Hosszan tartó betegség után 78 éves korában elhunyt ifjúságom meghatározó focistája, Fazekas László. Aktív magyar pályafutása során kizárólag az Újpesti Dózsa labdarúgója volt. Az a csapat kilencszer nyert magyar bajnokságot az 1970-es években, abban a korszakban, amikor még tényleg volt magyar foci és a meccsekre minden gond nélkül ki lehetett vinni gyermekkorú gyerekeket is.

Amennyire visszaemlékszem, zsenge ifjúságom idején, tehát az előbb említett 70-es évek első felében, a Dózsa nem elsősorban a sorozatos bajnoki győzelmek miatti „győzteshez húzás”, hanem az olyan népszerű és szimpatikus focisták, mint Bene Feri és Fazekas Laci játéka és eredményes gólszerzői működése miatt lett a kedvenc csapatom. Meghatározó élményem ebből az időszakból, amikor ősfradista drukker apukámmal 1974 áprilisában kimentünk a Népstadionba, a Fradi - Dózsa rangadóra. A metrókijáratból feljőve kissé izgultam, hogy mindenhol zöld-fehér zászlóval felszerelkezett fradisták álldogáltak, és azt tettem, amit ilyenkor minden hozzám hasonló helyzetben lévő tízéves tenne: még szorosabban fogtam Fradi drukker apukám kezét és így haladtunk a szektorunk felé. Amiről aztán elég hamar kiderült, hogy többségében fradisták népesítik be, de semmiféle atrocitásra nem került sor. Az első gólt a fradista Mucha lőtte, amire a második félidőben a dózsás Zámbó Sanyi felelt, a végeredmény így lett 1:1. A körülöttünk tomboló fradisták miatt a dózsás gólnak inkább csak befelé mertem örülni, Az Újpest ekkor játszott a legnagyszerűbb  felállásában: a kapuban Szentmihályi Antal, a mezőnyben Dunai Ede és Zámbó Sanyi, a csatársorban Fekete Laci, Bene Feri és Fazekas Laci: közönségkedvenc nevén Fazék vagy Kapa. Ez utóbbit fogszabályozót sohasem látott felső metszőfogairól kapta. De hát minek annak fogszabályozó, aki 1980-ban ezüstcipőt nyert, mint az akkori bajnoki idényben a második legtöbb gólt szerző európai focista?!

És aztán jöttek a ’80-as évek, amikor az Újpest ugyan már nem a legmenőbb csapat volt, de azért számos remek focimeccset nyomtak. Általános iskolás, majd később gimis osztálytársammal és barátommal, Sz. Csabával rendszeresen jártunk ki villamossal (hol volt akkor még a hármas metró?) a Megyeri úti stadionba. A viszonylat a Kresz Géza utcából indult és döcögött végig a Váci úton, és a sok lila-fehérbe öltözött kolléga hangos ujjongással fogadta, amikor a tuja mellett elhaladó autók hangos dudálással biztosították az utasokat támogatásukról. Az én édes jó anyám időt és fáradtságot nem kímélve lila-fehér sapkát és sálat is kötött egyszem fiacskája számára, amit természetesen az említett fiúcska, a mostani blogger, a villamoson történt utazás során és később a stadionban is büszkén viselt.

Csaba szülei jómódú külkeresek voltak (az enyémek viszont nem), ezért az olcsó, állóhelyes diákjegy helyett Csaba javaslatára mindig a tribünre, a legdrágább ülőhelyre (kb. 20 forint, ami nekem egyheti zsebpénzem volt) vettünk jegyet. Arra már nem emlékszem, hogy melyik meccsen történt, de a lényeg, hogy a második félidőre visszatérő UTE játékosokat a magam részéről lila-fehér sálam heves lengetésével köszöntöttem, amit a játékosok közül egyedül Fazék viszonzott azzal, hogy a kezdőkörbe érve visszaintegetett.

A 70-es-80-as évek fordulójának másik nagyszerű focistája Törőcsik András volt, a népszerű Törő, őt is sokszor volt szerencsém élőben látni a Megyeri úton. Táncolj Törő!, így szólt az akkori biztatás. Gyengülő emlékezetem miatt azt már nem tudom felidézni, melyik meccsen történt, amikor a Dózsa hazai pályán már az első percben gólt kapott az ellenféltől, Törőcsik még jóformán ki sem jött a kezdőkörből. Ezek után az ellenfél bármelyik támadásakor az „együttérző” hazai szurkolók hangos röhögéssel kiabálták: Törő, mehetsz a kezdőkörbe!

