Nekünk is van ám hajózós filmünk, nehogy már csak az angolok verjék magukat az Onedin családdal. Igaz, hogy nem sorozat és nem is tengeren játszódik, de a többi stimmel. Az egyik legismertebb „magyar” kalandregény író, Verne Gyula (a másik May Károly, ugyebár) tolla alól kikerült regényt 1974-ben filmesítette meg Markos Miklós rendező, igazi all-star szereposztásban, a premier a Corvin moziban volt 1974. december 26-án. Oscart ugyan nem kapott, de a Salzburgi Nemzetközi Filmfesztiválon 1978-ban elnyerte a szakmai zsűri első díját. 1975-ben kétrészes tévéfilm készült belőle, aminek első részét '75. július 15-én este mutatta be a Magyar Televízió. Osztrák-Magyar Monarchia, Duna menti népek, ármány és szerelem, lássuk!

1876 augusztusában járunk a Dunai Liga horgászversenyén Sigmaringenben, a Duna forrásvidékéhez közel. Kozel, Hofbräu, Radeberger, Ottakringer korsószámra gurul le a versenyt szemlélő vidám nézősereg torkán nagy mennyiségben, a hölgyek természetesen csak kalácsot csipegetnek.

A kifogott halak súlyát és hosszát folyamatosan mérik, és dolgozik a fotoapparát is, megörökítvén az illusztris vendégek sorát. A vidám zsivajba egyszer csak hitetlenkedő kiáltások és sikongatások vegyülnek: az egyik horgász kapitális harcsát fogott! Súlya 73 font, ez a Liga történetében abszolút rekord, kár is folytatni a versenyt, a győztes Borus Demeter, Magyarország!

A hetyke bajszú sporttárs átveszi a jutalmat: aranyérem (Medaille), oklevél (Urkunde), baráti kézszorítás (Händedruck), majd rövid beszédet mond. Ebben kijelenti, hogy bár csak rövid ideje tagja ennek a kiváló szervezetnek, az általa elért sikert a Liga hírnevének öregbítésére kívánja felhasználni egy sajátos rekordkísérlettel: csónakjával végighajózik a Dunán, egészen a Fekete-tengeri torkolatig, másnap reggel már el is indul. 3000 km, nemes cél, kitűnő idea, röppennek fel az elismerő kiáltások a közönség soraiból. A Liga elnökének, Hagenau grófnak a bejelentése pedig végleg meghágja az amúgy is emelkedett hangulatot: meghívja a szervezőket és a tagokat saját kastélyába pezsgőzni. Éljen, éljen! (Hoch, hoch!)

A kastély elé sorra érkeznek a díszes fogatok, Hagenau siet előre, hogy értesítse a személyzetet, de a kastély kertjébe lépve földbe gyökerezik a lába: a házőrző kutyák holtan hevernek szerteszét, a személyzet megkötözve, a komornyik eszméletlenre verve, ó, irgalom atyja, ne hagyj el! Az értékes festményeknek csak hűlt helye, a páncélszekrény kifosztva, a nagys’os grófné budoárja feldúlva, ékszereinek nyoma sincs, külön embert kell hívni, aki bottal ütheti a nyomukat. Másnap reggel a folyóparton Borus Demeter barátunk valami szekerező emberrel, Kirill úrral találkozik és két nehéz ládát tesznek át a szekérről a csónakba. Közben egy bizonyos monsieur Boriszról beszélnek, aki már megszerezte az árut és várja érte a fizetséget. Majd Kirill arra figyelmezteti Borust, legyen óvatos, mert a Duna mentén fél éve garázdálkodó rablóbanda elfogására a Monarchia rendőrsége új kapitányt nevezett ki, a magyar Dragos Károlyt. Legyen nyugodt, Kirill úr, a horgászbajnok minden gyanú felett áll, válaszolja nevetve Borus. Na most gyanús ez vagy nem gyanús?

