Wien ist anders, vierter Teil.
Az egy évvel ezelőtti, meglehetősen népszerűnek bizonyult bécsi városnézős sorozatot ezúton folytatom, ahogy azt a tavalyi záró poszt utolsó sorában is ígértem, idézve az ismert osztrák származású filmművész, Arnold Schwarzenegger legismertebb szerepének legismertebb mondatát. Amint az tudható, az akkori háromrészes sorozat apropója a Boss, azaz Bruce Springsteen koncertje volt, az ideié egy másik örök kedvenc, az AC/DC fellépése (koncertbeszámoló itten). (És nagyon remélem, hogy legkedvesebb olvasómat, H-t, aki jó ideje rejtőzködő életmódot folytat, de a múltkori Bécs témájú posztok alá végre kommentelt, ezúttal is sikerül előcsalogatnom.) Érkezés ezúttal is vonattal a Hauptbahnhofra, napijegy megváltása, barátságos "Guten Tag, danke schön" párbeszéd a metróban a jegyellenőrökkel, majd irány a város ismételt felfedezése.
A magyar vonatkozások ezúttal is dominálni fognak, de bőven lesz szó más témákról is. Már csak azért is, mert a mostani szálláshelyem a belvároshoz viszonylag közel, az Ungarsgasse-n volt. (Egy magyar hol máshol szállhatna meg, nem igaz? Erről jut eszembe: hogy hívják más szóval a fanszőrzetet? Nemi gaz.) És mivel a szemközti, amúgy meglehetősen csúnya házon két emléktábla is hirdeti, hogy Ludwig van Beethoven itt írta meg IX. szimfóniáját 1823-24-ben (aminek egyik részlete, az Örömóda napjainkban az Európai Unió himnusza lett), ez adta az ötletet, hogy a mostani városnézést részben a klasszikus zene köré építsem fel.
Kezdjük is tehát ezzel a világhírű német zeneszerzővel, aki ugyan Bonnban született, de élete jelentős részét Bécsben élte le. Itt is halt meg 1827-ben, 56 éves korában, díszes sírhelye a Központi Temetőben (Wiener Zentralfriedhof) található. Ami egyébként Európa egyik legnagyobb kiterjedésű temetője, majdnem két négyzetkilométer, és olyan ismert zenészek végső nyughelye, mint Johannes Brahms, Franz Schubert, Falco vagy Udo Jürgens. Beethoven amúgy Bécsben és Bécs közelében többfelé is lakott, kissé lestrapált túracipőm és vadiúj hátizsákom kíséretében ezek közül első úticélként a Grinzingben található emlékházait kerestem fel. Itt a Grinzinger Straße 64. alatt áll az egyik épület, ahol a zeneszerző 1808-ban lakott. Az emléktábla szerint szintén itt élt vele egyidőben az osztrák drámairodalom ismert alakja, Franz Grillparzer is. (Fontos tisztázni: sem a kis teherautó, sem a motor nem Beethovené, de nem is Grillparzeré.)
Innen nem túl messze található egy másik ház, ahol Beethoven 1817-ben lakott a Pfarrplatz 2. szám alatt, a Szent Jákób templom szomszédságában.
Maga a templom egyébként a mai Bécs egyik legrégebbi egyházi épülete, a XIII. sz. elején épült, akkortájt ezt a települést még Heiligenstadtnak hívták.
Grinzing a mai napig megőrizte vidékies hangulatát, a turisták természetesen a földszintes házak udvarán található rengeteg hangulatos borozóról (heuriger) ismerik és látogatják. Érthető módon ezek többsége igyekszik valami egyedivel kitűnni, egyesek szövetségi kancelláriahivatalnak, vagy uram bocsá’ parlamentnek nevezik magukat! (Csak a mi nagyságos házmesterünk, dr. Kövér meg ne tudja ezt a tiszteletlenséget!)
Ja és hogy még milyen más okok miatt kezdtem pont Grinzingben a városnézést? A válasz többrétű: egyrészt a tavalyi posztok kommentjei között volt olyan is, hogy „mércsakabelvárosbanmászkálsz”? Hát most mentem másfelé is. Másrészt az egymással határos Grinzing, Nußdorf és Döbling számos magyar vonatkozást rejt, amikre mindjárt rátérek. Harmadrészt meg felidéződtek azok az ifjúkori emlékek, amik a budapesti belváros legközepén a mai napig működő Grinzingi Borozóhoz fűznek, ahová a ’80-as évek első felében rendszeresen jártunk akkori szerelmemmel egy kis lazulásra.
