Itt a blogon szeretjük az aktuális dolgokat meg a különböző évfordulókat, aki több-kevesebb rendszerességgel jár ide, az tudhatja. Mégis előfordul, hogy a blogger anyagtorlódás vagy simán a korlátozott szabadidő miatt lemarad valamiről és kénytelen némi mentegetőzéssel pótolni a pótlandókat. Ez történt jelen poszt esetében is, hiszen a négy abszolút rock-kedvenc (Rolling Stones, AC/DC, ZZ Top, Van Halen) közül az utóbbinak (kis csúszással) pont negyven éve, 1984. január 9-én jelent meg ez a lemeze, csak hogy jól induljon az az év.
Amint az eléggé köztudott, 1984 az angolszász, és innen eredően az egész nyugati kultúra különleges éve volt, köszönhetően a zseniális George Orwell regénynek, az 1949 júniusában megjelent 1984-nek. (Zárójel, fiatalabbaknak: ez nagyjából olyan "megélt jövő" érzés, mint pl. az 1991-ben készült Terminator 2-ben említett 1997. augusztus 29., amikor a Skynet öntudatra ébredt.) Orwell könyve a totalitárius rendszerek kőkemény kritikája, megjelenése idején a sztálini Szovjetunió adta a mintát a regényben leírt beteg társadalomnak.
Érthető módon a könyv emiatt a keleti blokk, pontosabban a „szocialista béketábor” országaiban a legteljesebb tiltás kategóriájába esett, a regény bármelyik példányának birtoklása azonnali elkobzást és egyéb szankciókat vont maga után. Nyilván nem akarom magam a korabeli ellenállók táborába sorolni, de azt el kell mondanom, hogy amikor egyik családi ismerősünk meghívására 1987 nyarán egy hónapot sikerült eltöltenem az Egyesült Államokban, két könyvet szereztem be egy kinti antikváriumban (used-book store) és csempésztem haza sikeresen a bőröndömben elrejtve: az Állatfarmot és az 1984-et. És akkor még nem sejtettem, hogy Kelet-Európában pár évvel később nemcsak a kommunista ideológia által vezérelt rendszer fog összeomlani, hanem a nálunk 2010 májusától uralkodó fidesz kormány a mai napig tartó regnálása során visszahozza és megvalósítja az 1984-ben leírt összes propagandista és uszító szlogenekkel leírt jövőképet. A regényből készült film is 1984-ben került a nyugati mozikba John Hurt, Richard Burton és Suzanna Hamilton főszereplésével. Nálunk természetesen a rendszerváltásig nem mutatták be. A film megtekintése amúgy az első közös moziélményem volt akkor még csak baráti ismerősömmel, ám későbbi feleségemmel, régi szép idők. A kísérőzenét meg a Eurythmics írta, mégis mit kellene még ehhez hozzátenni?
De vissza a poszt témájához: az 1984 (szofisztikáltabb átírásban MCMLXXXIV) a Van Halen hatodik sorlemeze volt, amit a Magyar Rádió egyik akkori zenei szerkesztője, Komjáthy György adott le a Petőfi Rádió egyik leghallgatottabb műsorában, talán a Harminc perc rock címűben. A bandát már akkoriban nagyon szerettem, bár a szochazás politikai rendszer garantálta limitált hozzáférések miatt akkor még csak két nagylemezüket ismertem: az egyik a Women and Children First (1980), amit egy szülőkkel közös osztrák nyaralás során sikerült megvennem, a másik a Fair Warning (1981), amit szintén Komjáthy mutatott be a Petőfin. Nemsokára ezekről is lesz szó itten, úgyhogy maradjatok velünk.
Korábbi posztokban már idéztem néhányszor gimnazista osztálytársamat és barátomat, az akkor még hozzám hasonlóan kiskorú K. Zsoltot, aki találóan így jellemezte a Van Halen keménységét: Ebben a bandában a gitárt ütik, a dobot lövik. És ez tényleg így volt, a klasszikus felállás: Eddie Van Halen (gitár), Alex Van Halen (dob), Michael Antony (basszus), David Lee Roth (ének) által készített lemezek a hard rock legzúzósabb darabjai, ez vitathatatlan. Ám jött a ’80-as évek közepe, amikor a kemény rockot is megfertőzte a szintetizátor hangzás, és ez alól a Van Halen sem volt kivétel. Kereskedelmi és rádiósugárzási szempontból az 1984 volt a csapat legsikeresebb albuma: tízmillió példányt adtak el belőle, a Billboard 200-as nagylemez listáján a második helyet érte el Michael Jackson Thrillerje mögött (amiben a gitárszólót Eddie Van Halen játszotta, amint azt egy korábbi posztban már említettem). Az énekes David Lee Roth azonban úgy érezte, ez a szintis világ már nem az ő műfaja és a lemez megjelenése után nem sokkal lelépett, hogy szólókarrierbe kezdjen. Az utolsó közös lemezbe azért még mindenki beleadott apai-anyait, és bár az album a csapattól megszokott módon szintén nem túl hosszú, alig 33 perc, ezen is van néhány mindent elsöprő sikerdarab.
