1887. március 19-én nagy öröm érte a Terézvárost és az Erzsébetvárost elválasztó Király utca erzsébetvárosi oldalán, a 76. szám alatti bérház egyik háromszobás lakásában élő Kann családot: három lánygyermek után megszületett első fiuk, Gyula. Utána még további két fiú következett, így minden idők legtündöklőbb magyar színművésze és utolérhetetlen komikusa (és a blogger abszolút kedvence) hatgyermekes családban cseperedett az országos hírnév felé. A családi krónika röviden: az apa Kann Zsigmond kereskedelmi ügynök, az anya Meister Róza háztartásbeli. A gyerekek születési sorrendben: Amália (Máli), Gizella, Aranka, Gyula, Móric (Marci) és Márkus.

A kis Gyula számára nemcsak a Király utca orfeumokkal, színházi élettel teli bohém hangulata, hanem a közeli Városliget mutatványosai és a vurstli volt meghatározó hatással. A millenniumi ünnepségek idején kilenc éves volt: a díszmagyarok, tarka népviseletek, a különböző történelmi stílusokban készült épületek (főleg a Vajdahunyad vára) megragadták a művészetek iránt érdeklődő kisfiú lelkét. Jó tanuló volt, a négy polgári elvégzése után kereskedelmi iskolába járt (szülei könyvelőnek szánták), de ő e mellett Solymosi Elek magán-színi iskoláját is elvégezte. A kereskedelmi iskolát Kann Gyula néven fejezte be, de a színi iskolában a második évben már Kabos Gyulaként vették nyilvántartásba. And the rest is history, mondaná a művelt anglomán polgár, azaz a többi már történelem. És mi most ezt a történelmet fogjuk három poszton át végigkövetni.

Amint köztudott, ez egy őszinte blog őszinte posztokkal. Ennek jegyében máris egy vallomással tartozom: nem vagyok mindenre elszánt Rúzsa Magdi fan. Ami összeköt vele: neki is három gyereke van, és nekem is, ami elválaszt: ő tud énekelni, én meg nem. De akkor mégis mit kerestem február 24-én a Papp László Sportarénában? Máris mondom. 

Aki viszonylag rendszeresen követi a blogot, az tudja, hogy a blogger gyakran jár hard rock koncertekre és ezekről nem fél beszámolni. Itt van viszont az én drága feleségem, aki ezeknek az együtteseknek max. csak a nevét hajlandó meghallgatni, a zenéjüket viszont nem. De az nem fair, hogy én rendszeresen headbangelek, ő meg otthon ül és A gyűrűk ura rendezői változatát nézi videón (részenként két és fél óra, alsó hangon). Ezért a névnapjára megleptem két RM koncertjeggyel, valamelyik barátnőjével biztos el tud menni, én meg addig otthon újabb posztot tudok írni valami teljesen más témában. Ám a barátnők közül senki nem ért rá, az egyik beteg lett, a másik nem szereti, stb, így végül életem párja engem kért meg, hogy menjek el vele az Arénába február 24-én. Mit tehet ilyen helyzetben a szerető férj? A kétféle válaszlehetőség közül (igen drágám – nem drágám) természetesen az elsőt választja, és gyermekei édes jó anyájával este fél 8-kor elfoglalja helyét a 113-as szektorban. Tehát a fagyi visszanyalt, de spoiler: ezt a blogger egyáltalán nem bánta meg, sőt. Ráadásul a blog mögött álló háttérhatalmak (azaz a pár fős legszűkebb olvasói kör, mind régi blogoló és kommentelő) ragaszkodtak hozzá, hogy ha már elkeveredtem Magdira, akkor írjak róla posztot, mertkülönben. Hát tessék.

Tavaly ilyenkor írtam egy posztot az orosz agresszió egy éves évfordulója alkalmából, azzal a titkos reménnyel, hogy a következő évben erre már nem lesz szükség, a háború véget fog érni. Ezzel szemben azonban a valóság sokkal rosszabb.

