Ez itt nem kimondottan zenei blog, viszont tény, hogy az utóbbi hetekben túlsúlyba kerültek a zenés témájú posztok, de mit lehet tenni, ha ezek mindegyike aktuális eseményhez kapcsolódott? Ha ott voltam, nyilván megírom. (És ennek most semmi köze a kinyílott a pitypang, megírom emlékezetes bornírtságához.) Aki már kissé unja és másról is olvasna, attól még némi türelmet kérek, a következő poszt már nem zenei lesz.

De ez még igen, merthogy szeretjük itten a kerek vagy majdnem kerek évfordulókat, és hát az tény, hogy a ’80-as évtized egyik legtermékenyebb és legsikeresebb pop-soul dalszerzője június 20-án lett 75 éves. Tehát mi a teendő? Megírom. Nem vagyok wikipédia sem, tehát nem fogok túl mélyen belemászni az életrajzba és a pályafutásba, inkább csak a fontosabb adatokra koncentrálok és arra, hogy miként járult hozzá Richie a blogger kifinomult zenei ízlésének alakulásához…

Lionel Brockman Richie jr. 1949. június 20-án született az Alabama államban található Tuskegee városkában. (Amiről természetesen egyből a southern rock talán legjobb bandája, a Lynyrd Skynyrd juthat eszünkbe és az ő Sweet Home Alabama c. örökbecsűjük. Hogy róluk is lesz külön poszt, arra mérget vehettek. Én mondjuk nem, mert akkor ki fogja megírni?)

Kedvencünk a helyi egyetemen közgazdászként és mellékszakon könyvelőként végzett, a magamfajta bölcsésznek ez kész horror, úgyhogy maxi riszpekt Lionelnek. Mindannyiunk szerencséjére azonban nem ezen a vonalon haladt tovább, 1968-ban ugyanis csatlakozott a Commodores-hoz, az akkoriban még nem igazán ismert és népszerű funk & soul csapathoz, mint énekes és zongorista. És mi történt? A banda szinte egyik pillanatról a másikra az egyik legsikeresebb és legnépszerűbb együttes lett ebben a zsánerben. Hát hogy a fenébe ne, amikor Richie-nek köszönhetően olyan dalok születtek, mint például:

A csapat debütáló nagylemezének, a Machine Gun-nak (Géppuska) a címadó szerzeménye, ami az egyik legjobb és legismertebb instrumentális darab evör. Korosztályom rendszeresen hallhatta a rendszerváltás utáni években vasárnaponként a Kossuth Rádió nemzetközi bulvárhírekről beszámoló műsorának, a Harminc perc alatt a föld körül-nek a szignáljaként. (A magazin érdekes és gyakran vicces volt, bár Narancsik Ágota műsorvezető időnként erőltetetten jópofáskodó stílusa nekem nem jött be, de hát ez egyéni szocprob.)

A Commodores albumai ugyan meglehetősen sikeresek voltak, de az igazi áttörést a meglepetésre Commodores címet viselő 4. nagylemez hozta el, rajta az Easy (Könnyedén) c. szerzemény. Ami szerelmi szakításról szól ugyan, de nincs drámázás, inkább az a megkönnyebbülés, hogy a láncként megélt kapcsolatnak vége, úgyhogy vasárnap reggeli könnyedséggel lépkedhetünk tovább a jövendő fényes útján. Külön felhívom a figyelmet az együttes tagjainak flitteres rucijára, brrr. De hát ilyenek voltak azok a 70-es évek – a hanyatló Nyugaton, mert mi itt a „béketáborban” merev arccal, lyukacsos atlétában és műszálas NDK zokniban építettük a szocializmust.

Majd jött 1978, amikor a blogger életében először esett szerelembe csinos és vicces ált. iskolás osztálytársával, ám ettől az eseménytől teljesen függetlenül a Commodores kiadta Natural High c. lemezét, rajta az egyik legmeghatóbb szerelmi vallomással, ez volt a Three Times a Lady (Háromszoros hölgy). Azzal senki sem vádolhatja Lionel Richie-t, hogy olyan szívdöglesztően jóképű legény lenne, mint Akhilleusz (akiről ugyebár számos fénykép maradt fenn), de hogy a szívtől szívig érő dalok egész sorát köszönhetjük neki, az vitathatatlan. És még csak 1978-ban vagyunk!

’79-ben jön ki a Midnight Magic, rajta egy újabb sikerré vált szerelmes dal, a Still (Még mindig szeretlek), ami ugyanúgy a szakítás utáni szomorúságról szól, mint az itt a blogon már párszor emlegetett Scorpions ballada, az I’m Still Loving You.

Richie-nek a Commodores-szal készített utolsó lemeze a Heroes volt, ami alapvetően dögös funky és az egyik legsikeresebb, platina minősítésű albumuk, ám ennek ellenére Richie úgy döntött, még abban az évben elhagyja a csapatot és szólókarrierbe kezd. Ez ugyebár egybeesett a ’80-as évek kezdetével, és elmondhatom, hogy az az évtized nemcsak Richie, hanem a blogger számára is meghatározó volt. Nekem az első munkahely és az ott megélt elsöprő szerelem, majd az egyetemi évek és a számos és változatos interakció a szebbik nemmel, majd a rendszerváltás és a vele egyidőben kialakult, azóta is tartó kapcsolat, de mindezt csak zárójelbe. Mert ugyebár nem a blogger a téma, hanem Lionel Richie, aki a Commodores-ból történt kiválása után először írt egy egetverően sikeres (meglepetés!) szerelmes dalt Kenny Rogersnek, ez volt a Lady (magyarra fordítása ugyebár nem szükséges).

