Mit köszönhetünk a rómaiaknak?, teszik fel a kérdést a Júdea Népe Front képviselői a Brian élete c. kultfilmben. Ennek mentén kérdezhetjük mi, kései utódok, hogy mit köszönhetünk mi Rod Stewartnak? A válasz természetesen mindenki esetében más és más, a blog szubjektivitása miatt ezúttal (is) csak a magam emlékeiről számolhatok be. És hogy miért pont most? Mert a nagyszerű előadóművész pályafutásának búcsúturnéja során június 22-én fellép nálunk is az MVM Dome-ban. Ott a helyünk? Háperszehogy.
Fussuk le először a kötelező kört, bár nem vagyunk wikipédia, de azt mindenki tudhatja, hogy kedvencünk Roderick David Stewartként 1945. január 10-én született Londonban, és énekesi karrierje során vagy 120 millió lemezt adott el. Ennek és jótékonysági tevékenységének köszönhetően 2016-ban megkapta a brit lovagi címet, és azóta Sir Rod Stewartnak hívják. Korai korszakával nem sokat foglalkozom, 15 évesen abbahagyta az iskolát, dolgozott mindenféle különleges helyeken, pl. a londoni Highgate temetőben sírfelirat készítőként, amiből a borzongásra hajlamos sajtómunkásoknak csak az jött le, hogy sírásó volt a csávó, és ez szépen el is terjedt a köztudatban – pedig nem igaz. 1963-ban csatlakozott a Dimensions nevű együtteshez, majd 1969-től a Faces énekese lett (itt játszott pl. Ronnie Wood is, a későbbi Rolling Stones tag). A banda 1975-ben feloszlott és innentől datálható Rod Stewart elsöprő szólókarrierjének indulása.
A 70-es években voltam általános iskolás és már akkoriban eléggé rákattantam a könnyűzenére. Természetesen az Abba és a Boney M vitt mindent, a Petőfi Rádióban a Tánczenei koktél és a hétfő délutáni kívánságműsor (műsorvezetők Takács Mari és Gálvölgyi János) előadói között ők voltak a leggyakoribbak. De dobogó közeli helyezéssel büszkélkedhetett a rekedtes hangú Rod Stewart is a Maggie May-jel (felhívom a figyelmet Ron Wood csodás sárga pantallójára a linkelt klipben) és főleg a Sailing-gel. És aztán jött 1978, amikor Stewart kiadta a Blondes Have More Fun (A szőkék viccesebbek) c. nagylemezét, rajta az übermegagigaslágerrel, a diszkóklubban történő ismerkedésről, ez volt a Da Ya Think I’m Sexy, amit aztán orrba-szájba játszottak nálunk is a rádióban.
(Kis privatizálás, hogy miért ütött nálam is ekkorát ez a szám, mert nem csak a zene miatt. 1978-ban estem először szerelembe, mégpedig igen mélybe, általános iskolás osztálytársammal, H.M.-mel, akivel azonos évben, hónapban és napon születtünk, szőke volt /na jó, szőkésbarna/, vicces, szép és csinos, tehát szexi.) És bónuszként ott volt a Magyar Televízió 1979 szilveszteri műsora, a Disco, disco, disco, amiben magyar előadók léptek fel külföldi énekesek szerepében, Stewartot ebben az adásban Tahi Tóth László alakította, a linkelt videón 18:15-től.
És aztán jöttek a ’80-as évek, amikor kedvencünk sorra dobta piacra rendkívül sikeres nagylemezeit: Tonight I’m Yours (1981), Body Wishes (1983), Camouflage (1984), Every Beat of My Heart (1986), Out of Order (1988). Ez a tíz év számomra is meghatározó volt, kis túlzással elmondható, hogy több meghatározó élmény ért ebben az évtizedben, mint az utána következőkben összesen. De most maradjunk csak a zenénél: a ’80-as évek elején a Tonight I’m Yours (ami az alkalmi kapcsolatok igencsak jól sikerült himnusza) és a Young Turks c. pörgős szongok a gimis házibulik állandó darabjai voltak. (Újabb zárójel: a „young turks” kifejezésnek ez esetben semmi köze az 1900-as évek elejének ifjútörök mozgalmához, a kifejezés ebben az esetben a fennálló társadalmi rend ellen lázadó fiatalokra utal.)