Borus beszáll a hálókalyibával ellátott csónakba és nekiindul a hosszú útnak, de nem ám csak úgy simán csorog lefelé, hanem sietős tempóban keményen evez is. Ehhez természetesen le kell venni az inget és félmeztelenül kell hajtani a farevezőt, hogy ne csak a Duna torkolatánál élő halak lássanak izmos deltát… Azért persze horgászgat is, hiszen azt vállalta, hogy abból tartja fenn magát, amit az út során kifog. Ulmhoz érve (ami köztudottan Johann Gambolputty szülővárosa) tehát kiköt és a közeli fogadóban túlad a halakon.

A csónakhoz visszaérve azonban meglepődve látja, hogy egy ismeretlen férfi ücsörög a padkán. Karl Jäger néven mutatkozik be, a névjegye szerint kereskedő (Kaufmann), lakhelye Bécs (Wien), Leipziger Straße 45 (fünfundvierzig). Az ismeretlen a horgászsport nagy rajongójaként mutatja be magát és útitársul akar elszegődni Borus mellé. Nagyobb összegben fogadott ugyanis arra, hogy a bajnok nem lesz képes végrehajtani a feladatot, és ezért közvetlen közelből szeretné megfigyelni, hogy Borus mindent a vállalt feltételeknek megfelelően csinál-e az út folyamán. A horgász azonban határozottan elutasítja a javaslatot.

Jäger tovább győzködi, az ember társas lény, jó emberek kis helyen is elférnek, stb, de úgy tűnik, hiába. Ekkor egy csendőr lép oda hozzájuk és elkéri a csónak tulajdonosának személyi okmányait. Nincs nálam olyasmi, a papírjaimat odahaza hagytam Szalkán, de én vagyok a sigmaringeni horgászverseny győztese, mondja hősünk, az aranyérmet lengetve.

A közeg azonban hajthatatlan, ha nincs dokument, irány az őrszoba, a szabál az szabál, ám ekkor Jäger váratlanul kijelenti, hogy ő kezességet vállal Borus úrért. Útlevelét átnyújtja a csendőrnek, aki belenéz, majd tiszteletteljes mozdulattal visszaadja és távozik. Látja, mégiscsak hasznos, ha olyan útitársa van, aki rendelkezik némi befolyással, tömjénezi magát Jäger, sőt arra is felhívja a figyelmet, hogy a Duna alsó szakaszán zavargásokról szólnak a hírek: a szerbek fegyverkeznek, a bolgárok lázadoznak a török uralom ellen, stb., ezért Borus végül beleegyezik, hogy együtt folytassák az utat.

Így is lesz, Jäger segít az evezésben, sőt a horgászásban is, bár ez utóbbihoz nem nagyon ért. Ne legyet tegyen a horogra, hanem főtt búzát, a kele legjobban azt szereti, tanácsolja Borus a társának, mert nem olvasta Fekete Istvánt, aki szerint Kele a békát és a pockot szereti... Békésen csorognak lefelé, közben áztatják a lógójukat és hamarosan össze is jön egy újabb adag eladásra szánt hal. Az egyik kanyaron túl a gátőr éppen a gatyáját akasztja ki száradni (ez valami hobbi lehet a gátőröknél, ld. Pólika Pált és a „kulup”-ot), Jäger vállalja, hogy elcseréli a zsákmányt baromfira, legyen már kicsit változatosabb az étrend.

Na és most lepődünk meg először, a gátőr gatyája ugyanis konspirációs zászló, ő maga meg álruhás detektív, aki röviden jelent Jägernek, aki tehát mégsem kereskedő, de nyilván nem is vadász (Jäger), hanem rendőrtiszt (Offizier). Az ál-gátőr utánanézett Borusnak, de semmi terhelőt nem talált róla: lakhelye Ipolyszalka, nőtlen, gyermektelen, becsületes. A rablóbandával kapcsolatban annyi újdonság derült ki, hogy magához tért Hagenau gróf inasa és elmondása szerint a támadók a vezérüket Ladkonak szólították. Ez bolgár név, érdekes, hümmög elgondolkodva a főrendőr. Majd a konspirációs álcát fenntartva egy jól megtermett szárnyassal tér vissza a csónakhoz, amit diadalmasan lenget Borus felé: Ma este maga készíti el a kakaspörköltet! Ez tyúk, Jäger úr, igazítja helyre a tévedést a horgász.

