Három éves lett kedves, féltőn gondozott és ápolt saját játszóterem, hurrá! A gyerekeimen kívül erre a blogra vagyok a legbüszkébb, amit mindenféle reklámozás nélkül naponta 20-30 olvasó keres fel. Oké, ha a szerkesztőknek köszönhetően egy-egy poszt kikerül az index vagy a blog.hu címlapjára, az még jobban megdobja az olvasottságot, de én elégedett vagyok az alapjárattal is. Szándékaim szerint heti egy poszt megírása a cél, sajnos ezt nem mindig sikerül tartani, bár a három év alatt összehozott 185 poszt talán elég jó teljesítmény így is.

Az első szülinapot kedvenc gyerekkori sorozatom hogyvoltjával ünnepeltem, a másodikat a leggyönyörűbb énekesnő evör hozsannázásával, ezt a harmadikat pedig a legharapósabb rockbanda pályafutása pár állomásának felidézésével fogom. Márcsak azért is, mert a fiúk gyakorlatilag a blog szülinapjára időzítve tartják meg Bécsben a második fellépésüket, amire szerencsésen sikerült jegyet szereznem.

Mit köszönhetünk a rómaiaknak?, teszik fel a kérdést a Júdea Népe Front képviselői a Brian élete c. kultfilmben. Ennek mentén kérdezhetjük mi, kései utódok, hogy mit köszönhetünk mi Rod Stewartnak? A válasz természetesen mindenki esetében más és más, a blog szubjektivitása miatt ezúttal (is) csak a magam emlékeiről számolhatok be. És hogy miért pont most? Mert a nagyszerű előadóművész pályafutásának búcsúturnéja során június 22-én fellép nálunk is az MVM Dome-ban. Ott a helyünk? Háperszehogy.

Idén is volt már ehelyt szó kereken negyven éve megjelent lemezekről, most egy újabb hasonló korú állócsillagot veszünk közelebbről szemügyre, és ehhez még távcső sem kell. 1984. március 27-én jelent meg ugyanis a Love at First Sting, a Scorpions kilencedik, és a mai napig legsikeresebb nagylemeze, amiről legalább négy szám übernépszerű lett, és mind a mai napig az. Szerelem első csípésre, talán így lehetne magyarítani a címet, persze ha arra gondolunk, hogy a Scorpi szövegeiben a skorpió farkára, ill. fullánkjára történő utalások gyakorlatilag a szexre vonatkoznak, akkor közelebb járunk a valósághoz, ha a Szerelem első dugásra vonal mentén haladunk. Ebben megerősít a lemezborító, amin egy egymásba fonódó pár ülve szeretkezik, ruhában. (Amerikában a bigott Walmart (az ottani Spar) kérésére „természetesen” a lemez csak másfajta, a csapat tagjait ábrázoló fényképpel jelenhetett meg.) És hogy miért pont most vettem elő ezt a lemezt? A rendszeres olvasók erre is tudhatják a választ: hámer' az album megjelenésének 40. évfordulójára időzítve a csapat újra turnéra indul, és ennek során június 29-én, egy hónap múlva, ismét fellép a Papp László Sportarénában. A koncertre ugye mindenkinek megvan már a jegye? (Nemleges választ nem fogadok el.)

Kérem szépen, aki több-kevesebb rendszerességgel jár ide, az nyilván levette, hogy zenei téren a blogger fő érdeklődési köre az őszinte és kőkemény rock. Van azonban egy másik vonulat is, nevezetesen a ’80-as évek házibulijai és ezek nyilvánosságtól elzárt kisszobái, ahol bizony mindenféle őszinte és kőkemény dolgok történtek… Most azonban nem ezekről az élményekről lesz szó (pedig mesélhetnék), hanem az egyik olyan előadóművészről, akinek a dalai nem maradhattak el ezekről a bulikról. És ez nem más, mint a Divine művésznéven működött énekes, színész Harris Glen Milstead. Oké, ő nem rock vonalon mozgott, de ha már van egy rock'n"sex című rovat a blogon, akkor a dalok szövegét tekintve Divine feltétlenül ide tartozik. 

Újra tavasz és újra Tabán, ami már évtizedek óta jelzi a szabadtéri koncertek szezonnyitóját a már szintén évtizedek óta kilátogatóknak, mint pl. a blogger. Oké, a Budapest Park pár nappal korábban már beindult, na de a Tabán az mégiscsak a Tabán. Hát nem? Hát de!

Végre itt a tavasz, duzzad, aminek duzzadnia kell, nedvet ereszt, aminek nedvet kell eresztenie, de mielőtt pajzán képzeletünk másfelé kóborolna közlöm, hogy ezúttal kivételesen a szabadföldi zöldségekre gondolok. Ugyanis rég főzőcskéztünk itt a blogon, ezért ideje, hogy újra kezünkbe vegyük a fakanalat és elkészítsük az egyik legjobb és legegyszerűbb tavaszi (persze nem csak tavasszal, hanem egész évben is nyomatható) kaját, a lecsót.

Aki ide járogat, az tudja, hogy nem vagyok mesterszakács, nem is tudok főzni, de van pár kaja, amit össze tudok dobni és a családi vélemények szerint még ehetők is – legalábbis nem szokott maradni egyikből sem. Na jó, kivéve, ha véletlenül leégetem valamelyiket, de erről ne is beszéljünk, nem kell bevonzani a kudarcot…

„Valami mocorog a sötétben. / Valaki rólad beszél.
Mért nem gyullad fel a lámpa? / Itt kevés a fény, kevés a fény."

