A múltkoriban megjelentetett, a Hegedűs villáról szóló építészeti témájú poszt váratlanul sikeresnek bizonyult, ezért úgy döntöttem, hogy tovább a lenini úton, és nagyjából arról a pesti rakparti helyről az Erzsébet híd mellett, ahonnan a múltkor már átsasoltunk Budára, most ne a Gellérthegyre vessük vigyázó szemünket, hanem az egykori Tabán szerencsésen épségben maradt épülettömbjére a Várkert rakparton. Itt található ugyanis szeretett fővárosunk legkeskenyebb háza, aminek jelenlegi lakcíme Várkert rakpart 16.
Amint azt már néhányszor jeleztem, gyermek- és serdülőkorom a Gellérthegy oldalában és ebből következően a Tabán és a budai rakpart környékén zajlott, első komolyabb biciklimmel, a ’70-es évek második felében „pult alól” beszerzett piros Csepel kempingbringával fel-le róttam a környéket és mindig azon vihogtam, hogy ez a ház pont úgy néz ki, mint valami két kövér fazon közé beszorult sovány szerencsétlen. Ebben a szigetként elhelyezkedő épülettömbben, bár nem a tárgybani házban lakott egyik gimnáziumi iskolatársam, P. Géza, akivel egyetlen közös érdeklődési pontunk volt, ami a következő kettő: a Kiss és a Scorpions. Neki két, általam irigyelt nagylemeze volt meg bakeliten (tudom, vinyl, de mindegy): a Music from "The Elder" (Kiss) és a Tokyo Tapes (Scorpions) , amiket rövid egyeztetés után a lakásukon sikeresen rögzítettem két kazettára (Sanyo 90, ha jól emlékszem). És bár a Kissnek ez a lemeze nem igazán jött be, de a Scorpions koncertalbumát szinte rongyosra hallgattam.
Sőt azt is el kell mondanom, hogy ezt a rakpartszakaszt 1958-ig Nikosz Beloiannisz görög kommunista politikusról, majd 1958-től Gróza Péter (Petru Groza) román politikusról és miniszterelnökről) nevezték el. Ez utóbbi a korabeli magyar cucilista és szochazás béketábor értelmezése szerint a román-magyar megbékélés egyik kulcsfigurája volt, a valóságban azonban (Észak) Erdély ismételt román megszállásának és újólag Romániához csatolásának fő követelője és elősegítője volt a II. világháború végefelé. Tizennégy éves kamaszként erről akkor még természetesen fogalmam sem volt, akkortájt csak arra koncentráltam, hogy első, általános iskolai szerelmemmel, H. Magdival minél hatékonyabban töltsük el és használjuk ki a rakpartra és a budai vár eldugott zugaiba szervezett randikat…
Na de az olvasókat valszeg nem a blogger nosztalgiázió vekengése érdekli (pedig mesélhetnék), sokkal inkább a hat házból álló épülettömb és benne a legkeskenyebb ház története. A millenium építkezési lázának köszönhetjük ezt az épületet is: a helyén álló, 1811-ben épült kétszintes házat ekkor bontották le és emelték 1898-ban a ma is látható ingatlant. Tervezői Weinréb Fülöp és Spiegel Frigyes voltak, a megrendelők pedig egy rőfös, azaz méteráruval kereskedő testvérpár, Mandl Manó és Mandl Frigyes. Ezek mindegyike tősgyökeres ősmagyar név ugyebár, szép példáját adva a dualista Magyar Királyság, mint a népek kohója egyik fő jellemvonásának. (Nem tudom, erről tanultak-e a „tiszta” magyarság mellett és a bevándorlók ellen szónokló mai új undokak. Nyilván tanultak, de leszarják, hiszen a multikultit pozitív színben felmutató szlogennel nem lehet uszítani.)
