1970. június 5-én jelent meg a rockzene egyik legnagyobb hatású, és a mai napig aktív csapatának talán legjobb nagylemeze. Az együttesben számos nagyszerű zenész megfordult az elmúlt évtizedekben, de a legsikeresebb (és a bloggernek is legkedvencebb) formáció 1969 júniusában jött létre, amikor az alapító tagokhoz (Ritchie Blackmore, Jon Lord, Ian Paice) csatlakozott Ian Gillan és Roger Glover. Ebben a felállásban készítették el a Concerto for Group and Orchestra c. koncertlemezt 1969. szeptember 24-én a londoni Royal Albert Hall-ban, ahol a group természetesen a Deep Puple-t jelentette, az orchestra meg a Royal Philharmonic Orchestra-t, a világ egyik legismertebb és legelismertebb klasszikus zenei előadóját. Ez a koncert volt a legelső alkalom, amikor rockegyüttes és szimfonikus zenekar együtt lépett fel. A zenét teljes egészében Jon Lord billentyűs írta, a szövegeket az újdondász Gillan.
Ebben a klasszikus felállásban a csapat négy stúdiólemezt jelentetett meg (In Rock, Fireball, Machine Head, Who Do We Think We Are), ezek mindegyike mérföldkőnek tekinthető a hard rock történetében. Számos tagcsere után a klasszikus ötös 1984-ben újból összeállt és a pár évig tartó együttműködés során elkészítették a Perfect Strangers-t és a The House of the Blue Light-ot, amik ugyan sikeresek voltak, nekem is bejönnek, persze hogy, de az eredeti Purple-ös íz sajnos csak nyomokban érződik rajtuk. Na de vigyázó fülünket vessük most a klasszikus felállás első klasszikus lemezére, az In Rock-ra. 43 perc gyönyör, lássuk, miből jön össze.
A Tankcsapda hosszú évek óta az egyik legnépszerűbb és legsikeresebb magyar rockbanda, erről kár lenne vitát nyitni. Ott vannak minden fesztiválon, rendszeresen turnéznak határon innen és túl, a trió felállásnak köszönhetően minden tag mindig a maximális teljesítményt nyújtja, Lukács Laci szövegei meg szinte kivétel nélkül egyediek, időnként olyan rímeket használ, amiktől a magamfajta bölcsész maga alá csurizik a gyönyörtől. És mindezek ellenére eddig még egyszer sem láttam őket élőben.
Ez nyilván nem mehetett így tovább, ezért végre jegyet váltottam a június 30-i Budapest Parkos bulira. Miközben a Park felé sétáltam, azon gondolkoztam, mikor került fel mentális térképemre a csapat. Azt tudtam, hogy a Lukácshoz hasonlóan szintén debreceni származású sixx a régi, értsd független Indexen többször áradozott róluk. Bennem azonban akkor még nem igazán merült fel az igény, hogy a fiúk munkásságát megismerjem, egészen addig, amíg a Mennyország Tourist-tal be nem robbantak a mainstream rádiók műsorába is. Emlékszem, mennyire bejött a zene és főleg a szöveg, olyannyira, hogy a hogyvolt blogon be is idéztem a Homeland sori 5. évadát záró posztban.
Két éves lett mindnyájunk kedvenc blogja, éljen/k!
Elmondhatjuk, hogy korához képest kissé túlfejlett: ír, olvas, bár nem beszél… Kicsi, de támogató csoport is van mögötte (ez kissé szögediesen hangzik, de nem azt jelenti, hogy megette), akiknek ezúton is nagyon köszönöm a kommentekben és a háttérlevelezésben kapott megerősítéseket. Az egyéves szülinapot a Minden lében két kanál-lal ünnepeltem, a másodikat viszont egyfajta coming out-tal. Ugyanis aki rendszeresen jár ide, az tudja, hogy a zenei témájú posztok eddig túlnyomó többségükben macsó rockerekről szóltak, ám most be kell vallanom, hogy nem csak rockzenéből áll a világ.
Itt van ugyanis az eddig titkolt másik kedvenc irányzat, a ’80-as évek elején indult new wave. És ezen belül annak a korszaknak legszebb, legszexibb előadója, Kim Wilde. Ez természetesen felvett név, kedvencünket Kim Smith néven anyakönyvezték 1960 novemberében az angliai Chiswickben. (Állítólag van egy hasonló művésznevű kaliforniai pornószínésznő, Kym Wilde, de róla természetesen nem tudok semmit, nekem is csak úgy említette valaki...) A ’80-as évek eleje nekem a gimis éveket jelentette, és akkori barátaim révén rendkívül sok zenei behatás és új élmény ért. Oké, a rockzene volt az első, főleg a Led Zep, a Kiss és az AC/DC, de a házibulikban ezek az előadók nem igazán voltak preferáltak. Viszont volt kompromisszum a diszkó és a rock között, a new wave, és ezen belül Kim kisasszony.