Már a lemezborító kivághatta a biztosítékot a (főleg elméletben) családcentrikus hipokriták között az angyalszárnyakkal dekorált, de közben cigarettázó kisfiú képével. Pedig ez a képi világ még mindig a kisebbik rossz, összevetve az Orwell regényben felvázolt negatív utópiával. (És akkor még ki sem tértem a jelenlegi magyar kormány pedofilmentegető politikájára.) Az album az instrumentális, értsd szintetizátorra épülő 1984-gyel indul, hogy aztán átváltson a mindent elsöprő és a mai napig a kereskedelmi rádiók lejátszási listáján szereplő, übermegagigahit Jump-ra (magyarul Ugorgyá’). A videoklipben David jobban terpeszt, mint Michelle Wilde vagy Tracy Gold, erről kár lenne vitát nyitni. (Kijelentem, hogy ezen hölgyek munkásságát egyáltalán nem ismerem, egy régi ismerősöm, név szerint Galván Tivadar mesélt nekem róluk…) Roth elmondása szerint a dalt egy háztetőről leugrani készülő férfiről szóló tévéhír ihlette, de mondott olyat is, hogy a dal egy sztripíztáncosnőről szól. A szöveg ismeretében mindenki döntse el, melyik verziót fogadja el.
Oké, hogy a ker. rádiók orrba-szájba nyomták / nyomják a Jump-ot, megérdemli, de hát itt van a lemez következő száma, a még keményebb Panama. Aminek semmi köze sem a Panama-csatornához, sem a közép-amerikai államhoz, sokkal inkább Roth saját autójához, egy régi Opel Kadetthez. Akárhogy is, a szöveg szerint az autó és a hasonló nevű lány felcserélhető, innentől mindenki eldöntheti, a kocsi vagy a csaj megdöntéséről / megszerzéséről van-e szó. Mondjuk, ha engem kérdeznek, én a csajos verzióra szavazok, és nem csak azért, mert egyetlen autómat sem tekintettem nőneműnek. (Ez legalább akkora baromság, mint hogy az angolban a hajókról is nőneműként beszélnek.) Természetesen azt a poént díjazom, hogy a vezetés élményét az autóban szexeléshez hasonlítja, ezt én is kipróbáltam már, bár amilyen beszari vagyok, csak álló helyzetben (álló, érted?).
„Yeah, we're runnin' a little bit hot tonight
I can barely see the road from the heat comin' off of it
Ah, you reach down, between my legs and ease the seat back
She's blinding, I'm flying”
Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy David ebben a videóban is jobban terpeszt, mint Traci Lords. (Természetesen az ő felnőttfilmes munkásságát sem ismerem, csupán Galván Tivadar stb.) Vegyük észre, hogy a klipben nem a fent említett Opel Kadett látható, hanem a Ford család oldtimere, egy 1951-es Mercury Eight..
Következik a Top Jimmy, a csúcsjancsi, akiben nem nehéz felismerni magát David Lee Rothot. Jól néz ki, jól énekel, bomlanak utána a csajok, erről szól a szöveg, aminek megírásakor Davidnek biztos, hogy nem az SZTK szemüvegkeretes Roy Orbison járt a fejében. (Természetesen maxi riszpekt Orbison mesternek, engesztelésül róla is lesz poszt hamarosan.) Imádom engem, juthat még eszünkbe Dolák-Saly Róbert örökbecsűje is erről a kissé narcisztikus témáról. A szongban Eddie Van Halen a tőle megszokott eszement gitárszólót nyomja, szuperül.
Az ’A’ oldal utolsó száma a Drop Dead Legs, a cím valódi jelentését sokáig nem tudtam megfejteni. Az megvolt, hogy ez a dal is a szexről szól, naná, de a „dead leg”-ről csak azt tudtam, hogy elzsibbadt lábat jelent. Na de szex közben nem szokott elzsibbadni senki lába, pont ellenkezőleg. De milyen szerencse, hogy lett nekünk az internet, ahonnan végre kiderült, hogy a „dead leg” kifejezést olyan lányra mondják, aki szex közben csak fekszik, de nem dobja be magát az akcióba. (Ezzel a jelenséggel szerencsére sosem találkoztam a gyakorlatban.) És így már egyből világos lett, miről szól a refrén és a cím:
„Drop dead legs, pretty smile, hurts my head, gets me wild.
