Három éves lett kedves, féltőn gondozott és ápolt saját játszóterem, hurrá! A gyerekeimen kívül erre a blogra vagyok a legbüszkébb, amit mindenféle reklámozás nélkül naponta 20-30 olvasó keres fel. Oké, ha a szerkesztőknek köszönhetően egy-egy poszt kikerül az index vagy a blog.hu címlapjára, az még jobban megdobja az olvasottságot, de én elégedett vagyok az alapjárattal is. Szándékaim szerint heti egy poszt megírása a cél, sajnos ezt nem mindig sikerül tartani, bár a három év alatt összehozott 185 poszt talán elég jó teljesítmény így is.

Az első szülinapot kedvenc gyerekkori sorozatom hogyvoltjával ünnepeltem, a másodikat a leggyönyörűbb énekesnő evör hozsannázásával, ezt a harmadikat pedig a legharapósabb rockbanda pályafutása pár állomásának felidézésével fogom. Márcsak azért is, mert a fiúk gyakorlatilag a blog szülinapjára időzítve tartják meg Bécsben a második fellépésüket, amire szerencsésen sikerült jegyet szereznem.

Ismételni fogom magam, nem azért, mert kezdek szenilis lenni, hanem az újabb olvasók kedvéért. Gimis korszakomra (ami a ’80-as évek elejét jelenti) már kialakult zenei ízlésvilágom volt, ami a rockzene nagy mennyiségű fogyasztását jelentette. Kölcsönkapott lemezek kazettára másolására ment el a zsebpénzem jelentős része, plusz a Petőfi Rádió 30 perc rock, 25 perc beat, Magnósok figyelem, stb. c. műsorainak figyelemmel kísérése, hogy mit lehetne kazettára felvenni. Akkori három legközelebbi barátommal is ez hozott össze, nekem a KISS volt a fő kedvencem, K.Zs. a Rolling Stonest szerette, S.P. és V.Zs. meg az AC/DC-t. Külkeres édesanyjának köszönhetően Zs. meglehetősen komoly AC/DC lemezgyűjteményre tett szert, gyakorlatilag a Bon Scott-éra összes LP-je megvolt neki, amit mindig meghallgattunk, amikor az ő lakásukon gyűltünk össze lazulni. Kezdjük tehát a sort itt is ezzel az időszakkal!

A DC legelső lemeze a High Voltage (1975) volt, amiről tesztoszteron túltengéses tinédzserként széles vigyorral idéztük a She’s Got Balls (Nagymellű csaj) refrénjét:

„But most important of all / Let me tell you / The lady's got balls / She's got balls”.

Aztán ott volt a TNT, amit nem kis küzdelem árán sikerült az egyik óraközi szünetben az iskolarádióban is lejátszatni. De talán a legnagyobb kedvenc a címadó High Voltage (Magasfeszültség) volt.

Az 1976-os Dirty Deeds Done Dirt Cheap lemezről a címadó szám (magyar jelentése kb. Piszkos melót piszok olcsón vállalok) volt a menő, de nekem legjobban a Rocker jött be, a maga már-már speed metálba hajló tempójával. Természetesen ezen a lemezen is volt tesztoszteron bajnokságunknak kedves darab, a Big Balls. A szöveget csak nagyjából értettük, de a lényeg, a szójáték lejött: a „ball” itt hármas jelentésben szerepel: egyaránt jelent bált, herezacskót és női mellet.

Ennek a korszaknak talán a legjobb lemeze Let There Be Rock (1977), amiről gyakorlatilag minden egyes szám klasszikussá vált (Whole Lotta Rosie, Problem Child, Bad Boy Boogie), nem beszélve a címadó szerzeményről, ami kemény rockba oltott vicces teremtéstörténet. Mert mondá az Úr: Legyen rock!... és lőn.

Az 1978-as Powerage (szintén szójátékra építő cím: egyarán utal hatalmi korszakra és nagyfeszültségre) talán kevésbé sikeres volt, de faja szongok ezen is szép számmal találhatók. Például az Up to My Neck in You (Fülig beléd estem), kissé szokatlan szerelmi vallomás, megengedem. De itt van még a pörgős Riff Raff (Csőcselék), vagy a bűnös város megmentéséről szóló Sin City. Az ebben szereplő „Ladders and snakes / Ladders give / Snakes take” sort ugyan értettem, de nem tudtam, mit jelent. A szocializmus fonnyadt csecsén nevelkedve akkoriban csak a Ki nevet a végén? volt a legnépszerűbb társasjáték, és gyakorlatilag a rendszerváltásig kellett várnunk ahhoz, hogy hozzánk is eljusson a Kígyók és létrák nevű társas, amiben ha létrához érsz, jópár mezőt előre juthatsz, de ha kígyóra lépsz, akkor meg visszacsúszol.

