Tavaly ilyenkor írtam egy posztot az orosz agresszió egy éves évfordulója alkalmából, azzal a titkos reménnyel, hogy a következő évben erre már nem lesz szükség, a háború véget fog érni. Ezzel szemben azonban a valóság sokkal rosszabb.

Itt van a világ legnagyobb területű országa, amiben minden megvan, ami a lakosság magas színvonalú életéhez szükséges: nyersanyagkincsek, olaj, gáz, szén, hatalmas mezőgazdasági területek, gyönyörű tájak, mediterrán jellegű térségek a nyári szabadsághoz, havas tájak a téli sportokhoz: ki sem kell mozdulni a tizenegy időzónát átfogó területről ahhoz, hogy a honpolgár azt csináljon, amihez kedve van. Ám a mindenkori orosz vezetésnek a világtörténelemben csak egyetlen célja volt: a népesség életszínvonalát alacsonyan tartani azzal az indokkal, hogy „Oroszország anyácska” veszélyben van, mindenhonnan támadják, és ahhoz, hogy ezt kivédjék, a legjobb megelőző csapást (más szóval honvédő háborút) indítani / vívni az éppen kinevezett aktuális ellenség ellen. Ami bárki lehet, csak az utolsó százvalahány évből szemezgetve: Magyarország (1849, 1956) Lengyelország (1815, 1939), Japán (1904), a Balti országok (1939), и так далее.

Újabb átkötésként Hobo elszavalja Petőfitől a Farkasok dalát, majd a srácok belecsapnak a lemezen ugyan nem szereplő, de Hobonak (és a blogger kedves feleségének) fő kedvence, Vlagyimir Viszockij egyik legmegrázóbb dalába, a Farkashajszába.  Kiss Zoli fenomenális gitárszólót nyomat, elképesztő, a szong végén az egész Aréna egetverő ovációval köszöni meg a produkciót.

A ’80-as évek első felének magyar rocklemezei közül szerintem két dupla és egy szimpla album a legjelentősebb és legmeghatározóbb. A szimpla Koncz Zsuzsáé, az 1981-ben megjelent Menetrend. Az egyik dupla az LGT-től a Loksi (1980), a másik a HBB Vadászata (1984). A HBB indulása óta az akkori kultúrpolitika három T-je (támogatott, tűrt, tiltott) közül egyértelműen a tűrt kategóriába tartozott. A 80-as évek elején voltam gimnazista, a blues már akkor érdekelt és teljesen szokatlan volt, hogy ezt a zenét magyar szövegekkel is lehetett játszani. Ráadásul új kapukat nyitott meg: a magam részéről Allen Ginsbergről, Faludy Györgyről, Vlagyimir Viszockijról Hobóéktól hallottam először.

Barátaimmal rendszeresen jártunk a koncertjeikre, főleg az Ifiparkba, rendszeresen idézgettünk a Kopaszkutya c.  filmből, és persze vásároltuk a lemezeiket: Középeurópai hobo blues, Oly sokáig voltunk lenn, Még élünk, és aztán a Vadászat. Ami nekem eszméletlenül beütött: teljesen odavoltam attól, hogy 83 percen keresztül gyakorlatilag a magyar, főleg az 1945 utáni történelemről hallok a vadászati téma köntösébe bújtatva. Plusz a rengeteg irodalmi utalás, versrészlet (pl. Pilinszky Jánostól, akit szintén nem ismertem addig), szóval szuper. Egyértelmű volt tehát, hogy ott a helyem a lemez megjelenésének 40 éves évfordulója alkalmából február 10-én tartott koncerten a Papp László Arénában este 8-kor. A konceptalbumhoz híven a koncert kezdetéig a színpad mögé vetített erdei háttér és folyamatos madárcsivitelés fogadta a nézőtérre érkezőket. Már hetekkel korábban minden jegy elkelt, úgyhogy a teltház garantált, ez kb. 14 ezer embert jelent.

Eredetileg a február 9-i, pénteki Sándor palota előtti tüntetésről akartam írni, de aztán felpörögtek az események. A fideszközeli média ugyan nem, de az azon kívüli maradék sajtótermékek és portálok már mindent megírtak a botrányos kegyelmi kérvény ügyéről, ezért ebbe nem megyek bele túl mélyen, inkább kérdéseket teszek fel.

Legalább két szempontból jelentős évnek mondható az 1988-ik: az egyik, hogy ennek az évnek a nyarán jöttünk össze gyermekeim későbbi anyukájával (erről most nem lesz szó), de még ezt megelőzően, '88. január 25-én megjelent David Lee Roth második, és szerintem legjobb szólólemeze, a Skyscraper (erről viszont nagyon is szó lesz).

Volt ugyebár a kaliforniai illetőségű Van Halen hard rock csapat, akiknek Fair Warning című, 1981 tavaszán megjelent albumát a Petőfi Rádió akkori egyik zenei szerkesztője, Komjáthy György mutatta be a Huszonöt perc beat c. műsorában még abban az évben valamikor ősszel. Az adást sikeresen rögzítettem kazettára Toshiba rádiósmagnóm révén, és gimis barátaimnak lelkesen ajánlgattam meghallgatásra. Elképesztően kemény zenének tartottam akkor (és persze tartom azóta is), és el kellett ismernem, hogy az akkori főkedvenc Kisst is lekörözi. Ahogy K. Zsolt barátom találóan megjegyezte erről a keménységről: a Van Halenben a gitárt ütik, a dobot meg lövik. És tényleg. A magam részéről nemcsak Eddie Van Halen gitárjátéka fogott meg, hanem az énekes David Lee Roth erőteljes hangja és rikoltásai, amikhez képest Tarzan dzsungelüvöltése egyszerű csecsemősírásnak tűnik….