Aki, mint az közismert, 1981. februárjában robbant be az ismertségbe Kids in America c. számával, aminek sikerét sikerült megfejelnie a pár hónappal később kiadott Chequered Love-val. A létezett szocializmusban eléggé korlátozottan lehetett csak infókhoz jutni nyugati zenészekről, szerencsére az akkori Magyar Rádió a Tánczenei koktél és egyéb hasonló műsoraiban néha-néha leadott kurrens sikerszámokat, itt hallottam először a Kids-t is. A Világ Ifjúsága ill. az Ifjúsági Magazin c. kiadványok rendszeresen közöltek fényképes cikkeket nyugati énekesekről, zenészekről, és amikor ezek közül valamelyikben szembe jött Kim Wilde, éreztem, hogy elvesztem. Sugárzó mosoly, érzéki ajkak, homokóra alak és szuper zene. Legközelebbi barátaim is hasonlóképp voltak ezzel, egyszerre lettünk szerelmesek a csajba, de mivel közelebbi kapcsolat egyikünk részéről sem jött össze vele, a féltékenység nem tette tönkre a barátságunkat. Kim zenéjét és a dalait nagyon bírtuk, nemcsak ’81-ben, hanem később is, sőt egy időben Kim cigarettát is szívtunk.
Na de mi adja az apró popót, pardon apropót ahhoz, hogy pont róla írjak? Hát az, hogy a blog indulásához közeli időpontban, június 29-én jelent meg Kim Wilde első nagylemeze, igaz, pár évvel korábban, 1981-ben. Az album címe (nem) meglepő módon megegyezik az énekesnő nevével, surprise. A szövegeket tekintve nem az az überhappy album, a zene sem elsöprő minden esetben, de a 37 perc anyagában azért benne vannak a későbbi évek sikerszámainak csírái. Vegyük sorra, milyen jóságokat hallhatunk a lemezen, a zenéket és a szövegeket Kim apja, Marty és testvére, Ricky írta.
A nyitó szám a Water on Glass (kb. Vízcsobogás az üvegen), ami nem az antialkoholisták, netán a vizelési nehézségekkel küszködők dala, sokkal inkább a fülcsengés, fülzúgás problematikáját járja körbe. De tulképp mindegy is, miféle orvosi terápiáról van szó, egy ilyen nővérkétől mindenféle beavatkozást el tudnánk viselni.
Ezt követi a mi városunk, az Our Town, amiből megtudjuk, hogy ha nem változtatunk a beidegződött rossz dolgokon, akkor szeretett városunk el fog pusztulni. A szöveg erős politikai vonalat visz, például:
"Hail the new age, it's a rat cage Join the place for breeding dumb species All stacked up and doing whatever someone tells you to"
Hozzávetőleges fordításban:
Éljen az új korszak, igazi élvefogó patkánycsapda Csatlakozz a hülyéket táplálók csapatához Szép halomban, csak azt tesszük, amit mondanak nekünk…
A harmadik szám a reggae alapra épülő Everything We Know (Minden, amit tudunk), ez sem valami vidám szong: nem kellenek fegyverek, mégis van belőlük bőven, nincs nevetés, építjük a falakat, stb.
Következnek a fiatal hősök, a Young Heroes, kissé nihilista szöveggel: a fiatalokat sokszor leugatják, kibabrálnak velük, és bár nem igazán akarnak hősök lenni, inkább csak fiatalok, néha mégis ki kell állniuk magukért.
Az oldal záró darabja a megagigahit Kids in America, a brit fiatalok Amerika utáni vágyakozásáról szól: ha oda eljutsz zenészként/énekesként, akkor már igazán befutottál. Merthogy a keleti és a nyugati part között óriási zenei élet pörög, ha azt sikerül megcsípni, akkor már jóság van.
"New York to east California There's a new wave coming, I warn ya
We're the kids in America Everybody lives for the music-go-round"
Ha jól emlékszem, a klipet az 1981 őszén indult Zenebutik egyik adásában láttam, és Kim miatt természetesen a műsor ismétlését is a fekete-fehér Orion tévénkre tapadva néztem meg. Ja, és ettől kezdve vagyok odáig a fekete szemhéjfestéktől is, többek között Avril Lavigne és Lagertha is emiatt foglal el külön helyet a szívemben.