Budapesti analógiát hozva Nußdorf, Grinzing és Döbling hármasát nagyjából úgy képzeljük el, mint Békásmegyer, Csillaghegy és Óbuda együttesét. A terepviszonyok is nagyjából hasonlóak, dimbes-dombos a táj, a fő különbség csak annyi, hogy arrafelé németül beszélnek…, ja, és nincs a járdán kutyaszar. A városközpontból a „D” jelzésű villamossal lehet kigurulni Nußdorfba (magyarul Diófalvára), és a járat végállomásától jó tízperces sétával eljutunk a mostani túra első magyar vonatkozású helyszínére, Lehár Ferenc egykori házához, ahol 1932-44 között élt a Hackhofergasse 18. sz. alatt. A barokk stílusú mini palota az 1730-as években épült és a XIX. sz. elején a német vígjátékíró és opera-librettista Emanuel Schikaneder (ő írta pl. A varázsfuvola szövegkönyvét) tulajdonában volt. Emiatt a lejtős utcában álló épület a műemléki regiszterben „Lehár-Schikaneder-Schlössel” néven található meg.
Természetesen mindkét hírességnek van emléktáblája a fő homlokzaton, Lehárét az öccse, Anton állította, sajnos a szöveg meglehetősen nehezen olvasható, ráférne némi felújítás. De némi erőfeszítéssel kibetűzhetjük, hogy: „Wer kann der Tone Allgewallt ermessen, die Lust verklärt und Leiden macht vergessen”, ami nagyjából annyit tesz, hogy „aki felismeri a zene mindenható hatalmát, dicsőíti az örömöt és elfelejteti a bánatot”.
Amint az közismert, Lehár az egyik legtermékenyebb és legnépszerűbb operettszerző volt (A víg özvegy, Luxemburg grófja, A mosoly országa - benne a "Vágyom egy nő után" slágerével), aki ugyan Komáromban született, de élete során nagyrészt Ausztriában élt (Bécsben és Bad Ischlben). Emiatt az osztrákok is magukénak tartják, ezért jó kompromisszumnak tűnt, hogy 1987 óta Lehárról elnevezett nemzetközi expressz jár Budapest és Bécs között, ami 1989-től Lehár EuroCity néven közlekedik naponta egy vonatpárral. A zeneszerzőnek a bécsi Városligetben (Wiener Stadtpark) komoly méretű szobra is található.
Azt nem mondom, hogy ruganyos, mert marha meleg van, de mindenesetre elszánt léptekkel haladok tovább Unterdöblingen át a magyar történelem egyik tragikus helyszíne felé. Ám előtte még szembejön egy újabb egyházi épület, a kéttornyú Karmelita Templom és Kolostor (Karmelitenkloster Döbling), ami a Silbergasse 35. alatt található. Nem pont mai darab, az elődjét 1622-ben építették, akkoriban még ez a település Leopoldstadt néven létezett és csak 1848-ban csatolták Bécshez. A mai háromhajós templomot a XIX. sz. végén építették és 1900-ban szentelték fel.
Döbling, Döbling, honnan ismerős ez a név?, merenghet a pillanatnyi memóriakieséssel küzdő olvasó, de most már ne törje tovább a fejét. A blogger ugyanis megérkezett az Obersteinergasse 24-hez, ami a XIX. században magán-elmegyógyintézetként működött (Heil-Anhalt in Oberdöbling), és itt tartották kezelés alatt gróf Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart 1848 és 1860 között. (Ma a kerületi bíróság épülete.) Elképesztő, hogy maga az épület kívülről gyakorlatilag ma is úgy néz ki, mint a XIX. századi litográfián, csupán a nyeregtetőből lett laposabb tető, ó, boldog Ausztria!