Itt van a világ legnagyobb területű országa, amiben minden megvan, ami a lakosság magas színvonalú életéhez szükséges: nyersanyagkincsek, olaj, gáz, szén, hatalmas mezőgazdasági területek, gyönyörű tájak, mediterrán jellegű térségek a nyári szabadsághoz, havas tájak a téli sportokhoz: ki sem kell mozdulni a tizenegy időzónát átfogó területről ahhoz, hogy a honpolgár azt csináljon, amihez kedve van. Ám a mindenkori orosz vezetésnek a világtörténelemben csak egyetlen célja volt: a népesség életszínvonalát alacsonyan tartani azzal az indokkal, hogy „Oroszország anyácska” veszélyben van, mindenhonnan támadják, és ahhoz, hogy ezt kivédjék, a legjobb megelőző csapást (más szóval honvédő háborút) indítani / vívni az éppen kinevezett aktuális ellenség ellen. Ami bárki lehet, csak az utolsó százvalahány évből szemezgetve: Magyarország (1849, 1956) Lengyelország (1815, 1939), Japán (1904), a Balti országok (1939), и так далее.

Újabb átkötésként Hobo elszavalja Petőfitől a Farkasok dalát, majd a srácok belecsapnak a lemezen ugyan nem szereplő, de Hobonak (és a blogger kedves feleségének) fő kedvence, Vlagyimir Viszockij egyik legmegrázóbb dalába, a Farkashajszába.  Kiss Zoli fenomenális gitárszólót nyomat, elképesztő, a szong végén az egész Aréna egetverő ovációval köszöni meg a produkciót.

A ’80-as évek első felének magyar rocklemezei közül szerintem két dupla és egy szimpla album a legjelentősebb és legmeghatározóbb. A szimpla Koncz Zsuzsáé, az 1981-ben megjelent Menetrend. Az egyik dupla az LGT-től a Loksi (1980), a másik a HBB Vadászata (1984). A HBB indulása óta az akkori kultúrpolitika három T-je (támogatott, tűrt, tiltott) közül egyértelműen a tűrt kategóriába tartozott. A 80-as évek elején voltam gimnazista, a blues már akkor érdekelt és teljesen szokatlan volt, hogy ezt a zenét magyar szövegekkel is lehetett játszani. Ráadásul új kapukat nyitott meg: a magam részéről Allen Ginsbergről, Faludy Györgyről, Vlagyimir Viszockijról Hobóéktól hallottam először.

Barátaimmal rendszeresen jártunk a koncertjeikre, főleg az Ifiparkba, rendszeresen idézgettünk a Kopaszkutya c.  filmből, és persze vásároltuk a lemezeiket: Középeurópai hobo blues, Oly sokáig voltunk lenn, Még élünk, és aztán a Vadászat. Ami nekem eszméletlenül beütött: teljesen odavoltam attól, hogy 83 percen keresztül gyakorlatilag a magyar, főleg az 1945 utáni történelemről hallok a vadászati téma köntösébe bújtatva. Plusz a rengeteg irodalmi utalás, versrészlet (pl. Pilinszky Jánostól, akit szintén nem ismertem addig), szóval szuper. Egyértelmű volt tehát, hogy ott a helyem a lemez megjelenésének 40 éves évfordulója alkalmából február 10-én tartott koncerten a Papp László Arénában este 8-kor. A konceptalbumhoz híven a koncert kezdetéig a színpad mögé vetített erdei háttér és folyamatos madárcsivitelés fogadta a nézőtérre érkezőket. Már hetekkel korábban minden jegy elkelt, úgyhogy a teltház garantált, ez kb. 14 ezer embert jelent.

Eredetileg a február 9-i, pénteki Sándor palota előtti tüntetésről akartam írni, de aztán felpörögtek az események. A fideszközeli média ugyan nem, de az azon kívüli maradék sajtótermékek és portálok már mindent megírtak a botrányos kegyelmi kérvény ügyéről, ezért ebbe nem megyek bele túl mélyen, inkább kérdéseket teszek fel.

Legalább két szempontból jelentős évnek mondható az 1988-ik: az egyik, hogy ennek az évnek a nyarán jöttünk össze gyermekeim későbbi anyukájával (erről most nem lesz szó), de még ezt megelőzően, '88. január 25-én megjelent David Lee Roth második, és szerintem legjobb szólólemeze, a Skyscraper (erről viszont nagyon is szó lesz).