A „B” oldal a másik szupersikeres slágerrel indul, ez a Chequered Love, az a szerelmi kapcsolat, amiben vegyesen van jó és rossz. (Mondjuk melyik szerelem nem ilyen?) Nekem ez a legnagyobb kedvencem a lemezről és simán benne van az öt legjobb Kim Wilde számban. (Ez most enyhén szólva kétértelműen sikerült megfogalmazás, de vállalom.)
"You say everything's alright I say nothing can go right, yeah Oh what a game you can play
Sad days add to confusion Sad ways end in dillusion, yeah That's the name of the game"
Következik a 2-6-5-8-0, ami olyan telefonszám, amin szexuális szolgáltatást nyújtó hölgyet lehet rendelni. Habár a dal szövege egyáltalán nem tekinthető explicitnek, mégis kétlem, hogy annak idején széleskörű rádiósugárzási lehetőséget kapott volna. Pedig a zenéje különleges: new wave-be oltott ska, némi reggae beütéssel, nyami.
Majd jön egy szerelmi csalódásról szóló dal, a You'll Never Be So Wrong (kb. Soha többé nem fogsz ekkorát tévedni), a témája miatt nyilván nem túl vidám, de azért rendben van. Érdekesség, hogy Kim apja, Marty is megjelentette a felvételt saját előadásában 1994-ben.
Hasonlóan szakítási témát tárgyal az ezt követő Falling Out (Kiábrándulva), de itt a zene jóval pörgősebb. Nemcsak azt emlegeti fel Kim, hogy a csávója becsapta és otthagyta (egy ilyen csajt!, teszem hozzá a magam részéről), de önérzetesen még meg is fenyegeti, meg ne lássa többé a környéken.
"So don't you ever think of knocking at my door Just turn the light out, close your eyes And think of me no more"
A lemezt a Tuning in, Tuning on (kb. Hangolódás) zárja, egészen különleges hangzású zenéjével kicsit kilóg az album dalai közül, de éppen ezért jó. Nagyjából arról szól, hogy a zenék, dallamok születésünktől a halálunkig elkísérnek.
Na kérem, ez volt tehát szívszerelmünk sikeres pályafutásának első állomása, később a ’80-as évtized során rengeteg elképesztően népszerű és örökzölddé vált slágert köszönhettünk neki. Egy későbbi posztban talán azokról is lesz majd szó.
Most viszont pár napra szögre akasztom a laptopot, mert ünneplés következik: pezsgők, sörök és ouzók sorakoznak a hűtőben felbontásra várva. Csirió!
Aki DVD-n vagy a neten nézi az opuszt, az tudja, hogy a második rész elején rövid összefoglaló hangzik el az eddig történtekről Csákányi László tündéri narrációjában. Aki viszont csak itt a blogon olvassa, az rosszabbul jár, mert írásbeli összefoglaló nem készül, arra ott az előző poszt, itt máris nyomulunk tovább a második részre. Jelzem, ez is hosszú lesz.
Szövetségesek szerzésében a szigetlakók is sikeresek, a bevásárlás után a komp felé haladva Cseppcsányi be is mutat két kiskorút, Mikit és Tibit, összefoglaló nevükön a "Dugókat", akiket ő szervezett be. A főparancsnok nem túl lelkes, szerinte még túl kicsik, de Cseppcsányi bízik bennük, elvégre tudnak olvasni és számolni.
Egy másik beszélgetésben a kompos véletlenül elszólja magát Ábris bácsi előtt, de aztán megnyugodva tisztázzák, hogy mindkettőjük védence szigetlakó, így tehát ők ketten azonos oldalon állnak.
Ó, azok a '70-es évek, amikor térdig gázoltunk a gyerekfilmekben! Aki szívesen emlékszik vissza erre az időszakra, annal érdemes böngésznie a kizárólag az interneten látható M3 adó műsorát, ahol a nemrég sugárzott Keménykalap és krumpliorr után egy újabb Csukás István alapművet tűztek műsorra, az 1975-ös Nyár a szigeten c. ifjúsági regény egy évvel később készült filmes feldolgozását, ami Le cipővel címen került adásba hétvégén, 1976. szeptember 11-én és 12-én a Magyar Televízió délutáni műsorsávjában. A film minden kétséget kizáróan a korszak egyik legjobban sikerült alkotása, hiába húzták le anno az Esti Hírlap és a Film, Színház, Muzsika kritikusai, a nézők, köztük a blogger is, imádták. Ráadásul az opusz Bánhidi László szerepeltetése miatt akár a Tüskevár spinoffjának is tekinthető. Hosszú hogyvolt lesz, előre szólok; csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja. Első rész.