A csónak hamarosan Bécsbe ér, Borus kiköt a kétnyelvű „Bécs köszönti a sigmaringeni bajnokot! – Wien begrüßt den Sigmaringener Champion!” tábla alatt és útitársát hátrahagyva sétára indul.

Strauss-zenére lépegetve fürgén halad előre, figyelemre se méltatja a látnivalókat, mit neki Hofburg, Maria-Theresien-Platz, Kärtnerstrasse, Mehrwertsteuer. Pedig jobban tenné, ha kicsit körülnézne, mert a nyomában alig feltűnően egy keménykalapos titkosrendőr lopakodik. Borus egy kis mellékutcában álló ócskásboltba igyekszik, amely felirata szerint Kirill Athanas Bogdanov antikvitás üzlete, a tulaj pedig nem más, mint a verseny után a forrás közelében látott Kirill úr! Na most akkor gyanús ez vagy nem gyanús?

Ezalatt a csónakot két férfi figyeli a rakpartról, egy szakállas és egy harcsabajszos. A vezértípusnak látszó szakállas, aki magát Ivan Strigának nevezi, meggyőződéssel kijelenti, hogy a csónakban ülő alak (akinek csak a hátát látják amúgy) nem más, mint a frissen kinevezett Dragos Károly, aki horgászbajnoknak álcázva magát nyomoz a Duna mentén. Elégedett arccal távoznak, a csónak padkáján ücsörgő főrendőr meg bemászik a kalyibába és gyurmával mintát vesz Borus két ládájának zárjáról. Majd a mintát átadja a kétnyelvű tábla alatt ücsörgő, magát horgásznak álcázó egyik emberének: mielőbb készítsék el a zárakhoz az álkulcsokat.

Hamarosan megérkezik Borus és vacsorához készülődve higiénikusan elmossa a bográcsot folyóvízben: megmeríti a Dunában, ez ám a bátor ember. Jäger, azaz Dragos, kijelenti, hogy hazaugrik és hoz valami vacsoráravalót, de siet vissza, mert ugye korán reggel indulnak tovább. Dragos találkozik jó emberével, Uhlmann-nal, aki átadja az időközben elkészült kulcsokat és a Bogdanovról megtudott infókat: nemzetisége bolgár és már többször vádolták orgazdasággal, de bizonyítékot eddig nem találtak ellene. Aha, erősödik a bolgár vonal! Dragos egyelőre nem ad utasítást Bogdanov letartóztatására, de bízik abban, hogy Borus ládájából majd előkerül valami bizonyíték.

Váltunk az Al-Dunára, ahol a Ruszcsuk nevű faluban az egyik ház előtt valami nyegle nyikhaj szalonnázik, kenyér nélkül, bánja is ő a magas koleszterinszintet. Jellegzetes szláv fonottfrizurás nő érkezik bolgár népviseletben, Natasa nevű. Ladko küldött, mondja neki Petyka, a nyikhaj, hol van az uram?, kérdezi erre a nő, nyikorgó kosárral ölében. Magyarországon, velem üzent, hogy vigyelek magammal hozzá. Levelet nem küldött?, fog gyanút Natasa, mire Petyka meggyőző arccal: Küldött, de elfogtak a török határőrök, ezért inkább megettem, most meg lenyomatom egy oldal szalonnával. Hát ez nem az a tipikus csajozós duma, Natasa húzódozik is egy ideig, de végül beleegyezik, hogy elmenjen Petykával. (Legközelebb randikérésnél virág helyett én is szalonnával fogok próbálkozni.)

