Nem kerek ugyan, de évforduló: 1985. okt. 28-án jelent meg a blogger egyik legnagyobb kedvencének Afterburner c. lemeze. A blogot rendszeresen olvasók tudhatják, hogy a szerzőgárda tagjainak 100 %-a szereti az évfordulós megemlékezéseket. Így van ez mostani témánk esetében is, jóllehet az eseményhez képest a poszt pár napos késéssel jön ki. A katonai terminológiában jártasak (a blogger nem tartozik közéjük) tudják, hogy az afterburner, jelentése magyarul utánégető olyan, egyes repülőgépek sugárhajtóműveiben alkalmazott rendszer, ami lehetővé teszi a teljesítmény átmeneti megnövelését. Hogyan és miként, ezt szakértők megírhatnák kommentben.

Nem is olyan régen, idén nyáron egészen sokat törököztünk itt a blogon, Bécsben és Budán egyaránt. És ezt most folytatjuk, összekötve a XX. és a XVI. században az ország függetlenségéért vívott szabadságharcokat. Az 1956-os szabadságharcunk hazaárulással felérő értelmezésére korábban már utaltam, ezért most menjünk vissza a XVI. századba, amikor mindenki számára egyértelmű volt, hogy ki a fő ellenség. A sokszoros túlerővel szembeni mégoly kilátástalan küzdelemnek az aktualitást 1956-os forradalmunk november 4-i vérbetiprása adja. 

A történelem iránt minimálisan érdeklődők tudhatják, hogy 1552 dicső év volt: az egri várvédők diadala az ostromló török sereg felett. Ez volt a magyar történelem egyik legdicsőségesebb eseménye: a Hadim Ali budai pasa, illetve Kara Ahmed nagyvezír által Erdély és a királyi Magyarország ellen külön-külön indult oszmán seregek Szolnok elfoglalása után egyesültek és a mintegy 40 ezresre duzzadt sereg 1552 őszén a Felső-Magyarország kulcsának számító Eger ellen vonult. Amit Dobó István kb. 2000 emberrel sikeresen megvédett, így a törökök 38 napi próbálkozás után, október 17-én kénytelenek voltak felhagyni az ostrommal.

Na de most nem Eger, hanem Drégelyvár a témánk. Aminek kapitánya 1552-ben Szondi György volt, nagyszerű és példamutató hős, akinek életéről sajnos keveset tudunk. Valószínűleg egyszerű közember volt, aki Révay Ferenc nádorhelyettes szolgálatában részt vett a végzetes mohácsi ütközetben, majd a végvári harcokban tűnt ki vitézségével, ezért Várdai Pál esztergomi prímás az 1540-es években kinevezte őt a drégelyi uradalom élére.

 Drégelyvár

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Ezek a majd’ 88 évvel ezelőtti József Attila írta sorok jutottak eszembe, miközben a Tisza Párt ünnepi megemlékezésének első állomása, a Bem tér felé sétáltam. Idén ez már a harmadik Magyar Péter-féle demonstráció, amin részt vettem, az elsőről, az áprilisiról írtam posztot, a másodikról, a júniusi, Hősök terére szervezettről nem, erről a harmadikról viszont ismét írok, mert mind az ünnepre való emlékezés, mind a kivitelezés profi munka volt, ellenzéki oldalról ilyet még nem nagyon láttam az elmúlt másfél évtizedben. Lehet, sőt divatos MP-t szidni minden oldalról: fidesz light, Rogán titkos embere, ő is éveken át élvezte a NER nyújtotta korlátlan előnyöket, legyilkolja a „valódi” ellenzéket, et cetera, ecetet rá. Én ebbe most nem megyek bele, mindenki azt gondol róla, amit akar, nekem is megvan róla a véleményem, ezért írom ezt a posztot.

Mindenki utálja a hétfőket, a blogger sem kivétel, viszont van egy, a hétfő utálatos hangulatát teljes mértékben ellensúlyozó módszer: Bryan Adams koncertre kell menni. A kanadai zenész ugyanis a múlt hétfő este, okt.14-én olyan pazar és szórakoztató showműsort nyomott, hogy utána minden néző megnyalta mind a tíz ujját - sőt még a szomszédjáét is.

Akárcsak a nyári Rod Stewart koncert esetében, ezúttal is a ferencvárosi pályaudvar felől közelítettem meg az objektumot és első benyomásként máris észlelhettem, hogy míg skót kedvencünk tavaly tíz kamionnyi cuccal érkezett, kanadai kedvencünk héttel.

De hát nem a méret a lényeg, a kisebb hasznosabb, a kevesebb gyakran több, jutnak eszembe az ismert közhelyek, régebbi barátnőim is ilyenekkel vigasztaltak anno… Amíg a magyar nemzeti színekkel kivilágított Dome felé lépkedtem, még azon is elmerengtem, hogy Adams életművét meglehetősen felszínesen ismerem csak, koncerten sem láttam soha, és így ő lesz az első, akit limitált háttérinfóval fogok élőben megtekinteni. Ám mint az est folyamán kiderült, a zenészt ez egyáltalán nem zavarta. Hozzánk Brnoból érkezett és ment tovább Ciprusra, Limassolba.

