Wien ist anders, fünfter Teil.
Az előző poszt borongós záróhangulatát magunk mögött hagyva tovább talpalunk a rekkenő melegben Döblingből vissza a városközpont felé. A blogger kissé gyanakodva figyeli lestrapált túracipőjének talpát, ami mintha egyre vékonyodna, de talán ezt a kétnapos városnézést még kibírja. Fő az optimizmus, ennek jegyében haladok a következő magyar vonatkozású célpont, a volt Andrássy villa épülete felé. Ami a Hohe Warte 5. szám alatt található, sajnos a kastélyszerű épületen semmilyen tábla nem jelzi, hogy itt mi lenne az a bizonyos magyar vonatkozás (ungarische Beziehung). De hát azért vagyok itt, hogy ezt megvilágosítsam.
Vigyázat (Vorsicht!), ez az Andrássy nem az az Andrássy! Illetve csak részben az. Merthogy nem a család fő ágának számító betléri vonalból (ahonnan a volt magyar miniszterelnök, később a Monarchia közös külügyminisztereként ismert gróf Andrássy Gyula származott), hanem a monoki oldalágból született Andrássy Dénesről van itt szó. Aki a szívét követve rangon alul házasodott, ugyanis 1866-ban feleségól vette a polgári származású Hablawetz Franciskát. Apja emiatt jó szokás szerint kitagadta, ezért a házaspár nem tért vissza Magyarországra, hanem Grazban és Döblingben élt. Mindketten ismert műpártolók voltak, 1896-ban fiatal festők számára ösztöndíj-alapítványt hoztak létre. (Csak remélni merem, hogy a fiatal osztrák festő Adolf Hitler nem kapott tőlük ösztöndíjat.) Ez a villa 1863-ban épült és Andrássyék 1902-ben a bécsi önkormányzatnak adományozták, hogy benne keresztény árvaházat létesítsenek. A XIX. sz. végén a környék még nyilván nem volt olyan beépített, mint manapság, ezért könnyen elképzelhető, hogy a meredek Hohe Warte utcán épített ház teraszáról annak idején milyen kitűnő kilátást nyílhatott az ehhez képest lejjebb elhelyezkedő Bécs városára.
A villa 1864 körül (fotó: sammlung.wienmuseum.at)
A belváros felé haladva következő állomás a Belvedere palota, ami az alsó és a felső kastélyból (Unteres Belvedere, Oberes Belvedere), illetve a kettő közt elterülő hatalmas parkból (Park) áll. Némi latin / olasz tudással megfejthető, hogy a belvedere szép kilátást (nyújtó helyet) jelent (németül schöne Aussicht, hogy stílusosak legyünk). És valóban, az enyhén lejtős területről remek rálátás nyílik a császárvárosra. Az épületegyüttest Savoyai Jenő herceg építtette nyári rezidenciaként a XVIII. sz. elején a Magyarország felé vezető országút, a Rennweg mentén. (Amint az köztudott, Savoyai volt a Buda 1686-os felszabadítására, majd utána egész Magyarország török uralomtól történt megszabadítására összeállt keresztény hadak fővezére, aki a sikeres hadjáratot többek között azzal ünnepelte meg, hogy Ráckevén csinos víkendházat építtetett magának.) A bécsi épülettegyüttesből először az alsó kastély és a park kialakítása készült el 1718-ban.
A Felső Belvedere 1717-23 között épült, és nagyobb és díszesebb is, mint az Alsó. A kastély képe egyébként látható az osztrák sorozatú euró 20 centes érme hátoldalán is. Mivel Savoyai örökös nélkül halt meg 1736-ban, a kastély az uralkodó, Mária Terézia tulajdonába került. Aki úgy döntött, hogy követve és megtartva Savoyai művészetek iránti rajongását, a hadvezér által gyűjtött festményeket és egyéb műalkotásokat kiegészíti a császári gyűjteménnyel. Így lett a Felső Belvedere a világ egyik első nyilvános galériája. Ma is képtárként működik, az osztrák művészet legjelentősebb alkotóinak (Klimt, Kokoschka) festményei tekinthetők meg itt.
Az osztrák trónörökös, Ferenc Ferdinánd is ebben a kastélyban élt haláláig, azaz az 1914. június 28-án történt szarejevói merényletig. És akár profán, akár nem, de most beidézem Hasek zseniális regényének, a Svejknek egy ide vonatkozó részletét. A merénylet után a Monarchiában egyből megindul a belső ellenségkeresés, számos polgárt tartóztatnak le mindenféle „bűnelkövetés” miatt. Palivec kocsmárost ugyebár azért, mert a falon függő Ferenc József portrét leszarták a legyek, de van, akit más miatt:
„Még furcsábban bánt el a megboldogult Ferdinánd a negyedik fogollyal, egy tiszta erkölcsű és jó hírben álló úriemberrel. Ez két teljes napon át sikeresen elkerülte, hogy bármiféle beszélgetésbe keveredjék Ferdinándról, de azután este máriást játszott a kávéházban, és amikor a tök hetessel - tök volt az adu - elvitte a makk királyt, így kiáltott fel:
- Hetet bele, mint Szarajevóban!”