Január 6-án egy ugyanazon napon, de két külön helyszínen adott koncertet Csepregi Éva és a KFT. Jóllehet Évike művésznőt a 80-as években felfokozott serdülőkori hormonműködésemnek köszönhetően meglehetősen figyelemre méltónak találtam, mára be kell vallanom, hogy a tesztoszteron nem minden. Sőt hozzáteszem: ifjúkorom legfőbb tudatmódosító zenekara a 80-as években nem a Neoton Família volt, hanem a KFT (amint arról pár éve hosszabban is megemlékeztem). Tehát mindenkitől elnézést kérek, aki a magyar diszkókirálynő koncertbeszámolójára lenne kíváncsi, mert nekik csalódást kell okoznom: itt és most a KFT zenekar bigbandes, azaz fúvósokra hangszerelt koncertjéről lesz szó.

Évek óta nem láttam élőben a fiúkat, jópár éve az A38-as hajón vagy talán a Savoya Parkban tartott koncertjük volt az utolsó, ahol csápoltam nekik. A január 6-ra meghirdetett szeánszra már napokkal korábban elfogytak a jegyek, ami azt jelentette, hogy este 8-kor legalább 2000 rajongó várta tűkön a székeken ülve, miféle bulira készül kedvenc zenekara. Azt már az előzetes infókból lehetett tudni, hogy az együttes ismert slágereihez a Dráni (Bornai Tibor) elsőszülöttje, Bornai Szilveszter vezette fúvósszekció fogja szolgáltatni a nagyzenekari hátteret. Spoiler: szuperül. 

Dragos is parancsot ad ki a Duna mentén és a folyón közlekedő valamennyi „fogatos és vízi jármű” szigorú ellenőrzésére, valamint a rablóbanda vezetőjének, bizonyos Ladkonak a letartóztatására, aki Borus Demeter álnéven utazik.

A szárazföldi járőrök és a rendőrcsónakok kirajzanak, az egyikük látóterében hamarosan feltűnik a Lenuta nevű dereglye, a rendőrök megállásra szólítják fel a hajót. Striga ékes bolgár nyelven kifakad (sajnos nem értem pontosan, mert épp ezen az órán hiányoztam a nyelvtanfolyamról, de mondandója nagyjából a JQA témakörben mozoghat) és a két foglyot külön-külön leviteti a rakodótér alatt kialakított titkos kamrába. Itt tárolják a rablott holmikat is, és a foglyokat két, egymástól távoli rekeszbe zárják, hogy ne találkozzanak.

Nyakunkon az év vége és a szilveszter: szerpentin, konfetti, koffein és más tudatmódosítók bekészítve. Buli és tánc, vagy nosztalgikus múltba révedés, ki mit választ, de itt a blogon olvasszuk össze ezeket és nézzük meg, milyen dalokra házibuliztunk annak idején, két-három (sőt inkább négy, omájgád) évtizeddel ezelőtt. Ezúttal kizárólag női előadókra koncentrálunk (ahogy koncentráltunk rájuk már a 80-as években is), és mindenféle dehonesztálás nélkül azt is meg kell állapítanunk, hogy ezek a hölgyek gyakorlatilag csak egyslágeresek voltak – de hogy micsoda slágerek ezek, azt fogjuk most áttekinteni a maguk mélységében (már ha vannak nekik olyanjaik – nem a hölgyeknek, hanem a daloknak).

Kérem szépen, ráfordultunk a rendes éves szeretetáradat utolsó hetére, tévé-és rádióműsorok, utcai és áruházi dekorációk hirdetik, hogy szeressük egymást, gyerekek. Ami alapvetően helyeslendő, de talán nem csak a karácsony előtti időszakban kellene eszerint viselkedni, hanem az év mind az 52 hetében. De ha már szeretetáradat, akkor abból kedvenc blogunk sem maradhat ki, sőt egy szinttel feljebb lépve a szerelmi vonalon fogunk mozogni, kihasználva, hogy az angol „love” magyarul egyaránt jelent szeretet és szerelmet. A szerelem hatalma, ez a mai napra rendelt szentencia: azonos cím, de három előadó, háromféle hozzááállás - három a magyar igazság, meg egy a ráadás.

Ho-ho-hó, hát mit rejtett el mindnyájunk kedvenc blogja a Mikulás puttonyába? Puttonyától Nemesmedvesig, vághatná rá erre minden, a történelmet és a pusztító szóvicceket egyaránt kedvelő olvasó. Ám ők most tévednek, ugyanis a múlt heti Michael Jackson poszt számomra váratlan sikere és olvasottsága arra ösztönzött, hogy még egy írást kanyarítsak Jackoról, aki vitathatatlanul az egyik legsikeresebb és legmeghatározóbb előadója volt a popzenének. Ezúttal viszont kis csavarral, merthogy ezúttal nem csak róla lesz szó, hanem róla is.