A csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően egy hét leforgása alatt három abszolút kedvencem koncertjére sikerült eljutnom. Rod Stewart és a Scorpions budapesti fellépése között félúton nyomta el régóta várt európai turnéjának bécsi buliját az AC/DC. Ellentétben a proletár szendvics definíciójával (két száraz kenyér között egy harmadik) ez a buli úgy írható le, hogy két töltött káposzta között egy vaskos bécsi szelet, jelen posztban erről lesz szó.

Aki viszonylag rendszeresen látogatja a blogot üres óráit hasznosan eltöltendő, az nyilván tudja, hogy a DC nálam az egyik legnagyobb király. Volt itt már szó lemezeikről, dalaikról, de most végre, hosszú évtizedek óta újból élőben láthattam őket. Először a rendszerváltás körüli időszak mindent elsöprő élményének tetőzéseként az 1991.aug.22-i Monsters of Rock bulin a Népstadionban csápolhattam nekik, barátaimmal akkor már vagy egy évtizede megszállott rajongók voltunk, de a létezett cucilizmus idején legmerészebb álmainkban sem gondoltuk volna, hogy a csapatot valaha is élőben fogjuk látni. És tessék, jött a k-európai rendszerváltás, aminek köszönhetően a fent jelzett időpontban 800 forintos küzdőtéri jeggyel mégiscsak sikerült a bandát élőzni, az volt az egyik legmeghatározóbb koncertélményem evör. Plusz azon a nyáron költöztem össze gyermekeim későbbi anyájával, az albérlet öt percre volt a Stadiontól, mi más kell még egy tökéletes bulihoz?

Ezeken a kellemes emlékeken merengtem a Bécs felé haladó vonaton, és még az is eszembe jutott, hogy a csapat következő budapesti bulijára, 2009. márciusára pillanatok alatt elfogytak a jegyek, így én is lemaradtam róla. Na de most, a régóta várt 2024-es európai turné bécsi állomására, igaz, csak a második koncertre, sikerült jegyet szereznem, szintén a küzdőtérre, úgyhogy hail Ceasar, hail Vienna, hail AC/DC!

A helyszín ismét az az Ernst Happel stadion, ahol tavaly az übermegafaßa Bruce Springsteen koncertet sikerült megtekintenem. Soktízezer rajongóhoz hasonlóan az U2 metróval (U-Bahn Linie 2) utaztam a Stadion állomásig, ahol a felkészült Wiener Linien, azaz a bécsi BKV az állomás kijelzőjén köszöntötte a koncertre érkezőket. A turné előző állomása Drezda volt, ahol szintén két koncertet adtak a fiúk, majd Bécs után Zürichbe mentek tovább.

Akár hiszitek, akár nem, a fejlett XXI. században ugyan online vehettem meg a jegyet, de azt nem emailben, hanem kinyomtatva, DHL-lel küldték el a lakcímemre papír alapon. Ezzel csak az volt a baj, hogy a februári vásárlástól a júniusi koncertig külön széfet kellett bérelnem, hogy igazán biztonságban tudjam a belépőt és nehogy elhagyjam valahol…  

A programból nem derült ki, csak a helyszínen szembesültem vele, hogy előzenekar is lesz, méghozzá a részemről egyáltalán nem ismert The Pretty Reckless. Sajnos az általuk nyomott grunge rock nekem nem jött be, és ezen még az sem segített, hogy a zenekarvezető-énekes Taylor Momsen szexi hálóingre hajazó ruciba öltözött és így hajladozott jobbra-balra. Ráadásul azt is csak az internetről tudtam meg, hogy a művésznő a Gossip Girl (A pletykafészek) c. sorozat egyik fő szereplője volt, ebből sem láttam egy percet se… Sorry, my bad.

De aztán fél 9 előtt pár perccel mindenféle felkonf nélkül a kivetítőn feltűnik egy maga után tűzcsíkot húzva száguldó Ford LTD Crown Victoria, ami az osztrák autópályáról (Autobahn) a Vienna jelzésnél lehajt és az aréna népének örömujjongásától kísérve megérkezik az Ernst Happel Stadionhoz. Ekkorra már a világsztár csapat tagjai elfoglalják helyüket a színpadon, és brutális hangerővel beindítják a bulit az egyik legjobb, bár sajnos némileg alulértékelt opusszal, ami az If You Want Blood (You’ve Got It) (Ha vért akarsz, megkaphatod). Hatvanezer ember mozdul meg egyszerre és csápol kegyetlenül, hogy legalább két órán keresztül ne is hagyja abba. Oké, Angus Young haja már tiszta fehér, Brian Johnson is kissé hülyén néz ki az áttetsző fekete pólójában, ami alig rejti el takaros sörhasát, de basszus, ha 70-akárhány évesen én is így fogok tudni mozogni, mint ezek ketten, boldog ember leszek.

 „Blood on the rocks, blood on the streets
Blood in the sky, blood on the sheets
If you want blood, you've got it!”

