A csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően egy hét leforgása alatt három abszolút kedvencem koncertjére sikerült eljutnom. Rod Stewart és a Scorpions budapesti fellépése között félúton nyomta el régóta várt európai turnéjának bécsi buliját az AC/DC. Ellentétben a proletár szendvics definíciójával (két száraz kenyér között egy harmadik) ez a buli úgy írható le, hogy két töltött káposzta között egy vaskos bécsi szelet, jelen posztban erről lesz szó.

Aki viszonylag rendszeresen látogatja a blogot üres óráit hasznosan eltöltendő, az nyilván tudja, hogy a DC nálam az egyik legnagyobb király. Volt itt már szó lemezeikről, dalaikról, de most végre, hosszú évtizedek óta újból élőben láthattam őket. Először a rendszerváltás körüli időszak mindent elsöprő élményének tetőzéseként az 1991.aug.22-i Monsters of Rock bulin a Népstadionban csápolhattam nekik, barátaimmal akkor már vagy egy évtizede megszállott rajongók voltunk, de a létezett cucilizmus idején legmerészebb álmainkban sem gondoltuk volna, hogy a csapatot valaha is élőben fogjuk látni. És tessék, jött a k-európai rendszerváltás, aminek köszönhetően a fent jelzett időpontban 800 forintos küzdőtéri jeggyel mégiscsak sikerült a bandát élőzni, az volt az egyik legmeghatározóbb koncertélményem evör. Plusz azon a nyáron költöztem össze gyermekeim későbbi anyájával, az albérlet öt percre volt a Stadiontól, mi más kell még egy tökéletes bulihoz?

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony, por és hard rock vagyunk! (Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. ysa pur es chardrokk uogmuc.) idézhetjük fel a Halotti beszéd némileg módosított kezdő sorait. Mert hát tetszik, nem tetszik, a hosszú élet titka a kemény rock hallgatása és főleg művelése. Amire legjobb példa kedvencünk, a Scorpions közel hatvan éve tartó működése. Oké, nem változatlan felállásban, de amíg Klaus Meine énekel és Rudolf Schenker meg Matthias Jabs pönget, addig a Scorpi élni fog és vele együtt mi is. Pláne ha közben Mikkey Dee úgy veri a dobokat, hogy a fejünk beleremeg, Pawel Maciwoda meg megbízhatóan hozza basszusgitárján az alapokat. Ezt a hitvallást bizonyítja Meinének a koncerten viselt ujjatlan farmerdzsekije is, rajta a „Rock & Roll Forever” felirat.

Turnézni mindig van ok, két évvel ezelőtt a Rock Believer c. lemezük piacra kerülése adta az apropót, most meg a talán valaha készült legjobb lemezük, a Love at First Sting megjelenésének 40. évfordulója. Erről az LP-ről a fellépést beharangozó posztban már mindent elmondtam, úgyhogy most koncentráljunk kizárólag a koncertre (alliteráció!). Maga az album ugyan csak alig 40 perces, és hogy hogy lesz ebből majd’ százperces buli, azt máris mondom. A mostani turné előző állomása amúgy a felvidéki Zsolna volt, a banda onnan érkezett hozzánk, hogy július 2-án már Luxembourgban lépjen fel.

2024. június 22-e különleges dátumnak bizonyult. Nemcsak azért, mert ezen a napon volt az idei év Pride vonulása és este a Múzeumok Éjszakája, hanem mert több mint öt évtizedes szólókarrierjét lezáró turnéján Rod Stewart színpadra lépett nálunk. A címben jelzett Szent Iván éj ugyan csak egy nappal később volt, viszont a minden elemében profin kidolgozott show, a ledfal szín- és képvilága, a 120%-ig felkészült zenészek, a humoros megoldások révén ez a szombat este minden szempontból a megvalósult álom jelzővel illethető.

A koncertet beharangozó poszt írása közben jöttem rá, hogy oké, szeretem Rod Stewart életművét, de a dalokat kicsit mélyebben elemezve kiderült, hogy rengeteg olyan száma van, amik a megjelenésük idején szinte pontosan leképezték az akkori élethelyzetemet. Mindezek ellenére jellegzetesen rekedtes hangú kedvencünket még soha nem láttam élőben, bár már többször is járt kis hazánkban.

Három éves lett kedves, féltőn gondozott és ápolt saját játszóterem, hurrá! A gyerekeimen kívül erre a blogra vagyok a legbüszkébb, amit mindenféle reklámozás nélkül naponta 20-30 olvasó keres fel. Oké, ha a szerkesztőknek köszönhetően egy-egy poszt kikerül az index vagy a blog.hu címlapjára, az még jobban megdobja az olvasottságot, de én elégedett vagyok az alapjárattal is. Szándékaim szerint heti egy poszt megírása a cél, sajnos ezt nem mindig sikerül tartani, bár a három év alatt összehozott 185 poszt talán elég jó teljesítmény így is.

Az első szülinapot kedvenc gyerekkori sorozatom hogyvoltjával ünnepeltem, a másodikat a leggyönyörűbb énekesnő evör hozsannázásával, ezt a harmadikat pedig a legharapósabb rockbanda pályafutása pár állomásának felidézésével fogom. Márcsak azért is, mert a fiúk gyakorlatilag a blog szülinapjára időzítve tartják meg Bécsben a második fellépésüket, amire szerencsésen sikerült jegyet szereznem.

