Wien ist anders, siebter Teil.
Kérem szépen, a külső városrészek (Grinzing, Döbling, Nußdorf, Schönnbrunn) után az előző poszt végén visszaindultunk a városközpontba, ahol még van néhány, korábban nem említett magyar vonatkozású látnivaló. De ha kapásból mégsem lenne világos a magyar kapcsolat, majd a blogger jó bölcsészhez méltón megmagyarázza.
Kiindulási pontunk a Stephansdomtól (ahonnan tavaly a városnéző sétát indítottam) pár lépésre nyíló Schulerstraße 10. alatt található Hotel König von Ungarn (Szálloda a magyar királyhoz). Ez az egyik legrégebbi fogadó / szálloda Bécsben, 1746-ban épült. A császárvárosba látogató magyar főurak kedvenc tartózkodási helye volt, és bármennyire is műveltek voltak ezek az urak, minden bizonnyal csak értetlenül pislognának, ha ma látogatnának el ide és meglátnák ezt a vendégcsalogató szlogent a bejárat mellett: Free WiFi. Was zum Teufel bedeutet das?, kérdezgetnék a bécsi bürgereket, fejüket vakarva.
De ismert és híres emberek a közelmúltban is megszálltak itt, pl. Kertész Imre Nobel díjas írónk, Günter Grass német Nobel díjas író, vagy Larry Hagman, a nem Nobel díjas Jockey a Dallasból. A szomszéd házban, a 8. szám alatt meg egy ideig Mozart lakott 1784-ben. (Alfonzó Mozart paródiáját ugye mindenki ismeri?)
Ez a környék amúgy a város talán leghangulatosabb része, keskeny utcák tekeregnek és keresztezik egymást, itt nem sokat minden változott a XVIII. század óta, az biztos, ezek a gondolatok jótét módon elvonják figyelmemet a már többször emlegetett lestrapált túracipőm állapotáról. (Egyelőre még bírja.)
A hangulatos utcákon haladva a Hofburg közelében a Kohlmarkt és a Michaelplatz sarkán váratlan látvány késztet megállásra: a Demel kávéház és étterem császármorzsát kínál elvitelre. Ami kedvenc kajám, mint az köztudott, és pompás receptem is van az elkészítésére, ami az első posztom volt itt blogon, yeah. Nem voltam éhes, ezért be se álltam az elég hosszú sorba, és ugyan nem szeretek látatlanban ítélkezni, de az én verzióm biztos finomabb, mint ezeké a jólétben dagonyázó labancoké, az sicher…
És ha már meguntuk a keskeny utcákat, haladjunk nyílt terek felé, hiszen már Petőfi is megmondta (akinek királyokat, főleg a Habsburgokat tisztelő véleménye közismert), hogy:
„Börtönéből szabadúlt sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom.”
Oké, széles rónák nincsenek a császárvárosban, vannak viszont gyönyörű közparkok. Az egyik ilyen, amit felkeresünk, a Wiener Stadtpark, az itteni Városliget, Bécs első közparkja, amit 1862.aug.21-én nyitottak meg. A parkkal szemben áll az Osztrák Pénzverde (Münze Österreich) klasszicista épülete, ami 1835 - 38 között épült. Homlokzata és az ott látható szobrok viszont már 1837-ben elkészültek, erre utal a római számmal jelzett évszám, MDCCCXXXVII, szerencsére nem olyan talányosan írva, mint az előző posztban tárgyalt Gloriette homlokzatán látható 1775. Az évszám alatt a Rei Monetariae felirat olvasható, jelentése latinul ’pénzügyek’. A K.u.K. időszakban itt verték a monarchiában használt osztrák-magyar korona pénzérméit. A felirat mellett 2 - 2 dombormű látható: Merkúr, Apolló, Diana és Vénusz római istenek szobra, amik minden valószínűség szerint négyféle fémet szimbolizálnak. (A szimbolizmusra vonatkozó kedvenc Rejtő idézetem ugye mindenkinek megvan? A tizennégy karátos autóból, amikor Gorcsev Iván belép a légióba és beszédbe elegyedik egy viszonylag kevéssé művelt hentessel, aki megkérdezi:
„… És miféle mestersége is van?
- Szimbolista vagyok.
- Igazán? Zenél is? Én sajnos nem játszom semmiféle hangszeren.
- Sajnálhatja. A szimbolizmus igen finom muzsika.
- Magával hozta az izét... a szimbolát?
- Itt van a kis dobozban... Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze.”
A Stadtparkban többek között zeneszerzők szobrai láthatók, ezek közül Lehár Ferencét már korábban említettem. De itt van még Franz Schuberté és Johann Straußé is. Lehár esetében egyértelmű a magyar vonatkozás, na de a másik kettőnél mi az?, csaphat le az éles észjárású olvasó a bloggerre. Aki természetesen már felkészülten várta ezt a kérdést és kész a válasszal. Kezdjük Schuberttel, akinek Rosa, rosa kezdetű dalát a szépemlékű gyerekfilmben, a Csukás István könyvéből készült Keménykalap és krumpliorrban is megcsodálhattuk.
Na és Johann Strauß, akinek aranyozott bronz szobra az egyik legismertebb bécsi műalkotás? Nos, az ő legismertebb darabja, a Kék Duna keringő szerepel egy másik Csukás István regényben, a Nyár a szigeten-ben. De most pár szót a szoborról.