Nem néztem meg előre a setlistet, mert teljes mértékben meg akartam lepni magam, de azt sejtettem, hogy ez az este az abszolút sikerdarabokról fog szólni. És természetesen így is lett, mindjárt a második szong a Back in Black volt (Visszatérés feketében), amiről a koncertet beharangozó posztban is írtam. Majd jön a mostani turnét ihlető 2020-as Power Up lemez egyik legdögösebb száma, a Demon Fire (A démon tüze). Amiben ugyebár utalás történik a világirodalom egyik legnagyszerűbb és legmegrázóbb regényére, A legyek urára.

„Seeking out power, girl, I'll hunt you down
Boy, Lord of the Flies is gonna knock you out
You better look around
Hear the evil sound
Give me no quarrel, drenched in grime”

(Amúgy a koncertet bevezető intro képsorai is erre a videóra hajaznak, már ha ez érdekel valakit.)

Következik a Bon Scott korszak egyik méltatlanul alulértékelt dala, a Shot Down in Flames (kb. Elhajtva a búsba), az eredmény nélküli csajvadászok dala. Ami olyan, mint az 50%-os sikerességű randirahívás: én benne lennék, de sajnos a csaj nem akarja.

Teljes meglepetésemre az übermegahit Thunderstruck (Mennydörgés) következik, amit én a ráadás szekcióba vártam volna, de ha már most itt van, akkor hegyibe! Az egész stadion ugrál, beleértve az ülőhelyeseket is, naná: Thunder!, ordítja az aréna a refrént. Tudjuk, miről szól a dal: buli mindenféle csajokkal, akik igazán értik a dolgukat (if you know, what I mean), ráadásul 120 decibeles zúzással, hajrá!

„We met some girls
Some dancers who gave a good time
Broke all the rules, played all the fools
Yeah-yeah, they, they, they blew our minds”

(Jut eszembe, a Korda György-féle mashup, a Raptair megvan?)

Alig telt el fél óra, de már most úgy érzem magam, mint akit teljesen kiszipolyoztak, de hát ki nem szarja le? AC/DC buli van, vagy miafrász!

Have a Drink on Me (Meghívlak egy italra), ez következik szintén a Back in Black albumról, hát ha van valami, amit tényleg szeretnék, az egy közös viszkizés ezekkel a fiúkkal.

„I'm dizzy, drunk and fighting
On tequila, white lightnin'
Yes, my glass is gettin' shorter
On whiskey, ice and water”

És következik még egy szupersláger, a Hells Bells (Pokoli harangok), vazze, de hát akkor mi marad a koncert végére?, fut át rajtam a kósza gondolat, miközben a magasból leereszkedik egy hatalmas harang, én meg hatvanezer emberrel együtt ugrálok ezerrel, mint anno a Népstadionban 1991-ben.

Újabb dal érkezik a Power Up albumról, a Shot in the Dark (Akció a sötétben), és hogy miféle akcióról van szó, az a szöveg ismeretében eléggé egyértelmű:

„You got a long night comin'
And a long night pumpin'
You got the right position
The heat of transmission

A shot in the dark / Make you feel alright
A shot in the dark / All through the whole night…”

A szöveg értelmezésébe most ne menjünk bele, de az biztos, hogy ha 70 fölött is ilyen aktív leszek cekcuálisan, akkor boldog ember leszek…

(És azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy hasonló címmel készült egy Peter Sellers vígjáték is a Rózsaszín párduc sorozatban, magyarul Felügyelő életveszélyben cím alatt érhető el.)

És jön még egy szexuálisan túlfűtött darab, a Stiff Upper Lip (Nem vigyorgok), ami akár a zseniális P.G. Wodehouse egyik könyvére is utalhatna (magyarul Fő a pléhpofa), de nem teszi. Merthogy itt nem a bugyuta angol arisztokrácia kigúnyolásáról van szó, hanem (surprise!) ismét a lányokkal folytatott, egész éjjel tartó közös ülésről… 

"Now, I warn you ladies, I shoot from the hip
I was born with a stiff – stiff upper lip"

És nem hagyjuk el a Back in Black albumot, mert érkezik a Shoot to Thrill (kb. Mindig készen a dugásra), amit a fiatalabb generáció a Vasember 2-ből ismerhet.

  „Shoot to thrill, play to kill
Too many women with too many pills, yeah
Shoot to thrill, play to kill
I got my gun at the ready, gonna fire at will, yeah”

Talán írtam már fentebb, hogy ha 70 fölött én is így tudok majd össze-vissza lövöldözni, akkor… a többit tudjátok.

Következik a blogger egyik személyes kedvence, a Sin City (Bűnös város), bővebben erről a koncertet beharangozó posztban írtam, itt most nem ismétlem magam. Aztán felszállunk a r’n’r vonatra, mert érkezik a Rock ’n’ Roll Train, hogy ezen visszazakatoljunk a Bon Scott korszakig. Merthogy olyan régi alapvetések következnek, mint a Dirty Deeds Done Dirt Cheap (Piszkos melót piszok olcsón vállalok) és aztán a High Voltage (Magasfeszültség). A ledfalon hatalmas villámok cikáznak, a nézőtéren meg versenyt villognak egymással az elemes ördögszarvak. És természetesen működik a közönség megénekeltetése is:

„High / I said, "High" / High voltage rock 'n' roll!”