Volt ugyebár a kaliforniai illetőségű Van Halen hard rock csapat, akiknek Fair Warning című, 1981 tavaszán megjelent albumát a Petőfi Rádió akkori egyik zenei szerkesztője, Komjáthy György mutatta be a Huszonöt perc beat c. műsorában még abban az évben valamikor ősszel. Az adást sikeresen rögzítettem kazettára Toshiba rádiósmagnóm révén, és gimis barátaimnak lelkesen ajánlgattam meghallgatásra. Elképesztően kemény zenének tartottam akkor (és persze tartom azóta is), és el kellett ismernem, hogy az akkori főkedvenc Kisst is lekörözi. Ahogy K. Zsolt barátom találóan megjegyezte erről a keménységről: a Van Halenben a gitárt ütik, a dobot meg lövik. És tényleg. A magam részéről nemcsak Eddie Van Halen gitárjátéka fogott meg, hanem az énekes David Lee Roth erőteljes hangja és rikoltásai, amikhez képest Tarzan dzsungelüvöltése egyszerű csecsemősírásnak tűnik….

Január 6-án egy ugyanazon napon, de két külön helyszínen adott koncertet Csepregi Éva és a KFT. Jóllehet Évike művésznőt a 80-as években felfokozott serdülőkori hormonműködésemnek köszönhetően meglehetősen figyelemre méltónak találtam, mára be kell vallanom, hogy a tesztoszteron nem minden. Sőt hozzáteszem: ifjúkorom legfőbb tudatmódosító zenekara a 80-as években nem a Neoton Família volt, hanem a KFT (amint arról pár éve hosszabban is megemlékeztem). Tehát mindenkitől elnézést kérek, aki a magyar diszkókirálynő koncertbeszámolójára lenne kíváncsi, mert nekik csalódást kell okoznom: itt és most a KFT zenekar bigbandes, azaz fúvósokra hangszerelt koncertjéről lesz szó.

Évek óta nem láttam élőben a fiúkat, jópár éve az A38-as hajón vagy talán a Savoya Parkban tartott koncertjük volt az utolsó, ahol csápoltam nekik. A január 6-ra meghirdetett szeánszra már napokkal korábban elfogytak a jegyek, ami azt jelentette, hogy este 8-kor legalább 2000 rajongó várta tűkön a székeken ülve, miféle bulira készül kedvenc zenekara. Azt már az előzetes infókból lehetett tudni, hogy az együttes ismert slágereihez a Dráni (Bornai Tibor) elsőszülöttje, Bornai Szilveszter vezette fúvósszekció fogja szolgáltatni a nagyzenekari hátteret. Spoiler: szuperül. 

Dragos is parancsot ad ki a Duna mentén és a folyón közlekedő valamennyi „fogatos és vízi jármű” szigorú ellenőrzésére, valamint a rablóbanda vezetőjének, bizonyos Ladkonak a letartóztatására, aki Borus Demeter álnéven utazik.

A szárazföldi járőrök és a rendőrcsónakok kirajzanak, az egyikük látóterében hamarosan feltűnik a Lenuta nevű dereglye, a rendőrök megállásra szólítják fel a hajót. Striga ékes bolgár nyelven kifakad (sajnos nem értem pontosan, mert épp ezen az órán hiányoztam a nyelvtanfolyamról, de mondandója nagyjából a JQA témakörben mozoghat) és a két foglyot külön-külön leviteti a rakodótér alatt kialakított titkos kamrába. Itt tárolják a rablott holmikat is, és a foglyokat két, egymástól távoli rekeszbe zárják, hogy ne találkozzanak.

Nyakunkon az év vége és a szilveszter: szerpentin, konfetti, koffein és más tudatmódosítók bekészítve. Buli és tánc, vagy nosztalgikus múltba révedés, ki mit választ, de itt a blogon olvasszuk össze ezeket és nézzük meg, milyen dalokra házibuliztunk annak idején, két-három (sőt inkább négy, omájgád) évtizeddel ezelőtt. Ezúttal kizárólag női előadókra koncentrálunk (ahogy koncentráltunk rájuk már a 80-as években is), és mindenféle dehonesztálás nélkül azt is meg kell állapítanunk, hogy ezek a hölgyek gyakorlatilag csak egyslágeresek voltak – de hogy micsoda slágerek ezek, azt fogjuk most áttekinteni a maguk mélységében (már ha vannak nekik olyanjaik – nem a hölgyeknek, hanem a daloknak).