Megboldogult serdülő koromban (a ’70-es-’80-as évek fordulóján) meggyőződésem volt, hogy rockot és rhythm and bluest játsszanak csak a fiúk, a csajok inkább maradjanak a diszkónál és a szintipopnál. Oké, egy-két kivétel akadt, mint például akkori szívszerelmem Kim Wilde, bár ő inkább pop rockot játszott, nem diszkót, de azt irgalmatlanul jól. És volt ez a másik kivétel, az Ike és Tina Turnerből a Tina.
A cucilizmusban nem sok nyugati előadóról lehetett infóhoz jutni, leginkább csak azokról, akikről a cenzorok ezt engedélyezték. Ezek egyike volt Tina Turner, akit akkortájt csak Ike-kal, akkori férjével együtt emlegettek. Időnként játszott tőlük a Magyar Rádió egy-két számot, a River Deep, Mountain High biztosan köztük volt, bár nagy hatást akkor még nem tett rám.
Közel telt ház, többgenerációs közönség és baromi jó hangulat – ez lehetne a pápalátogatás miatt április 29-ről 30-ára tolt jubileumi koncert summája. Fél éven belül két, sőt kétféle P. Mobil koncerten élvezkedni nagyon jó, ajánlom mindenkinek.
És ha ehhez még a Piramis is csatlakozik, az már double pleasure, majdhogynem double penetration (jaj, bocs ezt nemide). Nem árulok zsákbamacskát, nekem a mostani két fellépő közül a Mobil volt a nagyobb kedvenc, bár a Piramis mindig ott figyelt az oldalvonalon. Nemcsak azért, mert egyik általános iskolai szerelmem, Zs.Á. az egyik óraközi szünetben kis papíron az Ajándék c. örökbecsű két sorát nyomta a kezembe: „Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek, / Ahogy szeretnéd, hogy szeressenek”, hanem mert másfél évtizeddel később gyermekeim anyjáról is kiderült, hogy ő is Piramis rajongó volt anno. (Még ha nem is hardcore – hardnak ugyanis ott voltam én, született is három gyerekünk.) Saját örökranglistámon a Kóbor angyal és az Égni kell annak, aki gyújtani akar stabilan benne van az első húszban.
Extra mennyiségű képanyaggal és linkes utalással búcsúzunk a legjobb magyar gyerekfilm címre méltán esélyes sorozattól, a blogger egyik legmeghatározóbb gyerekkori filmélményétől. Amint arra mindenki emlékszik, az utolsó rész gyakorlatilag Alfonzóra (Markos József) épül - de aki mégsem, az most felidézheti.
Megkerültek az ellopott állatok, a majomteve rács mögött, profi szereplőt sikerült szerezni a cirkuszi előadáshoz Leopoldi személyében, siker minden vonalon a Vadlibák életében. Külön jó hír, hogy a dokibácsi gyógyultnak nyilvánítja Péterkét, ha jól látom, ez ugyanaz a doki, aki Bütyököt és Tutajost is meggyógyította, tényleg arany keze van, mindenhova őt hívják. És a ráadás: a sikerrel zárult nyomozás végén a fiúk kibékültek Bagamérivel, a magánszektor (innen származik a maszek kifejezés, mint tudjuk) gyöngye édesipari kisvállalkozó ennek eredményeként lelkesen segít a cirkuszi színpad ácsolásában Péterkéék udvarán.
Ott hagytuk el, hogy a két markos hórukkember lyukacsos atlétatrikóban felkapja a nyúlbőröket tartalmazó fonott ládát a benne lapuló kis Recével és Bumeránggal, és ismeretlen helyre indul vele. A szállítójármű a testvéri NDK iparának egyik csúcsterméke, egy nyitott platójú Robur (rendszáma FG 97-36, just for the record), ilyenem nekem is van és a mai napig működik, bár az is igaz, hogy az enyém lendkerekes.
Van Esterházy Péternek egy unos-untalan idézett mondata, miszerint „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” Természetesen nem gondolom, hogy a blogom a Parnasszus csúcsán állna, de jelen posztban szerepelni fog két személy, akiknek a nevét a fenti idézet gyakorlatba ültetésével eddig sem írtam le és ezután sem fogom.