Nem kérek elnézést senkitől, de én ezen a beszóláson azóta vihogok és idézem mindenféle helyzetben, amióta a regényt gimis koromban először olvastam (és utána még jópárszor persze). Hoppá, most nézem, ez a „mindenféle helyzetben” kis pontosításra szorul: kivételesen nem a szexre gondoltam, hanem labdával űzött csapatjátékokra: foci, kézi- és vízilabda.
De van a Felső Belvederének még további, jóval komolyabb magyar vonatkozása is. A Márványteremben (Marmorsaal) írták alá 1938.nov.2-án az első bécsi döntést, aminek eredményeként Csehszlovákiától ismét Magyarországhoz került a Felvidék nagy része és Kárpátalja. (Ajánlott film: Észak felé!, ill. a ’38. novemberi Filmhíradó.)
Két évvel később, 1940.aug.30-án szintén itt írták alá a második bécsi döntést, aminek eredményeként Észak-Erdély is visszakerült Magyarországhoz. Filmhíradós beszámoló természetesen erről is készült, nem beszélve Wass Albert (az ún. „jobboldali” kurzus által méltatlanul felülértékelt) író kettős regényéről: Jönnek! – Adjátok vissza a hegyeimet!
Kérem, hogy senki ne kezdjen itt trianonozni, én sem teszem, ez nem az a fórum.
És még egy, Ausztria XX. századi történelmének nagyon fontos, ha nem a legfontosabb eseményének is tanúja volt a Márványterem: 1955. május 15-én itt írták alá az osztrák államszerződést. Az nyilván közismert, hogy a II. világháború után a felszabadító / megszálló (nem kívánt törlendő) szövetséges hatalmak négy részre osztották Németországot és Berlint is. De az talán kevéssé tudott, hogy ugyanez történt Ausztria és Bécs esetében is. A szövetségesek közül elsőként a szovjetek érték el az osztrák határt, 1945.április 13-án pedig Tolbuhin marsall Bécset is elfoglalta. (Április 13-ról szóljon az ének, énekelhették volna az osztrák kisdobosok és úttörők, de hát nem tették.) Bár rengeteg épület megrongálódott az egyhetes ostromban, a pusztítás sokkal kisebb volt, mint Budapest esetében. Merthogy Hitler parancsa értelmében a német hadseregnek Bécs megmentése érdekében Budapestet kellett mindenáron védelmeznie. Így vált a magyar főváros „Budapest erőddé” (Festung Budapest), amit aztán annak rendje és módja szerint szét is rombolt a Vörös Hadsereg. (Kiemelten ajánlott olvasmányok: Gosztonyi Péter: Budapest lángokban 1944-1945, és és Ungváry Krisztián: Budapest ostroma.
A mindenkori semlegességet kimondó, és a Németországgal történő jövőbeli újabb egyesülést kizáró államszerződést az osztrák parlament 1955. október 26-án ratifikálta és ezzel megkezdődött a szovjet csapatok kivonulása az országból. Október 26. onnantól nemzeti ünnep és munkaszüneti nap; amikor a ’90-es évek elején pár hónapig Bécsben dolgoztam és pont ősszel, osztrák kollégáim egyöntetűen állították, hogy ez a nap az ország legjelentősebb ünnepe. (Nekünk meg március 15., ehhez mit szóltok, bécsiszeletet zabáló, Haynau rajongó káposztafejűek?, kérdezhettem volna vissza, de természetesen nem tettem.)
És egy napjaink keserű valóságát idéző tény: az osztrákoknak a szovjet kivonulás nemzeti ünnep, de nálunk manapság nem igazán. Mert amint az köztudott, az utolsó szovjet katona 1991.június 19-én hagyta el Magyarországot, ami sokáig igazi feelgood ünnep volt: a szabadság szelleme a Gellérthegy tetején, Frank Zappa koncert a Tabánban (amiről sajnos lemaradtam, örök szégyen fejemre!), Scorpions koncert a Hősök terén (amin viszont ott voltam), stb.
De a lassan másfél évtizede uralkodó fidesz kormány az utóbbi időben mindent megtesz, hogy ezt az ünnepnapot eljelentéktelenítse, sőt a napi propagandában azt sulykolja, hogy az Európai Uniót és a NATO-t folyamatosan fenyegető, a szuverén állam Ukrajnát két és fél éve gyilkoló Oroszország jogosan kezdte el a háborút, és a békepárti Putyin cárral szemben az EU, az USA, a NATO és maga Ukrajna a háborúpárti. Persze, a sok hülye szembe jön velünk az autópályán. Hát elmentek ti a büdös picsába!
És még valami: a sztrítfájter magyar miniszterelnökkel ellentétben az osztrákok nem sokat mondanak ugyan, viszont gesztusokat tesznek: a Belvedere és a Schwarzenberg Platz közt felállított monumentális (a budapestinél mindenesetre grandiózusabb) szovjet felszabadítási emlékmű kolonnádját ugyanis két és fél éve az ukrán nemzeti zászló színeivel megegyező százvalahányméter hosszú szalaggal vonták körbe, amit sem a helyi TEK, sem a rendőrség, sem a helyi „főispán” nem akar lebontani… Respect Vienna!
De mivel már eléggé előrehaladt az idő és lassan közeledik a koncert kezdete, acélos léptekkel megindulok a legközelebbi metróállomás felé, irány az Ernst Happel Stadion!
