Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony, por és hard rock vagyunk! (Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. ysa pur es chardrokk uogmuc.) idézhetjük fel a Halotti beszéd némileg módosított kezdő sorait. Mert hát tetszik, nem tetszik, a hosszú élet titka a kemény rock hallgatása és főleg művelése. Amire legjobb példa kedvencünk, a Scorpions közel hatvan éve tartó működése. Oké, nem változatlan felállásban, de amíg Klaus Meine énekel és Rudolf Schenker meg Matthias Jabs pönget, addig a Scorpi élni fog és vele együtt mi is. Pláne ha közben Mikkey Dee úgy veri a dobokat, hogy a fejünk beleremeg, Pawel Maciwoda meg megbízhatóan hozza basszusgitárján az alapokat. Ezt a hitvallást bizonyítja Meinének a koncerten viselt ujjatlan farmerdzsekije is, rajta a „Rock & Roll Forever” felirat.

Turnézni mindig van ok, két évvel ezelőtt a Rock Believer c. lemezük piacra kerülése adta az apropót, most meg a talán valaha készült legjobb lemezük, a Love at First Sting megjelenésének 40. évfordulója. Erről az LP-ről a fellépést beharangozó posztban már mindent elmondtam, úgyhogy most koncentráljunk kizárólag a koncertre (alliteráció!). Maga az album ugyan csak alig 40 perces, és hogy hogy lesz ebből majd’ százperces buli, azt máris mondom. A mostani turné előző állomása amúgy a felvidéki Zsolna volt, a banda onnan érkezett hozzánk, hogy július 2-án már Luxembourgban lépjen fel.

A helyszín, akárcsak két éve, ismét a Papp László Sportaréna volt, a csarnok felé sétálás közben többek között lengyel, horvát és egyéb k-európai beszédfoszlányokat hallottam, szóval a térség népei is jelentős számban képviseltették magukat a nézők között. A múltkori fellépéssel ellentétben most volt előzenekar, az Omega Testamentum. Amiben az eredeti Omega tag Debreczeni Ferenc dobos mellett az újak, Schrott Péter (ének), Erdős Róbert (gitár), Nagy Zsolt (billentyű) és Fekete Tibor (basszusgitár) szerepelnek. A csapat rövid, de sikeres műsort nyomott a saját szerzemény Őrizzük a lángot-tal, és olyan Omega klasszikusokkal, mint a Fekete pillangó; Életfogytig rock and roll; Napot hoztam, csillagot; Babylon és természetesen a Gyöngyhajú lány.

Pár perccel 9 után ismerős lírai dallamok csendülnek fel az ekkor még sötét színpadról, de hát ez a Coming Home (Hazatérés) bevezetője, amit koncerteken általában kihagynak! Itt azonban megkapjuk a teljes verziót: a kamionok gurulnak a felszerelésekkel a következő koncert helyszíne felé, a zenészek meg arra gondolnak, hogy számukra minden fellépés olyan, mint a hazaérkezés. A lírázás végén Klaus besétál a színpadra, Mikkey megpergeti a dobokat és jön a mindent elsöprő ütemváltás: a többiek beszaladnak a világot jelentő deszkákra és nyomják ezerrel, innentől kezdve jó másfél órán keresztül. Nem lankad a tempó, a második darab a Gas in the Tank (Nafta a tankban) pörgése, a kivetítőn a szokásos óriás skorpió tekergeti a fullánkját, jól indul a buli, na.

A zúzás a Make It Real-lel (Valósítsd meg) folytatódik, nagy színpadi díszletek nincsenek, csak a szuper fényjáték és a pazarul dolgozó hatalmas ledfal, rajta piros-fehér-zöld színek. A nemzeti érzéseknek később is ad egyet Meine, amikor a show közepe táján magára terít egy magyar zászlót, rajta Scorpions felirattal és azzal vonulgat a színpadon.

Majd jön még egy kedvenc az Animal Magnetism albumról, mégpedig a nagyvárosi utcákat és az ott vonuló népeket mindközönségesen csak állatkertnek megéneklő The Zoo. Ezt követi a Coast to Coast (A nyugati parttól a keletiig), egyike azon kevés Scorpions szerzeményeknek, amiben nincs ének. Viszont mindenki kezében gitár, így pengetnek négyesben, hátul Mikkey zúzza a dobokat.

Aztán három szám erejéig visszatérünk a turné címadó lemezéhez, először jön az I’m Leaving You (Elhagylak), az okot ugyan el nem mondó, de a visszatérésben bízó csávók dala. Ezt követi a csapat egyik meglehetősen alulértékelt szerzeménye, a Crossfire (Kereszttűzben). Pedig ez az egyik legerősebb, mindenféle háborút elítélő szerzeményük, és aminek sajnálatos apropót ad a két és fél éve zajló orosz agresszió a független Ukrajna ellen. Ahogy a szöveg mondja: miért van az, hogy az általunk választott vezetők nem értik meg, hogy nem meghalni akarunk, hanem élni? Miért kell folyton uszítani, a más véleményen levőket ellenségnek tekinteni és leszámolni velük? Az emberek nem harcolni, hanem csak élni szeretnének, szerelmeskedni, gyereket nevelni. (Rohadjon meg minden uszító politikus - ezt már én teszem hozzá.)