Majd 1981-ben megírta a (bloggerrel majdnem egykorú, de nála sokkal szebb) Brooke Shields  főszereplésével készült Endless Love (Végtelen szerelem) c. mozi főcímdalát Diana Rossnak, ami szintén megahit lett, ki gondolta volna?

Aztán 1982-ben megjelent első szólólemeze a nem túl fantáziadús Lionel Richie címmel (lefordítsam?), amiből kapásból sikerült eladni négymillió példányt. De hát hogy a fenébe ne, amikor ezen is olyan szívhezszóló darabok vannak, mint a You Are (Te vagy /a nap és az eső/), a My Love (Szerelmem), vagy a szuperslágerré avanzsált Truly (Igazából), ami Billboard 100 listavezető is volt 1982 november végén.

De az igazi robbanás 1983-ban történt, amikor megjelent a Can’t Slow Down, és a csávó tényleg nem tudott lassítani, mert ez a lemez gyakorlatilag tele van slágerrel, elejétől a végéig, és ezt rajtam kívül még húszmillió vásárló így gondolta. Barátaimmal az All Night Long-ot és a Running With the Night-ot a házibulikon nyomattuk, a Stuck on You és a Penny Lover az összebújások dala volt, a Hello meg a mai napig a reménytelen szerelmi vágyakozás legtalálóbb szövegezésű balladája a számomra.

Az 1985-ös Dancing on the Ceiling szintén slágergyűjteménynek tekinthető: szerelmes dalok sorjáznak itt is (Balerina Girl, Love Will Conquer All), de van Bob Marley zenéjére és békevágyára hajazó dal is (Se la), vagy az egymás megsegítésében bízó reménykedés (Say You, Say Me). Ez utóbbi amúgy a White Nights c. mozi (magyarul Halálbalett) betétdala is volt, és Oscar díjat kapott a legjobb eredeti filmzene kategóriában. A legnagyobb sikerré viszont egyértelműen a lemez címadó száma vált, elsősorban a forradalminak számító trükkfilm technikával készített videoklipnek köszönhetően, amiben az emberek tényleg a mennyezeten táncoltak. Akkoriban még nem léteztek digitális trükkök, a Marvel-féle szarságok még sehol sem voltak, így külön értékelendő, hogy az alig négy perces videót három napon át forgatták és az egész vagy 400.000 dollárba került. De megérte. (Főleg nekünk nézőknek.)

A téma egyszerű: jó hangulatú házibuli van, ahol az emelkedő hangulatban a résztvevők is emelkednek, egészen addig, míg végül mindannyian a plafonon lesznek, szó szerint. (Ez természetesen még így is sokkal visszafogottabb bulinak számít, mint amiről a Sing Sing énekel.)

A videót a nálunk akkoriban még nyilvánvalóan nem fogható MTV elképesztő gyakorisággal sugározta, és készült hozzá egy doku is a forgatásról, itt megtekinthető.

1985 még egy fontos mérföldkő volt: a blogger előfelvételisként egy évre bevonult a Magyar Néphadsereg kötelékébe (hogy rohadjon meg), Lionel Riche viszont dobott még egy hatalmasat Michael Jacksonnal közösen: az éhező afrikaiak számára összeállított USA for Africa segélyprogram promójaként megírták a We Are the World c. slágert, amit az akkoriban ismert és népszerű előadók énekeltek lemezre, ahogy az a híressé vált videoklipben is látható. (Ugyanebben az évben elkészült Hofi Géza erről szóló paródiája is, a k-európai nyomorúságot tükröző Piál a Föld címmel. Nevettünk rajta, persze, de attól még szánalmas, hogy ebből a nemzetkarakterológiai piálásból 40 évvel később sem tudunk kilépni.) Maga a kislemez négyszeres platina lett, ami 20 millió eladott példányt jelent, és maga a segélyadomány is rekord összegű volt: 80 millió dollár gyűlt össze.

1986 után Richie tíz évig nem készített új lemezt, csak 1992-ben jött ki egy válogatás albummal, ez volt a Back to Front (Vissza az élmezőnybe). Gyakorlatilag az összes nagy slágere megtalálható rajta, ha valaki csak egy lemezt akar tőle beszerezni, akkor ez nagyon jó választás. Az erről kimásolt kislemezsiker, a Do It to Me (Adj még egy esélyt) korábban nem jelent meg máshol, és természetesen szintén szerelmes dal, a videóban szexi fehérneműben Vanessa Mathison fotómodell domborít.

’92 után azonban Lionel Richie kikerült az érdeklődési körömből, mert bár pár évente kiadott egy-egy új lemezt, a 80-as évek áradó dallamsikereit nem tudta már hozni. De ez természetesen nem homályosítja el a fantasztikus eredményeket: szólókarrierje során 100 millió lemezt adott el, négyszeres Grammy díjas előadó lett, és 2022-ben bekerült a Rock and Roll Hírességek Csarnokába. Isten éltesse, boldog szülinapot, vagy hogy ő is értse, ha véletlenül idetévedne: Many happy returns, Mr. Richie!