Anélkül, hogy bárkit untatni akarnék, pályaelhagyó töritanárként muszáj tennem pár megjegyzést. A radikális Kossuthtal ellentétben Széchenyi a fontolva haladást vallotta, a reformkori átalakulást békésen, a birodalmi kormányzattal együttműködve gondolta elérni. Ám az 1848. március 13-i bécsi forradalom győzelme után ő is úgy vélte, van esély a gyors változásra. Ferdinánd császár és király meghátrált, és kinevezte Batthyány Lajost miniszterelnöknek, akinek kormányában Széchenyi is lelkesen szerepelt vállalt, övé lett a közlekedési tárca (ami a Lánchíd kigondolójaként és legfőbb támogatójaként alapból „kinézett” neki). Széchenyi irtózott a vérontástól: végigharcolta a napóleoni háborúkat, ismerte jól a csataterek borzalmait, az ezzel járó pusztítást, és mindenképpen el akarta azt kerülni. Éppen ezért Jellasics délvidéki támadása és az egyre jobban radikalizálódó politikai és katonai helyzet miatt a korábban már többször is labilis idegzetűnek bizonyult főúrban egyre inkább erősödött a végzetes pusztulás víziója. Naplója szerint egyedül önmagát tette felelőssé a Béccsel történt végzetes szakítás miatt. „Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart hozott volna a világba… mint én! Ó, Istenem, irgalmazz nekem!” 1948 1848. szeptember 4-én betegségre hivatkozva minisztertársai előtt eltávozást kért és hazaindult Nagycenkre. Azonban útközben öngyilkosságot próbált meg elkövetni, ezért felesége és orvosa úgy döntöttek, ne haza menjen, hanem a Bécs melletti Döblingbe, egy magánszanatóriumba.
Széchenyi dolgozószobája az intézetben
Amit ne az elcsépelt rácsos ablakú sárgaháznak képzeljünk el, ahol a betegek kényszerzubbonyban töltik a napjaikat, ellenkezőleg. Eleinte három, majd ötszobás lakosztályban lakott, inasok álltak a rendelkezésére. A döblingi intézmény vezetője, Gustav Görgen békés eszközökkel, pihenéssel, zeneterápiával gyógyított, Széchenyi a lehető legjobb helyre került. Állapota azonban csak lassan javult, naplóírásba is csak 1856 végétől kezdett újból, és a következő évben megírta Önismeret c. művét, amiben gyakorlatilag a francba küldi el Schwarzenberg birodalmi miniszterelnököt, Bach belügyminisztert, sőt magát Ferenc Józsefet is. Széchenyi lakosztálya egyre inkább politikai műhellyé alakult, fő célja a külföldi közvélemény meggyőzése volt Magyarország jogainak visszaállításáról. Ezt azonban a birodalom természetesen nem hagyhatta, házkutatást tartottak nála, aminek során előkerült az Önismeret egy példánya. A hatósági vegzálás ismét visszavetette egészségi állapotát és ahogy írja: „A végtelenségig fognak gyötörni. Ki kell vonnom magam ebből! (…) Nem tudom hurcolni az életemet. Meg kell semmisítenem magam!” 1860. április 7-én este még írnokával sakkozott, aztán jó éjt kívánt inasainak, majd a szobájában leült a karosszékébe és főbe lőtte magát.
Ilyen méltatlanul ért véget annak az embernek az élete, aki az egyik legtöbb áldozatot hozta a reformkorban Magyarország felemelésére: nevéhez fűződik pl. a lóverseny meghonosítása, a Lánchíd megálmodása és finanszírozása, a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása és finanszírozása. Ez utóbbival kapcsolatban külön tragikus, hogy az egyébként Széchenyi nevével úton-útfélen dobálózó (Széchenyi Kártya, Széchenyi Program, stb.) fidesz kormányzat a közel két évszázada működő nemzeti intézmény kutatóhálózatát pár éve elcsatolta az Akadémiától, „érdemi indoklás” annyi volt, hogy mert csak. (A Széchenyi Bank néven pár évig működött pénzintézet dilettáns vezetéséről és becsődöltetéséről most nem is szólva.)
Szóval ilyesféle, nem túl vidám gondolatok kíséretében jártam be az épület környékét. Egy kis téren 1990. áprilisa óta áll Széchenyi mellszobra, a talapzat hátoldalán ezzel a felirattal: „1848. szeptemberétől haláláig a szoborral szemben álló házban, a Görgen Gyógyintézetben élt gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar. Itt mintázta róla azt a szobrot Hans Anton Gasser, melynek másolatát a gróf halálának 130. évfordulóján, 1990. április 8-án itt elhelyezte a Széchenyi Kör /Nagycenk/
Terv: Vajda Géza és Fekete Szilárd, Sopron
Kivitelezés: Faragó János, Sopron és Balogh Imre, Pécs”
A kerítésen kívül, az utcán egy másik, kétnyelvű emléktábla is utal Széchenyi itt-tartózkodására. Sajnos mind a mellszobor és felirata, mind ez az emléktábla eléggé megkopott, a szövegek nehezen olvashatók, az emléktábla környezete gazos. Szerény javaslat: esetleg a Széchenyi nevével dobálózó, hatalomban ülő jelenlegi kultúrharcosok tehetnének ezügyben valamit….
Folyt. köv. egy hét múlva, de már vidámabb hangulatban.