De még mielőtt teljesen elkenődnénk, a srácok megrázzák magukat és nagy vehemenciával elnyomják a nagyvárosban vadul rohangáló rosszfúk dalát, a Bad Boys Running Wilde-ot, a lemez egyik nagy slágerét. Hiába az állóhely, a körülöttem állók eddig meglehetősen passzívak voltak, de azért erre az opuszra végre csak beindultak valamelyest, addig csak én csápoltam egyedül és az nem volt igazán menő.

Matthias Jabs percei következnek, a szólógitáros jópár perces gitárszólót nyom, ez így most leírva elég hülyén néz ki, de hát ez történt, a dobok mögül Mikkey Dee erőteljes püfölésekkel támogatja. A végén természetesen ováció és taps.

Semmiképpen nem mondható, hogy nyugdíjas összejövetelen vagyunk, most mégis lelassul a tempó és a fiúk két jól ismert balladát játszanak el a Crazy World albumról. Az első a Send Me an Angel (Küldj egy angyalt), a mindig van kiút és az örök remény dala. Ezt követi a csapat talán legismertebb szerzeménye, a ’89-es kelet-európai rendszerváltások himnusza, a Wind of Change (A változás szele). Előtte Klaus ismét az ukrajnai háború szörnyűségeire hívja fel a figyelmet és hogy ennek megfelelően az első versszakot átírták. A könnyebb érthetőség kedvéért a szöveget ki is vetítik a ledfalra, amint alant látható.

 „Now listen to my heart / It still believes in love
Waiting for the wind / To change
A dark and lonely night / Our dreams will never die
Waiting for the wind / To change”

Majd jön egy pörgős szong még erről a lemezről, a Tease Me, Please Me (kb. Flörtök és gyönyörök), a turnék során utunkba kerülő „segítőkész” lányokkal történő különböző interakciók dala, aminek végén „total satisfaction / always guaranteed”. Hát így.

Következik a The Same Thrill, azaz semmi sem számít, csak a rock’n’roll izgalma, egy már-már speed metalba hajló, méltatlanul alulértékelt szerzemény a Love at First Sting-ről. Dógozhatsz fehér- vagy kékgalléros munkakörben, lehetsz akár postás, rendőr, vasutas, ez mind-mind fel sem ér azzal, amit a r’n’r tud adni. Hát nem? Hát de!

És jön a koncert talán legviccesebb nyolc perce, Mikkey Dee dobszólója. Nemcsak amiatt, ahogy teljes vehemenciával püföli a bőröket, hanem mert a szóló közben a kivetítően egy félkarú rabló kijelzőjét látjuk, ami folyamatosan pörög. Egyszer megáll négy Motörhead ikonon (Mikkey korábbi bandája ugye, szuper ötlet), majd a szóló végére időzítve kiadja a jackpotot: öt skorpió egy sorban! Hatalmas pénzeső kezd hullani a gépből, Mikkey vigyorog, az Aréna hangos nevetéssel és tapssal díjazza a produkciót. (A linkelt videó ugyan a Wembley-ben készült, de az most mindegy.) És még azt is hozzáteszem, hogy Mikkey „wornstar” feliratú pólóban dobolt, ami nyilván utalás a „pornstar”-ra, de jelen esetben megviselt sztárt jelent, bár ez a dobos intenzív működése alapján egyáltalán nem igaz. Az ember csak tényleg kapkodja a fejét, ez a csávó úgy dobol, hogy mind a négy végtagja külön életet él, sőt szerintem az ötödikkel is veri a dobot, csak azt nem mutatják a kivetítőn…

Szerintem most érte el az este a tetőpontot, és innentől kezdve a fiúk nem is adják lejjebb. Érkezik a Blackout (Eszméletvesztés) szintén szuper háttérvetítéssel, majd még egy kis tekerés a hangulaton és a nagyvárosi éjben feldübörög a Big City Nights. Ezt már a körülöttem ácsorgók sem bírják ki mozdulatlanul, beindulnak a népek, hullámzás, csápolás, ezt kellett volna kezdettől csinálni, na mindegy. A csarnok falai szinte megremegnek, amikor tízezer ember üvölti torkaszakadtából a refrént.

„Big city, big city nights / You keep me burning
Big city, big city nights / Always yearning”

De sajnos ezzel vége a hivatalos résznek, a srácok nagy hajlongásokkal, pengetők és dobverők közönség közé hajigálásával levonulnak a színpadról, de azért mindenki tudja, hogy lesz ráadás. Lesz hát, elsőnek a legszebb szerelmes ballada evör, a Still Loving You (Még mindig szeretlek). Mi is titeket, fiúk. (Na nem úgy!) A régi idők csillagszórózása helyett tízezer mobil bekapcsolt lámpája imbolyog.

És zárásul megkapjuk a lemez talán legnagyobb sikerévé vált „viharos" dalt, ez naná, hogy a Rock You Like a Hurricane. Ezt már az ülőhelyesek sem bírják ki a seggükön, az Aréna egy emberként ugrál és énekel, na igen, a csúcson kell abbahagyni. És ez így is történik, újabb hajlongás, hajigálás, a közönség megtapsolása, majd levonulás. Az albumról tehát gyakorlatilag minden szám elhangzott az As Soon As the Good Times Roll kivételével, dehát arról meg írtam a beharangozóban.

Jó volt, bár lehetett volna hosszabb, ahogy régebben az egyik barátnőm fogalmazott az egyik akciónk után… De ne legyünk telhetetlenek, mert a mai estéről ismét elmondhatjuk, hogy újabb szuper élményt kaptunk a fiúktól, és hátha hagyomány lesz, hogy kétévente új turnéra indulnak. Én benne vagyok.