Na de témánk most Fazekas, aki 1968 és 1983 között 92 alkalommal szerepelt a válogatottban és 24 gólt szerzett. A válogatottságot tekintve Király Gábor, Dzsudzsák Balázs, Bozsik József, Gera Zoltán és Juhász Roland mögött a hatodik, míg a rúgott gólokat tekintve a 17. az örökranglistán. 1968-ban Mexikóvárosban olimpia aranyérmet szerzett a csapattal. Kétszer szerepelt világbajnokságon: 1978-ban Argentínában, ahol Törőt és Nyilasit is kiállították a házigazda Argentína elleni meccsen. (2:1-re szívtunk, kortársaimmal sírtunk az igazságtalanság miatt, mint a záporeső.)

Aztán jött az 1982-es VB Spanyolországban, amire a kijutást, többek között, a ’81. okt. 31-én a Népstadionban elért győzelem jelentette: 4:1-re lenyomtuk a lazaczabáló norvégokat, Fazék rúgta a harmadik gólt. A blogger természetesen ezen a meccsen is kint volt, két legközelebbi barátja és egy üveg Tokaji szamorodni társaságában. (Azzal a felkiáltással, hogy ha ezt iszod, biztos nem fogsz elszamorodni.) A barátok közül V.Zs. sajnos már nem él, S.P. viszont mára a blogger számára vállalhatatlan nézeteket hangoztat és oszt meg fácsén, úgyhogy ezt a több mint negyvenéves barátságot sajnos le kellett húznom a wc-én. Csapásokat adunk és csapásokat kapunk, mondta annak idején Virág elvtárs, amin természetesen jót röhögtem anno, egészen addig, amíg nem lettem személyesen is érintett.

De hagyjuk a személyes bántalmakat, hiszen a poszt tárgya mégis csak az egyik legnagyszerűbb és legsikeresebb magyar sportember. Fazék a válogatottban 1968-ban szerepelt először, a május 4-i európa bajnoki selejtezőn 2:0-ra vertük a szovjeteket. (Akik ezen úgy feldühödtek, hogy augusztusban tankokkal verték le a csehszlovák reformkísérletet, a „szocialista béketábor” egységének védelme érdekében. Oké, a Magyar Néphadsereg aktív támogatásával.) Kapa a válogatottól 1983. március 27-én búcsúzott, amikor 6:2-re vertük Luxemburg grófját.

A Dózsában állandó mezszáma a 7-es volt, abban a korszakban még volt jelentése ezeknek a számoknak: a jobbszélső csatár pozícióját jelezte. (A középcsatáré volt a 9-es, ezt Bene Feri, majd később Törőcsik viselte.) Fazék jellemzője jellegzetes görbe testtartása mellett az volt, hogy szinte kiismerhetetlenül cselezett és rendkívül gólerős volt. Saját nevelésű játékosként 18 évesen került az első csapathoz, ahol 408 meccsen 210 gólt lőtt. És semmi nagyképűség, csak tudás és visszafogottság. A korszak focibajnokságának kiemelkedő és rendkívül népszerű eseményei voltak a Népstadionban rendezett kettős rangadók. A Dózsa szempontjából ezek közül a legsikeresebb meccs 1976-ban volt, amikor 8:3-ra verték (vertük) a Fradit, Kapa öt gólt lőtt. Természetesen már másnap megszületett az erről szóló első pesti vicc: Két biciklista teker az országúton, melyik a fradista? Amelyiknek nyolcas van a kerekében. Három évvel később aztán a zöld-fehérek visszavágtak: 7:1-re kitömték az Újpestet. A lilák becsületgólját természetesen kedvencünk szerezte, 11-esből.

Fazekas a Dózsa után 33 éves korában az állampárt engedélyével külföldre szegődött: Belgiumban játszott pár évig, először az Antwerpennél, majd 1984-ben átigazolt a másodosztályú Sint-Truidenhez, és egy év múlva ott zárta le pályafutását. A sportembert a belgák is rendkívül nagyra becsülték, az ottani sportsajtó magyar varázslónak (Hongaarse tovenaar) becézte.

Sajnos a varázsló pálcája május 6-án eltört. Hiányozni fogsz, Kapa.