Jön a csőcselékről szóló Riff Raff, és utána az egyik legismertebb, természetesen szintén szexuális utalásokkal terhelt opusz, a You Shook Me All Night Long (Egész éjjel témázgattunk). Hej, ha 70 fölött is…., öööö, mit is akartam ehhez hozzáfűzni?

„Taking more than her share, had me fighting for air
She told me to come, but I was already there
'Cause the walls start shaking, the earth was quaking
My mind was aching, and we were making it

And you shook me all night long
Yeah, you shook me all night long”

És aztán indulunk a pokolba, mert érkezik a Highway to Hell, ami köztudottan a Nemzet Pénztárosának is kedvenc dala...  Majd elragad minket a nagy test, nagy élvezet, mert jön a mindenkit maga alá gyúró csaj, a túlméretes, de a szexben rendkívül tapasztalt Rosie, azaz a Whole Lotta Rosie (anno K.Zs. barátom szíves fordítása szerint: Hullott a Rózsi). Amint az jól ismert, valamikor a vad ’70-es években Bon Scottnak tényleg volt egy ilyen minden(ki)t beborító egyéjszakás alkalmi kapcsolata, erről szól a dal.

„Never had a woman
Never had a woman like you
Doin' all the things
Doin' all the things you do
Ain't no fairy story
Ain't no skin and bones
But you give it all you got
Weighing in at nineteen stone

You're a whole lotta woman
A whole lotta woman
Whole lotta Rosie…”

(A „stone” régi angolszász mértékegység, kb. 6,3 kg, azaz a megénekelt hölgy testsúlya, pardon, tömege, nagyjából 120 kg, mit mondjak erre a magam 65 kilójával? Csak annyit, hogy ilyen helyzetben inkább lennék felül, mint alul.)

De nem állunk meg léháskodni, mert érkezik a koncert vitathatatlan csúcspontja, a talán legdögösebb DC darab, a tréfás teremtéstörténetről szóló Let There Be Rock (És legyen rock). És lett. Mert kaptunk egy olyan tizensok perces előadást, hogy a fal adta a másikat. Angus Young a szóló közben szó szerint felszántotta a színpadot, hej, ha 70 évesen én is, stb. A stadion közönsége magánkívül ünnepelte a gitárost, el kell ismernem, hogy ilyen magával ragadó performanszt még életemben nem láttam. És amikor földhöz vágta magát és a hátán fekve szólózott, az egész stadion megőrült, méltán. Fuckin’ great show, no doubt.

Itt a blogon többször írtam már, hogy a hard rock fiatalon tart, tessék, itt az újabb bizonyíték. A gitárszóló közben beindultak a fecniágyúk is, hatalmas mennyiségben AC/DC feliratú papírdarabkákat lőttek a közönség közé, én is eltettem egyet, naná. Közben Angus az égbe emelkedik, na nem spirituális értelemben, hanem a színpadi emelőszerkezetnek köszönhetően, fuck, fuck, és megint fuck! Nem vagyok a nagy szavak embere és talán a szókincsem is beszűkült kissé, úgyhogy csak annyit tudok mondani minderre: Passzmeg!

Eddig tartott a hivatalos rész, a srácok levonulnak a színről, de mind a hatvanezren tudjuk, hogy lesz ráadás. És naná, hogy persze: elsőnek a T.N.T. érkezik, a magát minden asszony és lány (finoman fogalmazva) meghódítójának tartó csávók dala:

„Women to the left of me
And women to the right

Ain't got no gun
Ain't got no knife
Don't you start no fight

'Cause I'm T.N.T., I'm dynamite
T.N.T., and I'll win the fight
T.N.T., I'm a power load

T.N.T., watch me explode”

És aztán előgördülnek az addig a színpad rejtett szögletében elhelyezett ágyúk és jön az 1991, a hasonló című album megjelenése óta a koncertek záró darabja, a For Those About to Rock c. örökbecsű. Az egész stadion egy emberként zúgja a refrént, miszerint:

„We rock at dawn, on the front line
Like a bolt right out of the blue
The sky's alight with the guitar bite
Heads will roll and rock tonight

For those about to rock, we salute you”

És eldördülnek az ágyúk, száll a fehér füst a csövekből, a stadion mögött meg beindul a tűzijáték: komplex élmény a szemnek és a fülnek, erről kár lenne vitát nyitni. We salute you!, köszöni meg Brian a közönségnek és egyben búcsúzik is. Mert ezzel sajnos tényleg vége, nincs lekonf, nincs látványos, integetős búcsú a közönségtől, a srácok levonulnak a színpadról, mi meg azon agyalunk, hogy vajon mikor indul újabb európai turnéra a csapat. Mert igenis még sokszor akarjuk őket élőben látni: Brian Johnsont (ének), Angus Youngot (szólógitár), Stevie Youngot (gitár), Criss Chaneyt (basszus), Matt Laugot (dob).