A KFT-nek ez a kevésbé ismert száma motoszkált a fejemben, miközben az április 6-ra hirdetett Magyar Péter-féle demonstráció kiindulási helyszíne, a Deák tér felé igyekeztem. Aki viszonylag rendszeresen olvas engem itt a saját játszóteremen vagy még korábban a régi, NER előtti Index népszerű hogyvolt blogján, az tudhatja, hogy a legritkább esetben ragadnak el az indulatok. Ez a poszt lesz az egyik kivétel.

Tele van a tököm azzal, szofisztikáltabb megfogalmazásban mélységesen elkeserít, hogy a 14 éve rajtunk élősködő fidesz mára teljes egészében lerabolta az országot, a teljes magyar „jogrendszert” a nemzeti vagyon és az uniós pénzek ellopására építette fel, az elvileg független Állami Számvevőszéket, Ügyészséget, NAV-ot és a nemzeti főadókat (MTV, Kossuth Rádió) a politikai ellenfelek lejáratására, szanaszét bírságolására és korlátlan hazugságpropagandára használja fel. State capture van, ahogy a művelt tádzsik mondaná, azaz az állami működés teljes elfoglalása. Magyar Bálint kitűnően dokumentált könyvében, A magyar maffiaállam anatómiája c. munkájában erre számos példa található. Hányok, bazmeg.

Itt a blogon szeretjük az aktuális dolgokat meg a különböző évfordulókat, aki több-kevesebb rendszerességgel jár ide, az tudhatja. Mégis előfordul, hogy a blogger anyagtorlódás vagy simán a korlátozott szabadidő miatt lemarad valamiről és kénytelen némi mentegetőzéssel pótolni a pótlandókat. Ez történt jelen poszt esetében is, hiszen a négy abszolút rock-kedvenc (Rolling Stones, AC/DC, ZZ Top, Van Halen) közül az utóbbinak (kis csúszással) pont negyven éve, 1984. január 9-én jelent meg ez a lemeze, csak hogy jól induljon az az év.

Amint az eléggé köztudott, 1984 az angolszász, és innen eredően az egész nyugati kultúra különleges éve volt, köszönhetően a zseniális George Orwell regénynek, az 1949 júniusában megjelent 1984-nek. (Zárójel, fiatalabbaknak: ez nagyjából olyan "megélt jövő" érzés, mint pl. az 1991-ben készült Terminator 2-ben említett 1997. augusztus 29., amikor a Skynet öntudatra ébredt.) Orwell könyve a totalitárius rendszerek kőkemény kritikája, megjelenése idején a sztálini Szovjetunió adta a mintát a regényben leírt beteg társadalomnak.

Kabos Gyula a harmincas években a magyar filmgyártás legtöbbet foglalkoztatott művésze volt, nyolc év alatt 45 figurát játszott el a kamerák előtt. Általában kész koncepcióval érkezik a kamerák elé, kevés vágással, és rossz esetben néhány pótfelvétellel játssza le jeleneteit. Professzionális filmes személy, rendezők, operatőrök, hangmérnökök kedvence, mert munkájukat sokszorosan megkönnyíti rátermettségével. Népszerűségére jó példa, hogy ekkortájt a külföldi filmek forgalmazását már kiszorítja a hazai gyártású filmek sora, ugyanis a „Kabos-filmek” telt házat vonzanak heteken keresztül, amit korábban csak a német vagy az amerikai filmek érnek el itthon. Kabos meghozza a kedvet a magyar filmekhez, mind a nézők, mind a befektetők körében. Csak egy kicsit szemezgessünk ezek közül, hiszen mindegyikre ebben a posztban úgysem tudunk sort keríteni.

1916-től tűnik fel neve ismét a színlapokon: ebben az évben a Kristálypalotához szerződik, ami az akkori Szerecsen (ma Paulay Ede) utca 35. alatt működött. (Napjainkban ez az Új Színház épülete.) Varieté műsorral tarkított mulató volt, itt Kabos magánszámokat adott elő, komikus, tréfás jeleneteket, amelyek jó részét ő maga írta. Suta mozgása, furcsa gesztusai és mimikája, csücsörítő ajakformálása már ebben az időben jellegzetessé tették alakításait. A következő évben a Fővárosi Orfeumban lép fel, ugyanakkor állandó vendége volt a Teréz körúti Intim Kabarénak. Ebben az időszakban kőszínházi szerepe csak egy volt, a Magyar Színházban 1917 januárjában bemutatott Váratlan vendég (szerzője Vajda Ernő) c színjátékban lépett fel.

Merész elhatározás érlelődik benne: saját színházat kellene csinálni, varieté-szerű előadásokkal, énekkel, zenével, tánccal, tréfával vidítani a világháború szenvedéseibe belefáradt közönséget. És hol? Hát addigi pályafutásának legsikeresebb helyszínén, Nagyváradon. Sikerült tőkebefektetőket is találnia, így 1918. áprilisában létre is jöhetett a szerződés a Fekete Sas Szálloda és Kabos Gyula között, amely szerint augusztus 1-től a szálloda öt évre bérbe adja Vigadó nevű épületrészét a varieté működésére. A történelem azonban itt is közbeszól: a Pece-parti Párizs, a magyar szellemi élet egyik legjelentősebb fellegvára Budapesten kívül, novemberben már román megszállás alá kerül, hivatalos neve is nemsokára megváltozik, és lesz Oradea…

 Kabos Gyula és Gál Franciska