Vissza főhősünkhöz, aki az éjszakai Dunán erőteljesen evez, a kalyibában Dragos/Jäger próbál szunyókálni. Az időjárás egyre inkább olyanná kezd válni, mint a horgászbajnok, azaz borús, a szél is feltámad, a hullámok dobálni kezdik a csónakot. A főrendőr előbotorkál, hogy jobban lássa a sötétben a vihart, és ahogy az imbolygó fedélzeten ácsorog, egy erőteljesebb hullámlökés hatására a vízbe zuhan, ahogy kell. Borus habozás nélkül utánaugrik, elkapja a grabancát és némi nehézség árán sikeresen behúzza a csónakba.

Pirkadatkor kikötnek valami falu közelében, Dragos didereg, Borus takarókba burkolja és elindul pálinkát szerezni, az többet ér, mint a Coldrex. Höjj, itt a rég várt alkalom, Dragos gyorsan ledobja magáról a takarót, ezzel ő is mutat némi izmos, bár kissé megereszkedett deltát a halaknak, és már nyitja is az egyik ládát.

Hát uramfia!: az tele van pénzzel és mindenféle ékszerrel, tisztára Ali baba kincseskamrája. A másikban ruhák és két fénykép, az egyiken Borus szakállasan az általunk nemrég látott nővel, a másikon maga a Nő, és két sor írás: Szeretett férjemnek – Natasa Ladko. Ez most már több, mint gyanús, a bolgárok már a ládában vannak!

Borus hamarosan visszatér a Magyar Likőripari Vállalat (alapítva 1961) üvegével, benne jófajta kisüsti szilva, Dragos némi gyanakvással nézegeti, megmérgezi ez a rablóvezér vagy nem?, de aztán bátran meghúzza az üveget. Esztergommal szemben ismét kikötnek, innen nincs messze Szalka, Borus hazaugrik a papírjaiért és gyógyszert is szerez, addig Jäger úr várja meg a csónakban. Annak persze esze ágában sincs, az egyik evező végére színes konspirációs kendőt köt, aztán gyorsan felöltözik és az erdei úton fától fáig lopakodva követni kezdi Borust, mint valami sétapálcás-stüszikalapos szatír.

Az úton feltűnik egy szekér, rajta két rosszarcúval, Kaiserlick és Vogel nevezetűekkel, beszélgetésükből kiderül, hogy a rablóbandához tartoznak. A fekete ruhás Vogelt rossz előérzet gyötri, az este valami fekete madárról álmodott, én meg ezen kicsit röhögök, mert ugye a madár németül Vogel. Kaiserlick lehurrogja, marha vagy, ne izgulj, ma van a bécsi derbi napja, Maróthy báró a teljes családjával ott lesz, így a kastélyban csak pár fős személyzet marad, nemhiába választotta Ladko a mai napot az akcióra. Közben utolérik Borust, aki felkéredzkedik a bakra, a hoppon maradt Dragos elgondolkodva néz a szekér után.

Borus a faluszéli temetőben találkozik monsieur Borisz Karpovval, akit korábban Kirill úr már tájékoztatott, hogy Borus megszerezte a pénzt az árura. A titokzatos áru Odesszában vár behajózásra, viszont Borisz úr a fokozódó nemzetközi helyzet és az osztályharc élesedése miatt előre kéri a pénzt. Rövid alkufolyamat után abban állapodnak meg, hogy Borus ad némi előleget, de a teljes árat csak átvételkor fogja kifizetni a Duna torkolatánál megbeszélt helyen, egy hónap múlva. Borisz búcsúzáskor még némi lenézéssel kijelenti, hogy szerinte ez a horgászbajnokba oltott vadevezős álca elég primitív trükk, öröm az ilyen emberrel üzletelni, na.