A Bon Scott-éra utolsó lemeze a Highway to Hell (Országút a pokolba) 1979-ből, rajta a mai napig a csapat koncertprogramján szereplő címadó dallal. Sajátos szerelmi vallomás amúgy ezen az albumon is található, ami nem más, mint a szeretett lányt minden szempontból feldicsérő Girl’s Got Rhythm (kb. Jól mozog a csajszi).

„She give me first degree / She really satisfy me
Love me 'till I'm limbless / Aching and sore
Enough to stop a freight train / Or start the Third World War”

Hát kell ennél szebb szerelmi vallomás? (Talán igen… plusz egy csokor virág)

Bon Scott 1980. februárjában meghalt alkoholmérgezésben, emlékszem, ez volt az első haláleset, ami megérintett. (És ugyanazon év decemberében lelőtték John Lennont, az volt a második.) Barátaimmal azt találgattuk, mi lesz a DC-vel Scott nélkül, de aztán megjelent az új énekessel, Brian Johnsonnal a Back in Black (Visszatérés feketében), ami azóta a legnagyobb példányszámban eladott rocklemez lett a maga 50 millió példányával. Ebből már nekem is sikerült beszereznem egy példányt, zsebpénzem hosszas kuporgatásával. Suli utáni egyik állandó programom volt, hogy amíg szüleim haza nem értek a munkából, max hangerőn legalább egyszer végighallgattam a lemezt. Ami minden ízében tökéletes anyag, ha lehet, még nagyobb vehemenciával tolja az addigi AC/DC hangzást, és a szövegekben is hozza a Bon Scott preferálta témákat: a világban meglévő erőszak (Back in Black), az ördög és a pokol (Hells Bells), na és természetesen a szex (You Shook  Me All  Night Long, Givin’ the Dog a Bone). Az album külön posztot is érdemel, úgyhogy készüljetek!

Egy évvel később, 1981-ben jött ki a For Those About to Rock (We Salute You), amit sikerült a Petőfi Rádiónak talán a Magnósok figyelem! c. műsorából kazettára felvennem. Akkor és azóta is az a véleményem, hogy ennek a lemeznek az anyaga legalább olyan erős, mint az előzőé, de sajnálatos módon csak a címadó szám lett sláger és egyben a mai napig a DC koncertek záró darabja. Nem tudom, mennyire köztudott, de a cím a gladiátoroknak a római császárt köszöntő mondatára utal: Ave caesar, morituri te salutant! (Üdv császár, a halálba menők köszöntenek téged!) Ami angolul úgy hangzik, hogy „Hail Caesar! We Who Are About to Die Salute You!” Summa summarum, tehát a lemez címét így lehetne magyarra fordítani: A rockba indulók (köszöntenek). A szex témája itt is előkerül, naná, figyelmezzünk csak a Let’s Get It Up (Állítsuk fel) c. darabra.

A ’83-аs Flick of the Switch szintén meglehetősen erős lemez, rajta pár olyan fejletépős darabbal, mint a címadó szerzemény, vagy Landslide és a Brain Shake. Innentől kezdve azonban sajnos a csapat elég gyenge lemezeket hozott össze, mi tagadás, a ’80-as évek közepe számukra nem volt aranykorszak.

De aztán jött 1989, a kelet-európai rendszerváltások éve, amin fellelkesülve (na jó, ez nyilán túlzás) a banda megint egy olyan albumot készített, ami a hard rock aranykönyvében vezető helyen szerepel. Ez volt a The Razor’s Edge (Pengeélen) 1990-ből, amit kazettára felvéve mindenhová magammal hordtam és hallgattam walkmanen, autómagnóban, otthon vagy baráti társaságban. De hát nem is csoda, hiszen olyan örökbecsűek vannak rajta, mint a Thunderstruck, Moneytalks, Shot of Love (egy újabb „szerelmes” dal!), Mistress for Christmas.

A későbbi lemezeik már sajnos nem voltak annyira sikeresek, zeneileg is kicsit fakóbbak, de ebbe most már nincs időm belemenni, talán majd egy másik alkalommal, mert nemsokára indul a vonatom és rohannom kell. Fel Bécsbe!