Ó, hát az aktualitásokra fókuszáló posztok írása miatti pörgésben (pedig az Alfonzó-féle nagyszerű Csehov paródiában már régen megmondta nekünk Ványadt Ványadtovics Vinyon: Minek ez a rohanás?!) majd’ elfelejtettem megemlékezni egy fontos állomásról: az előző, Bryan Adamsről szóló írásom volt a 200. poszt itt a blogon! Nem gondoltam nagy ünneplésre, legfeljebb egy ötfogásos vacsorára a Gundelben, aztán meg egy rövid karib-tengeri hajókázásra a Queen Mary 2-n.

Na de amíg az összejön, az ünneplési italok okozta enyhe (eufémizmus alert) mámorban arra gondoltam, hogy ha már a 200. zenei témájú lett, akkor legyen az a 200-at ünneplő is. És hogy mi ebben a truváj? Semmi extra, csak összegyűjtöttem pár kedvencemtől olyan számokat, amikben szerepel a 200.

Kezdésként szedjük össze, hogy a blogger szempontjából mit érdemes tudni Kanadáról? A ’70-es évek közepén keresztanyám oda ment férjhez egy emigráns magyarhoz, Calgaryban laktak. 1978-ban általános iskolai szerelmemmel együtt néztük meg a nagykörúti Vörös Csillag moziban az Indiánkaland Ontarióban c. román-francia-angol-nszk kalandfilmet (cinemascope kópia!). A heti zsebpénzemből gyűjtögetett Delfin könyvek között a mai napig megtalálható a Háború a vadonban Teknős Pétertől, amiben az angolok és a franciák Quebecben háborúznak egymással. Az USA és Kanada határán zubog a Niagara-vízesés, ahol David Copperfield is manőverezett (és a végén még a haja sem lett vizes!), egyike volt ez azoknak a showműsoroknak, amiket a rendszerváltás utáni években a magyar tévéken is láthattunk tőle. Ekkoriban még nem tudtam, hogy Kanada egy olyan nagyszerű rockzenész hazája is, aki Ontario állam Kingston nevű városában született 1959. november 5-én, a keresztségben a Bryan Guy Adams nevet kapta és lett belőle az egyik legjobb smirglihangú rockzenész. Akit 2009-ben a kanadai posta még bélyegen is megjelentetett vagy másfél millió példányban, mi ez, ha nem abszolút siker?!

Az előző pár posztban történelmi témákat jártunk körbe, így logikus, hogy folytassuk ezt a vonalat, de most zenei aláfestéssel. A blogger ugyanis újabb darabját bocsátja közre azon posztoknak, amik halhatatlanságra érdemes rockzenei előadók által feldolgozott történelmi eseményekre emlékeznek. Jelen írás újabb ívet húz az ókortól napjainkig, ezúttal az AC /DC, az Iron Maiden, a Motörhead, a Saxon és az Accept egy-egy témánkba vágó darabjának bemutatásával.

Kérem szépen, a múltkori poszt után továbbra is maradunk a budai várban, már csak azért is, mert hol máshol lelhettünk volna biztonságos menedéket legnagyobb folyónk idei áradása elől, mint a Vár-hegy magaslatán. (Árad a Tisza – ja bocs, ezt nem ide.) Egyúttal új rovatot nyitok templomtúra néven, ennek lesz első darabja ez a poszt. (A rovatcímet majd az írás végén megmagyarázom.)

Tehát miután sikeresen visszavettük a töröktől Budát, maradunk is a várnegyed északi részén, ahol az ostromlók először törték át a török védelmet. Mostani sétánkon az Esztergomi-rondellától áthaladunk a (most már csak volt) Hadtörténeti Múzeum épülete mögé, a Kapisztrán János térre: itt áll a néhai Mária Magdolna templom – tornya. Budáról és Pestről egyaránt jól látható, de hogy miért csak a torony maradt meg, ezt a kérdést járjuk körbe ezúttal.

Mink itten a blogon szeressük az évfordulókat, még ha időnként meg is csúszunk velük, mint jelen esetben is. Ugyanis a mostani poszt a magyar történelem egyik jelentős eseményéről szól, jelesül Budának az oszmán birodalomtól történt visszafoglalásáról 1686-ban, ami két és fél hónapos ostrom után sikerült. Az idén a tanév kezdődött szeptember 2-án, az ostrom meg pont azon a napon ért véget, hátha ez megvigasztalja némiképp az iskolásokat. Na de hogy jutottunk el idáig, pontosabban odáig, ez a mai téma.

Wien ist anders, bonus Teil 2. 