Az épület ily módon tehát tanúja volt a (szerintem) legszebb budapesti híd, az 1903-ban átadott és 1945-ben felrobbantott Erzsébet híd (korabeli nevén Eskü téri híd) építésének. (A neten rengeteg írás található erről a gyönyörűséges átkelőről, de hogy itt is lesz róla poszt, az tuti, és ezt vehetitek fenyegetésnek is…)
Na de most a legkeskenyebb ház a téma, aminek hátsó fertálya a Döbrentei utcára néz, ez a korábbi Fő utca (Haupt gasse) volt, ami 1882-től kapja a Döbrentei utca nevet hőgyészi Döbrentei Gábor költőről és királyi tanácsosról, (1785-1851), a Magyar Tudományos Akadémia tagjáról. Akinek köszönhetően pl. az 1840-es évek közepén, a reformkor zenitjén Budának és a környező területeknek jelentős része magyar nevet kapott az addigi német helyett, ez volt az ún. Dűlőkeresztelő.
A Döbrentei utca felől bejárat nem nyílik. Az első emeleti lakás még alárendelt szerephez jut, mely a homlokzatra is kivetül: alacsonyabb belmagassága, egyenes záródású ablakai is ezt mutatják (szintenként két ablak mindössze). A következő két szinten volt található a tulajdonos lakása, az ablakok itt két-két csúcsíves záródású csoportba vannak fogva. A legfelső szint már a főpárkány alá „szorul be”, egyenes záródású ablakai alacsony belmagasságot sugallnak.
A Duna felőli homlokzat ennél látványosabb. Az első emelet három ablaka egy gótikus ívbe van összefogva, kissé zártabb kőkorláttal kerített, három konzolon nyugvó erkély került elébe, mely hozzákapcsolódik a felette levő bábos korláttal is kiemelt második emeleti ablakcsoporthoz. A második emeleti ablakok lezárása a legdíszesebb a homlokzaton, a gótikus szamárhátíves záródású mezők stukkó díszeiben az építtetőkre utaló M betű rajzolódik ki.
A ház híresebb lakói közül említhetünk néhányat: például gróf Leiningen-Westerburg Ármint, az aradi vértanúk egyikének fiát, aki rossz nyelvek szerint apja hírnevének köszönhetően lett az Óbecse-Újvidék-Titeli Helyiérdekű Vasút Rt. alelnöke. A másik Tardos Krenner Viktor (1866-1927) festőművész, a Képzőművészeti Iskola tanára (1903-1924), aki Lotz Károly és Székely Bertalan mellett tökéletesítette a tudását, munkásságát főleg mennyezeti freskók jellemzik, többek között a Vígszínházban, a gyöngyösi Szent Bertalan-templomban, az egri székesegyházban, és a Ferenciek terén álló ferences templomban. De a ház falán található emléktábla szerint itt lakott Szántó Piroska festőművész és férje, Vas István költő is.
A Döbrentei utcai oldal üzlethelyiségét a húszas években a nagybányai és szolnoki művésztelepen tanult Mátrai Vilmos festő (1877-1961) bérelte, aki főként szép tájakat és múlandó tabáni pillanatokat örökített meg, de a Mintarajziskola és a Rajztanárképző tanáraként művészek egész sorának egyengette az útját, sőt, műtermében néha kiállításokat is szervezett.
És ha már Tabán: amint az közismert, a világvárosi fejlődés jegyében a korabeli városvezetőség úgy döntött, hogy a Gellérthegy oldalára felhúzódó, zegzugos utcákkal, ismert és népszerű kocsmákkal és uram bocsá’, kuplerájokkal jellemezhető városrészt 1933-37 között lebontatja.
A terület újbóli beépítésére azonban a II. világháború kitörése miatt nem került sor, talán mindnyájunk szerencséjére, mert így lett nekünk, kései utódoknak egy zöld sziget a nagyvárosban sétahelyekkel és a ’70-es évektől gyakorlatilag a mai napig meglévő legendás rockzenei helyszínnel. A múlt század eleji Tabánnal kapcsolatban melegen ajánlom Krúdy Gyula novelláit és Zórád Ernő rajzait.
Lesznek még hasonló budapesti séták, úgyhogy maradjatok velünk!