Dig that steam, giant butt, makes me scream…”
Tehát nagy kofferbe lehet jól pakolni, ne feküdj úgy, mint egy bot, dobd be magad, és így tovább. Right? Right. A Van Halen testvérek (Alex a dobon, Eddie a gitáron) tökéletes párost alkotnak, hallga csak:
A ’B’ oldal minden kamaszfiú álmával indul. Lehet a tanárnő akár 10-15 évvel is idősebb nálunk, de ha dögös, akkor szívesen álmodozunk arról, hogy összejöhet vele a dolog. Hot for Teacher, azaz Beindulok a tanárnőre, általános iskolában nekem ilyen volt Judit néni, a tesitanárnő, remélem ezt sem ő, sem a feleségem nem olvassa... (Hosszabb zárójel: ma is a fülemben cseng, hogy Komjáthy György a címet anno így magyarította a rádióban: "Forró a tanárnőnek". Hát igen... Ez legalább akkora blama, mint amikor a cucilista korszakban a hétfő délutáni Petőfi Rádiós zenés kívánságműsorban így konferálták fel az ABBA When I Kissed the Teacher c. számát: Amikor megcsókoltam a tanárnőt. Vaze, egy csaj arról énekel, hogy megpuszilta a tanárát, nem a tanárnőjét, mit nem lehetett ezen érteni? Oké, az illetékes elvtársak valszeg nem ismerték a hivatalos klipet, de akkor is.) A Van Halen szong mindenesetre eszementül pörgős, és egyértelmű, hogy egy jó diáknak nincs ellenére a délutáni korrepetálás, jelentsen is az bármit (igen, főleg azt):
„Maybe I should go to hell
But I am doin' well
Teacher needs to see me after school”
És ahogy a banda tagjai fekete napszemüvegben figuráznak egy csillogó diszkógömb alatt, az egészen elképesztő. Nagyszerűen felépített a klip, talán ez a banda legjobban sikerült videója. A „tanárnők” közül a kémiatanár Donna Ruppert, az 1981-es Miss Canada szépségverseny második helyezettje volt, míg a tesitanár (Phys Ed – physical education) szerepében Lillian Müller norvég fotómodell domborít. És a videó végén megtudjuk azt is, kiből mi lett: David Lee Rothból sikeres tévés műsorvezető, Alex Van Halenből nőgyógyász, Michael Antonyból sumo birkózóbajnok Japánban, míg Eddie Van Halen a New York-i Bellevue Kórház pszichiátriáján lábadozik és állapota szépen javul… Az viszont nem derül ki, hogy a klip főszereplője, a bagolyszemüveges Waldo mire vitte, bár az, hogy a klip végén három jónő társaságában látjuk, adhat néhány megoldási javaslatot…
Természetesen David Lee Roth itt is terpeszt párat, mint..., ahogy azt Galván Tivadar már többször elmesélte nekem.
Következik az I’ll Wait (Várni fogok rád), egyike a Van Halen ritkaságszámba menő szerelmes dalainak. Mit tegyünk, ha szerelmünk tárgya fotómodell egy magazinban? Ha igazán szeretjük, akkor várjunk rá és ne írogassunk neki szerelmes leveleket, úgysem olvassa el. A Jump mellett ez a másik komoly szintiverziós szong a lemezen, kevesebb szinti és több hard rock gitár jobb lett volna, mondanám Eddie-nek, de most már késő.
„You've got me captured, I'm under your spell.
I guess I'll never learn.
I have your picture, yes I know it well.
Another page is turned.”
Majd jön a rossz útra tért lány, azaz a Girl Gone Bad, ami korántsem a prostik cikizéséről vagy egy vak komondoron átbuktatott nőről szól, hanem együttérzéssel és empátiával énekel a pénzért szexre kényszerült csajokról. Sőt, mintha a lírai én szerelmes is lenne egy ilyen lányba, de nem akarom túlmagyarázni. Eddie a legszebb Van Halen korszakot idézve pönget, Alex meg időnként szinte szétüti a dobszerkót, masterpiece.
És jön a záró darab, ami így egyúttal a Van Halen legjobb korszakának utolsó opusza is, a House of Pain, a fájdalom háza. Ami a felszínen egy szerelmi szakításról szól, de mélyebbre ásva a szövegben akár azt is feltételezhetjük, hogy Roth itt már úgy érezte, kifelé áll a rúdja a csapatból.
„Say you're gonna leave me / 'Cause I only tie you up
I always loved you tender / But you only like it rough
Woman bound for glory / Why you're leavin' me again?
Gonna pack your bags / And leave this house of pain”
A videóban itt is többször feltűnik a Ford Mercury Eight, Eddie ismét eszement módon szólózik, talán mégis inkább ezen a vonalon kellett volna maradni, nem átváltani a szintire, és akkor kaptunk volna még jópár hard rock klasszikusban bővelkedő nagylemezt a fiúktól.
Sajnálatos, hogy ez nem így történt.