17. Meleagrosz

Kalüdóni királyfi a görög mitológiában. Amikor apja, Oineusz, egyszer elmulasztott időben áldozatot bemutatni Artemisznek, az istennő dühében egy iszonyú vadkant szabadított az országra. Oineusz számos hírneves vadászt hívott el, hogy egyesült erővel elejtsék a fenevadat. Eljött a szép leány Atalanté is, és Meleagrosz tüstént beleszeretett. A vadászat során az állatot többen megsebesítették, de végül Atalanté nyila és Meleagrosz dárdája terítette le. Meleagrosz lovagiasan Atalantének ítélte a trófeát, a vadkan bőrét, de ezen anyai nagybátyjai felháborodtak és a lányra támadtak, mire Meleagrosz megölte őket. A történet olvasható az Iliász 9. énekében.

Wien ist anders, bonus Teil 1.

Jelen írással visszatérünk Schönbrunnba, ahogy azt a séta utolsó részében ígértem. Mert a jó blogger köztudottan nemcsak ígér, hanem be is tart. A hatodik részben meglehetősen sokat törököztünk, ebben a mostaniban viszont görögözni és rómaizni fogunk. És ugyebár azért bónusz, mert a schönbrunni látogatásról szóló posztban szóba került a parkot kétoldalt szegélyező 32 szobor, amelyek bemutatására akkor sem kapacitásom, sem fölös karakterszámom nem maradt. A lelkes olvasók viszont megszavazták, hogy külön posztban legyen róluk ismertető, hát most akkor tessék. A könnyebb emészthetőség érdekében két részre osztottam, hátha így nem lesz olyan tömény az antik befecskendezés…

Elöljáróban még annyit, hogy ókori mitológiai műveltségem átlagos, semmiképpen nem olyan mély és átfogó, mint a nagyszerű Szabó Magdáé, aki a Lehetetlen? c. tévéműsorban anno többek közt arról mesélt, hogy édesapja az esti mesék során nem Benedek Eleket, Móra Ferencet, Grimmet, Andersent olvasott fel neki gyerekkorában, hanem görög és római mitológia történeteket. Na akkor veselkedjünk neki!

Wien ist anders, siebter Teil.

Kérem szépen, a külső városrészek (Grinzing, Döbling, Nußdorf, Schönnbrunn) után az előző poszt végén visszaindultunk a városközpontba, ahol még van néhány, korábban nem említett magyar vonatkozású látnivaló. De ha kapásból mégsem lenne világos a magyar kapcsolat, majd a blogger jó bölcsészhez méltón megmagyarázza.

Kiindulási pontunk a Stephansdomtól (ahonnan tavaly a városnéző sétát indítottam) pár lépésre nyíló Schulerstraße 10. alatt található Hotel König von Ungarn (Szálloda a magyar királyhoz). Ez az egyik legrégebbi fogadó / szálloda Bécsben, 1746-ban épült. A császárvárosba látogató magyar főurak kedvenc tartózkodási helye volt, és bármennyire is műveltek voltak ezek az urak, minden bizonnyal csak értetlenül pislognának, ha ma látogatnának el ide és meglátnák ezt a vendégcsalogató szlogent a bejárat mellett: Free WiFi. Was zum Teufel bedeutet das?, kérdezgetnék a bécsi bürgereket, fejüket vakarva.

Wien ist anders, sechster Teil.

Az előző két posztban megírt hosszú városi talpalás, plusz az AC/DC koncerten az állóhelyes tombolás enyhén szólva leamortizálta a vádlimat, így kissé nehezen sikerült talpraállnom a következő reggelen. Ez nyilván egyéni szocprob, miért is érdekelné a bécsi látnivalókra éhes, tudásvágytól ide vezérelt olvasókat? Az viszont igenis érdekelheti, hogy az előző részben említett Savoyai Jenő és a törökök elleni hadjárat tematikáját miért nem fejtettem ki bővebben? Hát mert túl hosszú lett volna a poszt, de most bepótoljuk a pótlandókat.

Amint arra nyilván mindenki emlékszik, Savoyairól a Belvedere kastély kapcsán írtam. (Ide muszáj még egy dolgot beszúrnom. Az egyik legzseniálisabb magyar rajzfilmből, a Lúdas Matyiból származó idézet megvan? Amikor a magát itáliai építésznek kiadó Matyi olaszul halandzsázva közli Döbrögivel és az ispánnal: „Vedere i lavoro!” Mire Döbrögi: „Mit habrikál ez?” Az ispán némi habozás után a homlokára csap: „Azt mondja, veder kell neki meg lavór!”)

Wien ist anders, fünfter Teil.

Az előző poszt borongós záróhangulatát magunk mögött hagyva tovább talpalunk a rekkenő melegben Döblingből vissza a városközpont felé. A blogger kissé gyanakodva figyeli lestrapált túracipőjének talpát, ami mintha egyre vékonyodna, de talán ezt a kétnapos városnézést még kibírja. Fő az optimizmus, ennek jegyében haladok a következő magyar vonatkozású célpont, a volt Andrássy villa épülete felé. Ami a Hohe Warte 5. szám alatt található, sajnos a kastélyszerű épületen semmilyen tábla nem jelzi, hogy itt mi lenne az a bizonyos magyar vonatkozás (ungarische Beziehung). De hát azért vagyok itt, hogy ezt megvilágosítsam.