Ó, hát az aktualitásokra fókuszáló posztok írása miatti pörgésben (pedig az Alfonzó-féle nagyszerű Csehov paródiában már régen megmondta nekünk Ványadt Ványadtovics Vinyon: Minek ez a rohanás?!) majd’ elfelejtettem megemlékezni egy fontos állomásról: az előző, Bryan Adamsről szóló írásom volt a 200. poszt itt a blogon! Nem gondoltam nagy ünneplésre, legfeljebb egy ötfogásos vacsorára a Gundelben, aztán meg egy rövid karib-tengeri hajókázásra a Queen Mary 2-n.

Na de amíg az összejön, az ünneplési italok okozta enyhe (eufémizmus alert) mámorban arra gondoltam, hogy ha már a 200. zenei témájú lett, akkor legyen az a 200-at ünneplő is. És hogy mi ebben a truváj? Semmi extra, csak összegyűjtöttem pár kedvencemtől olyan számokat, amikben szerepel a 200.

Kezdésként szedjük össze, hogy a blogger szempontjából mit érdemes tudni Kanadáról? A ’70-es évek közepén keresztanyám oda ment férjhez egy emigráns magyarhoz, Calgaryban laktak. 1978-ban általános iskolai szerelmemmel együtt néztük meg a nagykörúti Vörös Csillag moziban az Indiánkaland Ontarióban c. román-francia-angol-nszk kalandfilmet (cinemascope kópia!). A heti zsebpénzemből gyűjtögetett Delfin könyvek között a mai napig megtalálható a Háború a vadonban Teknős Pétertől, amiben az angolok és a franciák Quebecben háborúznak egymással. Az USA és Kanada határán zubog a Niagara-vízesés, ahol David Copperfield is manőverezett (és a végén még a haja sem lett vizes!), egyike volt ez azoknak a showműsoroknak, amiket a rendszerváltás utáni években a magyar tévéken is láthattunk tőle. Ekkoriban még nem tudtam, hogy Kanada egy olyan nagyszerű rockzenész hazája is, aki Ontario állam Kingston nevű városában született 1959. november 5-én, a keresztségben a Bryan Guy Adams nevet kapta és lett belőle az egyik legjobb smirglihangú rockzenész. Akit 2009-ben a kanadai posta még bélyegen is megjelentetett vagy másfél millió példányban, mi ez, ha nem abszolút siker?!

Az előző pár posztban történelmi témákat jártunk körbe, így logikus, hogy folytassuk ezt a vonalat, de most zenei aláfestéssel. A blogger ugyanis újabb darabját bocsátja közre azon posztoknak, amik halhatatlanságra érdemes rockzenei előadók által feldolgozott történelmi eseményekre emlékeznek. Jelen írás újabb ívet húz az ókortól napjainkig, ezúttal az AC /DC, az Iron Maiden, a Motörhead, a Saxon és az Accept egy-egy témánkba vágó darabjának bemutatásával.

Kérem szépen, a múltkori poszt után továbbra is maradunk a budai várban, már csak azért is, mert hol máshol lelhettünk volna biztonságos menedéket legnagyobb folyónk idei áradása elől, mint a Vár-hegy magaslatán. (Árad a Tisza – ja bocs, ezt nem ide.) Egyúttal új rovatot nyitok templomtúra néven, ennek lesz első darabja ez a poszt. (A rovatcímet majd az írás végén megmagyarázom.)

Tehát miután sikeresen visszavettük a töröktől Budát, maradunk is a várnegyed északi részén, ahol az ostromlók először törték át a török védelmet. Mostani sétánkon az Esztergomi-rondellától áthaladunk a (most már csak volt) Hadtörténeti Múzeum épülete mögé, a Kapisztrán János térre: itt áll a néhai Mária Magdolna templom – tornya. Budáról és Pestről egyaránt jól látható, de hogy miért csak a torony maradt meg, ezt a kérdést járjuk körbe ezúttal.

Mink itten a blogon szeressük az évfordulókat, még ha időnként meg is csúszunk velük, mint jelen esetben is. Ugyanis a mostani poszt a magyar történelem egyik jelentős eseményéről szól, jelesül Budának az oszmán birodalomtól történt visszafoglalásáról 1686-ban, ami két és fél hónapos ostrom után sikerült. Az idén a tanév kezdődött szeptember 2-án, az ostrom meg pont azon a napon ért véget, hátha ez megvigasztalja némiképp az iskolásokat. Na de hogy jutottunk el idáig, pontosabban odáig, ez a mai téma.

Wien ist anders, bonus Teil 2. 

17. Meleagrosz

Kalüdóni királyfi a görög mitológiában. Amikor apja, Oineusz, egyszer elmulasztott időben áldozatot bemutatni Artemisznek, az istennő dühében egy iszonyú vadkant szabadított az országra. Oineusz számos hírneves vadászt hívott el, hogy egyesült erővel elejtsék a fenevadat. Eljött a szép leány Atalanté is, és Meleagrosz tüstént beleszeretett. A vadászat során az állatot többen megsebesítették, de végül Atalanté nyila és Meleagrosz dárdája terítette le. Meleagrosz lovagiasan Atalantének ítélte a trófeát, a vadkan bőrét, de ezen anyai nagybátyjai felháborodtak és a lányra támadtak, mire Meleagrosz megölte őket. A történet olvasható az Iliász 9. énekében.