A konspirációs rongyjelzésre előkerül Uhlmann titkosrendőr, akinek Dragos kifejti, bizonyítéka van arra hogy Borus és Ladko ugyanaz a személy. Bár az kissé zavarja, hogy ez a rablóvezér önfeláldozóan megmentette az életét, de érzelegni nincs idő, így aztán parancsot ad Borus Demeter letartóztatására. Uhlmann sikeresen meggyőzi köhécselő főnökét, hogy ne menjen vissza a csónakhoz, inkább menjenek át Esztergomba, ahol az Arany Sárkány fogadóban kipihenheti magát és megerősödhet.

Leszáll az éj, az álarcos rablók megtámadják a Maróthy kastélyt. A házőrző kutyákat itt is lelövik, a férfiszemélyzetet összeverik, a sikoltozó nőket összeterelik a nappaliba. A legcsinosabb fehérszemélyről az egyik rabló már rángatná lefelé a pendelyt (az álarctól nem látom jól, de talán a dúvad alkatnak a legkevésbé sem mondható Gyenge Árpád alakította Vogel az), hogy felfedje a nő hószín keblét (copyright Jókai), de a bandavezér szelíd „erre most nincs időnk, barom!” felkiáltással leállítja az agresszort.

A rablók visznek minden mozdítható értéket, csak a zongora és a hárfa marad, felpakolják az udvaron várakozó szekérre és eltűnnek az éjszakában. A nagy felfordulásban az egyik inasnak (Kammerdiener) sikerül észrevétlenül kimásznia az ablakon (Fenster) és most rohan segítségért (Hilfe). Pitymallatkor Borus visszatér a csónakhoz, keresi Jägert, de persze nem találja, a bokrok közül viszont a harcsabajszos és bűntársai figyelik, majd hálót dobnak rá, leütik és magukkal viszik.

A rablást jelentik Dragosnak, aki teljes riadót rendel el az egész vonalon, majd Uhlmann-nal a csónakhoz siet. A bokrok között összekötözve megtalálják a megfigyelésre hátrahagyott rendőrt, majd a Szalkára küldött zsernyákok is jelentenek: az éjjel Borus nem járt a faluban. A kastélyban kihallgatják a személyzetet, akik az álarcok miatt ugyan nem sokat láttak a rablókból, de mintha a vezérüknek szakálla lett volna. A kis híján megbecstelenített cselédlány hószín keblét takargatva elmondja a pendelyletépést és azt is, hogy a rablók a festményekhez is nagyon értettek, mert az egyikük felismert egy Rubens képet. Pedig azt a Jani fiatalúr festette pár éve, teszi hozzá a lyány.

A banda egy rejtett kikötőben veszteglő, Lanuta nevű vitorlás dereglyére hurcolja fel a rablott holmit a harcsabajszú Titscha felügyelete alatt, és hamarosan előkerül a Bécsben már látott szakállas vezér is. Titscha vigyorogva jelenti neki, hogy a detektívfőnököt sikeresen elfogták, a rakodótér egyik kabinjában hever. A főnök nem akar a rabbal találkozni, elég, ha csak ő tudja, ki a fogoly, annak nem kell látnia, ki a fogvatartója.

Megérkezik Petyka is, zsebéből újabb oldal szalonna lóg ki, elhozta Natasát, akinél csak egy kisebb kosár van, igaza is van, minek annyi mindent csomagolni erre az alig 1500 km-es útra Ruszcsuktól Esztergomig. Hol az uram?, tér a lényegre a nő, mire a kabinból előlép a szakállas főnök. Striga!, kiált fel Natasa, na, ezeknek közös múltjuk van, akárki meglássa. Striga mézesmázos modorban invitálja a nőt a fedélzetre, ahol csupa úriember között lesz, de Natasa csak egy mondatot ismételget: Hol az uram? Meghalt, lelőtték a török határőrök, mondja Striga, a nő persze nem hisz neki. Vezessétek a kabinjába és szedjétek fel a horgonyt, orrvitorlát felhúzni!, adja ki a parancsot Baines kapitány Striga.