Mit köszönhetünk a rómaiaknak?, teszik fel a kérdést a Júdea Népe Front képviselői a Brian élete c. kultfilmben. Ennek mentén kérdezhetjük mi, kései utódok, hogy mit köszönhetünk mi Rod Stewartnak? A válasz természetesen mindenki esetében más és más, a blog szubjektivitása miatt ezúttal (is) csak a magam emlékeiről számolhatok be. És hogy miért pont most? Mert a nagyszerű előadóművész pályafutásának búcsúturnéja során június 22-én fellép nálunk is az MVM Dome-ban. Ott a helyünk? Háperszehogy.

Idén is volt már ehelyt szó kereken negyven éve megjelent lemezekről, most egy újabb hasonló korú állócsillagot veszünk közelebbről szemügyre, és ehhez még távcső sem kell. 1984. március 27-én jelent meg ugyanis a Love at First Sting, a Scorpions kilencedik, és a mai napig legsikeresebb nagylemeze, amiről legalább négy szám übernépszerű lett, és mind a mai napig az. Szerelem első csípésre, talán így lehetne magyarítani a címet, persze ha arra gondolunk, hogy a Scorpi szövegeiben a skorpió farkára, ill. fullánkjára történő utalások gyakorlatilag a szexre vonatkoznak, akkor közelebb járunk a valósághoz, ha a Szerelem első dugásra vonal mentén haladunk. Ebben megerősít a lemezborító, amin egy egymásba fonódó pár ülve szeretkezik, ruhában. (Amerikában a bigott Walmart (az ottani Spar) kérésére „természetesen” a lemez csak másfajta, a csapat tagjait ábrázoló fényképpel jelenhetett meg.) És hogy miért pont most vettem elő ezt a lemezt? A rendszeres olvasók erre is tudhatják a választ: hámer' az album megjelenésének 40. évfordulójára időzítve a csapat újra turnéra indul, és ennek során június 29-én, egy hónap múlva, ismét fellép a Papp László Sportarénában. A koncertre ugye mindenkinek megvan már a jegye? (Nemleges választ nem fogadok el.)

Kérem szépen, aki több-kevesebb rendszerességgel jár ide, az nyilván levette, hogy zenei téren a blogger fő érdeklődési köre az őszinte és kőkemény rock. Van azonban egy másik vonulat is, nevezetesen a ’80-as évek házibulijai és ezek nyilvánosságtól elzárt kisszobái, ahol bizony mindenféle őszinte és kőkemény dolgok történtek… Most azonban nem ezekről az élményekről lesz szó (pedig mesélhetnék), hanem az egyik olyan előadóművészről, akinek a dalai nem maradhattak el ezekről a bulikról. És ez nem más, mint a Divine művésznéven működött énekes, színész Harris Glen Milstead. Oké, ő nem rock vonalon mozgott, de ha már van egy rock'n"sex című rovat a blogon, akkor a dalok szövegét tekintve Divine feltétlenül ide tartozik. 

Újra tavasz és újra Tabán, ami már évtizedek óta jelzi a szabadtéri koncertek szezonnyitóját a már szintén évtizedek óta kilátogatóknak, mint pl. a blogger. Oké, a Budapest Park pár nappal korábban már beindult, na de a Tabán az mégiscsak a Tabán. Hát nem? Hát de!

Végre itt a tavasz, duzzad, aminek duzzadnia kell, nedvet ereszt, aminek nedvet kell eresztenie, de mielőtt pajzán képzeletünk másfelé kóborolna közlöm, hogy ezúttal kivételesen a szabadföldi zöldségekre gondolok. Ugyanis rég főzőcskéztünk itt a blogon, ezért ideje, hogy újra kezünkbe vegyük a fakanalat és elkészítsük az egyik legjobb és legegyszerűbb tavaszi (persze nem csak tavasszal, hanem egész évben is nyomatható) kaját, a lecsót.

Aki ide járogat, az tudja, hogy nem vagyok mesterszakács, nem is tudok főzni, de van pár kaja, amit össze tudok dobni és a családi vélemények szerint még ehetők is – legalábbis nem szokott maradni egyikből sem. Na jó, kivéve, ha véletlenül leégetem valamelyiket, de erről ne is beszéljünk, nem kell bevonzani a kudarcot…

„Valami mocorog a sötétben. / Valaki rólad beszél.
Mért nem gyullad fel a lámpa? / Itt kevés a fény, kevés a fény."

A KFT-nek ez a kevésbé ismert száma motoszkált a fejemben, miközben az április 6-ra hirdetett Magyar Péter-féle demonstráció kiindulási helyszíne, a Deák tér felé igyekeztem. Aki viszonylag rendszeresen olvas engem itt a saját játszóteremen vagy még korábban a régi, NER előtti Index népszerű hogyvolt blogján, az tudhatja, hogy a legritkább esetben ragadnak el az indulatok. Ez a poszt lesz az egyik kivétel.

Tele van a tököm azzal, szofisztikáltabb megfogalmazásban mélységesen elkeserít, hogy a 14 éve rajtunk élősködő fidesz mára teljes egészében lerabolta az országot, a teljes magyar „jogrendszert” a nemzeti vagyon és az uniós pénzek ellopására építette fel, az elvileg független Állami Számvevőszéket, Ügyészséget, NAV-ot és a nemzeti főadókat (MTV, Kossuth Rádió) a politikai ellenfelek lejáratására, szanaszét bírságolására és korlátlan hazugságpropagandára használja fel. State capture van, ahogy a művelt tádzsik mondaná, azaz az állami működés teljes elfoglalása. Magyar Bálint kitűnően dokumentált könyvében, A magyar maffiaállam anatómiája c. munkájában erre számos példa található. Hányok, bazmeg.