1904-ben bizottság alakult a szobor felállítására, de a döntési és megvalósítási munkálatok magyarosch módon, Pató Pál tempójában kissé elhúzódtak, aztán jött az I. vh. majd a Monarchia felbomlása, így a szobrot a Habsburg Birodalom helyett már az Osztrák Köztársaságban állították fel 1921. jún.21-én. Johann Strauß közkeletű beceneve a „Keringőkirály” volt, de operetteket is írt, pl. A denevért vagy a Cigánybárót.
Mostani sétánkon már szóba került a négy legismertebb osztrák zeneszerző: Mozart, Haydn, Schubert és Strauß. Van viszont egy ötödik is, Falco, aki mind közül a blogger legnagyobb kedvence. Hát hogy a viharba ne, amikor olyan szuper slágereket köszönhetünk neki, mint a Vienna Calling, a fiatal lányok elleni erőszak tiltakozásának emblematikus dala, a Jeanny (a klip elején a Motel Bates felirat zseniális utalás), és ennek egy évvel későbbi „folytatása”, a Coming Home. Na és a Titanic, ami pont akkor volt menő, amikor ’92-ben Bécsben dolgoztam, emlékszem, pont ez szólt a taxiban is, és a taxisofőr a Westbahnhof és a szálloda között lelkesen magyarázta, hogy Falco és ez az új száma milyen klassz. Na és a megahit, a Rock Me Amadeus, aminek esetében nem járunk mesze a valóságtól, ha azt feltételezzük, hogy Falco meglehetősen sok hasonlóságot vélt felfedezni az ő zenei (elősorban a hölgyekre gyakorolt) hatása és a Mozarté között. És ha ezek után Falco dalai nem késztetnek valakit arra, hogy tanuljon kicsit németül, akkor nem tudom, mi más lehetne motiváló…
„Er war Superstar / Er war populär
Er war so exaltiert / Because er hatte Flair
Er war ein Virtuose / War 'n Rockidol
Und alles rief / „Come and rock me Amadeus“
(Úgy érzem, még a végén kellesz lesz posztot írnom Falcoról. Mert ugye az ő esetében az a magyar vonatkozás, hogy a blogger egyik kedvence.)
Na de maradjunk a tágas tereknél, a Statdtpark után még egy ilyen cél áll a blogger előtt, a Volkspark, a bécsi Népliget. Ami, meg kell mondani, nem az a lekoszlott zöldövezet, mint hasonló nevű budapesti megfelelője. Gondozott sétautak, szökőkutak, pompás hely a kikapcsolódásra, ám az aszfaltozott sétaúton araszolva egyszercsak gyanús meleget éreztem a talpamon: süt a beton. És sajnos bekövetkezett, amitől tartottam: sokat emlegetett lestrapált túracipőm talpa végleg megadta magát: mindkét pár alján takaros lyukon kandikál ki a zoknim. Az aggódók megnyugtatására közlöm, hogy előrelátóan hoztam magammal tartalék tornacipőt, úgyhogy némi frissítő magamhoz vétele után régi harcostársam földi maradványait elhelyeztem egy közeli kukában és a cserecipőben feszítve indultam tovább. These boots are made for walking, idéztem fel az ideillő Nancy Sinatra slágert Amanda Lear feldolgozásában.
A Volksparkban mit keresek?, juthat eszünkbe az ismert költő ismert verséből származó idézet parafrázisa. Hát először is az én legkedvesebb, legrégibb, de sajnos mostanában csak ritkán jelentkező kommentelőmnek a tavalyi hasonló sorozathoz fűzött kommentjében jelzett nyilvános illemhelyet. Ami Bécs legrégebbi ilyen típusú intézménye, és amit tavaly nem, de most felkerestem – igaz, csak kívülről, mert a nagy melegben minden fölös nedvességet kiizzadtam, pipilésre nem maradt belőle. (Ennyit a magyar vonatkozásról.) Az ojjektumot a német-osztrák származású Wilhelm Beetz építette, Ausztriában is meghonosítva az addig ott ismeretlen nyilvános illemhely fogalmát. A rendkívül fontos közintézményt 1884. május 21-én helyezték üzembe. A faburkolatú, sátortetős házikó természetesen műemléki védelem alatt áll. A nyilvános WC-t amúgy szemérmesen Bedürfnisanstalt-nak nevezik, ami kb. szükségleti intézményt jelent.
És túránk szempontjából még egy látnivaló van itt a parkban: Erzsébet királyné szobra. Még mielőtt felségsértés vádjába esnék, sietek tisztázni, hogy a nyilvános WC és Sissi egy oldalon történő említése nem szándékos. Hát tehetek én róla, hogy a bécsi burgerek egymástól alig párszáz lépésre helyezték el a két látnivalót? A magyarok kedvenc királynéja elé mindenesetre már nem lyukas talpú cipőben járultam, remélem ezzel a gesztussal gráciát nyerek. A szobor amúgy a kert egyik, sövényekkel elkerített sarkában áll, sajnos kissé megkopott állapotban: mind őfelségére, mind a talapzat feliratára (Elisabeth - Kaiserin von Österreich) ráférne némi kozmetika. A jó emlékezetű olvasók nyilván vágják, hogy a férj, Ferenc József szobra egy másik parkban, a Burggartenben található, amint azt a tavalyi séta során írtam.
Ám sajnos a császár- és királyné előtti tisztelgéssel ez a mostani túra is véget ért, így ismét irány a Hauptbahnhof és onnan Bp. Itt a blogon viszont mégsem búcsúzunk el végleg Bécstől, mert olvasói kérésre lesz egy bónusz poszt a schönbrunni park szobrairól. Az érdeklődőket egy hét múlva várom ismét ide. Addig is tschüss!