Folytatva a 80-as évek első felének sikereit nem hagyhatjuk ki az olyan szerelmi témájú dalokat, mint a What Am I Gonna Do (I’m So in Love With You), vagy a szintén mindenféle slágerlisták elsöprő sikerű szerzeményét, ami a Baby Jane. Akkori legjobb barátom, S.P. első munkahelye a Hungarocoop külkervállalat Október 6-a utcai épülete volt, ennek alagsorában szombatonként rendszeresen tartottak bulikat, a magnóról többek között a fenti slágerek szóltak max hangerőn. A helyiség egyik, függönnyel elválasztott oldalfülkéje a tánc közben felhevült testek megpihenésére és…, mi tagadás, kielégülésére szolgált, na, ha az ott elhelyezett matrac beszélni tudna, akkor lenne ám pirulás (az akkor még természetesen nem létezett, csak a rendszerváltás után előtérbe nyomult) nemzeti-keresztény oldal részéről…
Az 1984-es Camouflage lemezről szintén legalább két szám lett nagyon sikeres, az Infatuation (Belehabarodás) és a Some Guys Have All the Luck (Némely csávó nagyon szerencsés). 1983-84 pont így talált meg engem is: mély és meghatározó, teljesen belehabarodott párkapcsolatom volt, szuper jó munkahelyem és rengeteg új barátom. Szóval minden Rod Stewart-i szempont alapján szerencsés fickó voltam.
„Spirits soar when I'm by her side / She put a little love in this heart of mine
Maybe I'm lucky, maybe I'm freed / Maybe this woman's just all I need
Oh no, not again / It hurts so good
I don't understand / Infatuation…”
Az 1986-os lemezről is két dalt érdemes kiemelni, ezek a címadó Every Beat of My Heart és a Love Touch. Az előbbi egy meghatározó szerelmi kapcsolat végét jelző szakításról szól, az utóbbi meg ennek gyakorlatilag a folytatása, pontosabban arról a törekvésről zenél, hogy a csávó visszaküzdi magát a lány kegyeibe. Aki akarja, elhiszi, aki nem, nem, de ’86-ban pont ugyanez történt velem is: egy megrázó szakítás után kemény küzdelem révén rövid időre sikerült újból összejönnöm életem addigi legnagyobb szerelmével, de a kapcsolatunk nem sokkal később végleg kifújt.
„But darling I'm still the best / That you ever had
Just give me a chance / To let me show you how much
I wanna give you my love touch, love touch”
(A Love Touch amúgy tudhatóan a Törvényszéki héják (Legal Egles) c. mozi egyik betétdala, a főszerepekben Debra Winger, Daryl Hannah és Robert Redford.)
Azt már többször írtam itt, hogy a ’80-as évek második felében voltam egyetemista, ez az időszak elképesztő mértékben szélesítette ismereteimet és látókörömet, ez utóbbiba egyaránt beleértve a rendszerváltást megelőző időszak vibráló hangulatát és a szebbik nemmel folytatott különféle interakciókat. És aztán jött 1988, az az év, amikor Sir Rod kiadta a szerintem legjobb nagylemezét, az Out of Order-t (Nem működik, elromlott), én meg összejöttem gyermekeim későbbi édes jó mamájával, akivel együtt vagyunk azóta is. Gyakorlatilag az LP minden száma marha jó (érdemes lenne egy külön posztot is szentelni neki), de ha csak egyet kéne kiemelni, az az akkortájt nálunk is foghatóvá vált zenecsatornák, a Super Channel és a Music Television kínálatában az egyik leggyakrabban látható Lost in You volt. Én is teljesen el voltam veszve abban az új kapcsolatban, és elmondhatom, hogy nem csak az olyan nagy autó lehet a siker kulcsa, mint amilyet Stewart a hivatalos videoklipben vezet, merthogy nekem, pontosabban a szüleimnek, akkoriban csak egy rozzant kispolszkim volt. Viszont volt a Stewartéhoz hasonló kalapom, talán ez járult még hozzá a sikerhez… (Megnyerő egyéniségemről nem is szólva.)
Száz szónak is egy a vége: a fentiek igazolják, hogy aki nem a ’80-as években volt ivarérett, az sajnálhatja…
1991-ben jelent meg a Vagabond Heart c. nagylemez, a nagylemez szónak akkor már nem sok jelentősége volt, tekintve, hogy a vinylt addigra már lehúzták a WC-n és gyakorlatilag minden CD-n jelent meg. (Amit azóta szintén lehúztak a WC-n és most újra jön vissza a vinyl, a magamfajta boomer meg csak pislog, mint hal a szatyorban.) Őszintén szólva innentől kezdve én már csak fél szemmel követtem Stewart működését, tekintve, hogy az évtized közepétől kezdve sorra születtek a gyerekeink és inkább velük voltam elfoglalva, de azt el kell ismerni, hogy ezen a lemezen is volt/van jónéhány örökbecsű darab.
The Motown Song és a skót dudával alátámasztott Rhythm of My Heart érdemel szerintem említést elsősorban, de a szuperszong erről a lemezről az It Takes Two (Ketten kellünk hozzá), erről kár lenne vitát nyitni. Korosztályom agyában kitörölhetetlenül rögzült az MTV-n akkoriban éjjel-nappal sugárzott, Tina Turnerrel közös videoklip és az ez alapján készült Pepsi reklám.
És zárásul itt van ennek az örökéletű sikerdarabnak az idei koncertverziója, ami reményeim szerint Budapesten is felcsendül majd. Mindnyájunknak el kell menni!
