Végre itt a tavasz, duzzad, aminek duzzadnia kell, nedvet ereszt, aminek nedvet kell eresztenie, de mielőtt pajzán képzeletünk másfelé kóborolna közlöm, hogy ezúttal kivételesen a szabadföldi zöldségekre gondolok. Ugyanis rég főzőcskéztünk itt a blogon, ezért ideje, hogy újra kezünkbe vegyük a fakanalat és elkészítsük az egyik legjobb és legegyszerűbb tavaszi (persze nem csak tavasszal, hanem egész évben is nyomatható) kaját, a lecsót.

Aki ide járogat, az tudja, hogy nem vagyok mesterszakács, nem is tudok főzni, de van pár kaja, amit össze tudok dobni és a családi vélemények szerint még ehetők is – legalábbis nem szokott maradni egyikből sem. Na jó, kivéve, ha véletlenül leégetem valamelyiket, de erről ne is beszéljünk, nem kell bevonzani a kudarcot…

Szóval egyszerű és viszonylag gyorsan elkészíthető kajáról van szó, mi kell hozzá? 3 - 4 éhes alanyt feltételezve jó egy kiló zöldpaprika, ugyanennyi paradicsom, pár evőkanál étolaj, egy zacskó házi tarhonya vagy csipetke, egy szál kolbász és 3 tojás (Ha van vegetáriánus a családban, mint pl. nálunk is, akkor a kolbásszal készülő adagot külön edényben főzzük. Kicsit macerásabb így, de a gyerekért mindent.)

A lecsó a köztudatban ősi magyar ételnek számít, amihez csak két megjegyzést. Amerika felfedezése előtt sem paradicsom, sem paprika nem termett Európában, tehát az „ősit” már itt kilőhetjük. A XIX.sz. végefelé Magyarországon megtelepedett bolgárkertészeknek volt egy jellegzetes étele, amit szabad tűzön sült paprikából, paradicsomból, esetenként kiegészítve más szezonális zöldségekkel, készítettek. Tehát a „magyar” is kilőve, mindazonáltal ne menjünk ebbe bele túl mélyen, nehogy magunkra vonjuk megszállott ősmagyar beállítottságú és kizárólag rovásírással kommunikáló, a Szíriuszról és / vagy a hun rokonságból származó honfitársaink haragját. Ami viszont tény: 1924-ben, az 1895-ben Weiss Manfréd és Bertold által alapított Első Magyar Konzerv- és Ércárugyár az általa bejegyeztetett Globus márkanév alatt már exportált lecsót.

És hogy igazi nemzetközi ételnek számít, azt bizonyítja, hogy a különféle nemzeti konyhákban is megtalálható, bár esetenként némi eltéréssel. Ott van ugyi az erdélyi (román) zakuszka, ami padlizsánnal és babbal készül. Vagy a szerb / horvát ajvár, amiben paprika, padlizsán, fokhagyma van. A törököknél menemen néven készítik fokhagymával, kakukkfűvel, tükörtojással. És végül ott van a világszerte leginkább ismert változat, a francia ratatouille cukkinivel, padlizsánnal és alkalmasint gombával megbolondítva. (A L’ecsó /Ratatouille/ c. rajzfilm nyilván mindenkinek megvan. Ugye?)

És hogy honnan ered az elnevezés? Fehér Béla megfelel erre a 2009-ben megjelent Lecsó c. könyvében:

„… Döbbenten látom, hogy A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a lecsó szó nyomtatásban 1940-ben jelent meg először. Utóbb fedeztem fel, hogy az Új Idők 1931-es receptkönyvében már szerepel! A szótár szerint hangutánzó, talán a locsog szó családjába tartozik. Ha az ember kicsit utánanéz, hamar kiderül, hogy bizonyos vidékeken a lecsedék konyhai hulladékot jelent, a lecses, lecskes puhát, nedvdúsat, a lecsma pedig lottyadtat. Talán itt kell keresni a lecsó szó forrásvidékét…”

A lecsókolbászt a cucilizmus fénykorában az ára után (10 dkg 2 forintba került) kétforintos kolbásznak is hívták, ez az elnevezés szolgált Csurka István tárcagyűjteményének címéül, ami könyv alakban 1980-ban jelent meg. 

És akkor még nem is beszéltünk az operettről, azon belül is Eisemann Mihály Egy csók és más semmi c. darabjáról, amiben felhangzik a témával kapcsolatos egyik első kínrím, hogyaszondja:

„Édes nagysád, vár rám a kaszinó,
mit fog szólni hozzá a Tasziló?...

Lecsó-, lecsó-, lecsó-, lecsó-,
lecsókolom a rúzst terólad."

Na de az elmélet után nézzük a gyakorlatot: hogyan készül a lecsó Gabba módra?

A paprikát kicsumázzuk és felvágjuk viszonylag kis darabokra, hasonlóképpen a paradicsomot is. A kolbászt (lehetőleg ne a gyenge minőségű lecsókolbászt, hanem valami normálisabb fajtát) felkarikázzuk (ha a héja nem fogyasztható, előtte fejtsük le – nem beszélve a sasról…) és pár kanál étolajjal kezdjük el sütni egy nagyméretű lábosban. Kb. tíz perc után adjuk hozzá a paradicsomot és a paprikát, a lábost fedjük le, hogy a zöldségek gyorsabban puhuljanak megfele. A konyhát azonban ne hagyjuk el, mert a cuccot folyamatosan kevergetni kell, nehogy leégjen. A paradicsom egy idő után levet ereszt, ekkor érdemes hozzáadni a tarhonyát / csipetkét. Időnként érdemes egy-egy pohár vízzel felönteni a készülő kaját, pótlandó az elpárolgó folyadékot, a kevergetésről viszont sose feledkezzünk el, mert ha leég, az edénnyel együtt dobhatjuk a kukába. Az egész művelet kb. másfél óra, a 85. percben záróakkordként dobjunk rá három felvert tojást (természetesen előtte pucoljuk meg), keverjük össze a lecsóval, pár perccel később zárjuk el a gázt és hagyjuk a cuccost pár percig állni, hogy minden alkotóelem összeérjen benne.

Mivel a főzés elég unalmas folyamat, érdemes közben más dologgal is elfoglalni magunkat: olvassunk, nézzünk filmet vagy pár sorozatepizódot, de a legjobb, ha a főzéssel kapcsolatos klasszikus klipeket nézünk, mint pl. a kitűnő Bergendyét 1976-ból.

„Jöjjön, aki éhes, aki jó ízekre vár,
Álljon be a sorba, amíg tele van a tál,
Benne lesz majd, amit eddig kiloptak,
Engedjétek, hadd főzzek ma magamnak!”