1970. június 5-én jelent meg a rockzene egyik legnagyobb hatású, és a mai napig aktív csapatának talán legjobb nagylemeze. Az együttesben számos nagyszerű zenész megfordult az elmúlt évtizedekben, de a legsikeresebb (és a bloggernek is legkedvencebb) formáció 1969 júniusában jött létre, amikor az alapító tagokhoz (Ritchie Blackmore, Jon Lord, Ian Paice) csatlakozott Ian Gillan és Roger Glover. Ebben a felállásban készítették el a Concerto for Group and Orchestra c. koncertlemezt 1969. szeptember 24-én a londoni Royal Albert Hall-ban, ahol a group természetesen a Deep Puple-t jelentette, az orchestra meg a Royal Philharmonic Orchestra-t, a világ egyik legismertebb és legelismertebb klasszikus zenei előadóját. Ez a koncert volt a legelső alkalom, amikor rockegyüttes és szimfonikus zenekar együtt lépett fel. A zenét teljes egészében Jon Lord billentyűs írta, a szövegeket az újdondász Gillan.

Ebben a klasszikus felállásban a csapat négy stúdiólemezt jelentetett meg (In Rock, Fireball, Machine Head, Who Do We Think We Are), ezek mindegyike mérföldkőnek tekinthető a hard rock történetében. Számos tagcsere után a klasszikus ötös 1984-ben újból összeállt és a pár évig tartó együttműködés során elkészítették a Perfect Strangers-t és a The House of the Blue Light-ot, amik ugyan sikeresek voltak, nekem is bejönnek, persze hogy, de az eredeti Purple-ös íz sajnos csak nyomokban érződik rajtuk. Na de vigyázó fülünket vessük most a klasszikus felállás első klasszikus lemezére, az In Rock-ra. 43 perc gyönyör, lássuk, miből jön össze.

A Tankcsapda hosszú évek óta az egyik legnépszerűbb és legsikeresebb magyar rockbanda, erről kár lenne vitát nyitni. Ott vannak minden fesztiválon, rendszeresen turnéznak határon innen és túl, a trió felállásnak köszönhetően minden tag mindig a maximális teljesítményt nyújtja, Lukács Laci szövegei meg szinte kivétel nélkül egyediek, időnként olyan rímeket használ, amiktől a magamfajta bölcsész maga alá csurizik a gyönyörtől. És mindezek ellenére eddig még egyszer sem láttam őket élőben.

Ez nyilván nem mehetett így tovább, ezért végre jegyet váltottam a június 30-i Budapest Parkos bulira. Miközben a Park felé sétáltam, azon gondolkoztam, mikor került fel mentális térképemre a csapat. Azt tudtam, hogy a Lukácshoz hasonlóan szintén debreceni származású sixx a régi, értsd független Indexen többször áradozott róluk. Bennem azonban akkor még nem igazán merült fel az igény, hogy a fiúk munkásságát megismerjem, egészen addig, amíg a Mennyország Tourist-tal be nem robbantak a mainstream rádiók műsorába is. Emlékszem, mennyire bejött a zene és főleg a szöveg, olyannyira, hogy a hogyvolt blogon be is idéztem a Homeland sori 5. évadát záró posztban.

Aki DVD-n vagy a neten nézi az opuszt, az tudja, hogy a második rész elején rövid összefoglaló hangzik el az eddig történtekről Csákányi László tündéri narrációjában. Aki viszont csak itt a blogon olvassa, az rosszabbul jár, mert írásbeli összefoglaló nem készül, arra ott az előző poszt, itt máris nyomulunk tovább a második részre. Jelzem, ez is hosszú lesz.

Szövetségesek szerzésében a szigetlakók is sikeresek, a bevásárlás után a komp felé haladva Cseppcsányi be is mutat két kiskorút, Mikit és Tibit, összefoglaló nevükön a "Dugókat", akiket ő szervezett be. A főparancsnok nem túl lelkes, szerinte még túl kicsik, de Cseppcsányi bízik bennük, elvégre tudnak olvasni és számolni.

Egy másik beszélgetésben a kompos véletlenül elszólja magát Ábris bácsi előtt, de aztán megnyugodva tisztázzák, hogy mindkettőjük védence szigetlakó, így tehát ők ketten azonos oldalon állnak.

Ó, azok a '70-es évek, amikor térdig gázoltunk a gyerekfilmekben! Aki szívesen emlékszik vissza erre az időszakra, annal érdemes böngésznie a kizárólag az interneten látható M3 adó műsorát, ahol a nemrég sugárzott Keménykalap és krumpliorr után egy újabb Csukás István alapművet tűztek műsorra, az 1975-ös Nyár a szigeten c. ifjúsági regény egy évvel később készült filmes feldolgozását, ami Le cipővel címen került adásba hétvégén, 1976. szeptember 11-én és 12-én a Magyar Televízió délutáni műsorsávjában. A film minden kétséget kizáróan a korszak egyik legjobban sikerült alkotása, hiába húzták le anno az Esti Hírlap és a Film, Színház, Muzsika kritikusai, a nézők, köztük a blogger is, imádták. Ráadásul az opusz Bánhidi László szerepeltetése miatt akár a Tüskevár spinoffjának is tekinthető. Hosszú hogyvolt lesz, előre szólok; csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja. Első rész.

Megboldogult serdülő koromban (a ’70-es-’80-as évek fordulóján) meggyőződésem volt, hogy rockot és rhythm and bluest játsszanak csak a fiúk, a csajok inkább maradjanak a diszkónál és a szintipopnál. Oké, egy-két kivétel akadt, mint például akkori szívszerelmem Kim Wilde, bár ő inkább pop rockot játszott, nem diszkót, de azt irgalmatlanul jól. És volt ez a másik kivétel, az Ike és Tina Turnerből a Tina.

A cucilizmusban nem sok nyugati előadóról lehetett infóhoz jutni, leginkább csak azokról, akikről a cenzorok ezt engedélyezték. Ezek egyike volt Tina Turner, akit akkortájt csak Ike-kal, akkori férjével együtt emlegettek. Időnként játszott tőlük a Magyar Rádió egy-két számot, a River Deep, Mountain High biztosan köztük volt, bár nagy hatást akkor még nem tett rám.

Közel telt ház, többgenerációs közönség és baromi jó hangulat – ez lehetne a pápalátogatás miatt április 29-ről 30-ára tolt jubileumi koncert summája. Fél éven belül két, sőt kétféle P. Mobil koncerten élvezkedni nagyon jó, ajánlom mindenkinek.

És ha ehhez még a Piramis is csatlakozik, az már double pleasure, majdhogynem double penetration (jaj, bocs ezt nemide). Nem árulok zsákbamacskát, nekem a mostani két fellépő közül a Mobil volt a nagyobb kedvenc, bár a Piramis mindig ott figyelt az oldalvonalon. Nemcsak azért, mert egyik általános iskolai szerelmem, Zs.Á. az egyik óraközi szünetben kis papíron az Ajándék c. örökbecsű két sorát nyomta a kezembe: „Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek, / Ahogy szeretnéd, hogy szeressenek”, hanem mert másfél évtizeddel később gyermekeim anyjáról is kiderült, hogy ő is Piramis rajongó volt anno. (Még ha nem is hardcore – hardnak ugyanis ott voltam én, született is három gyerekünk.) Saját örökranglistámon a Kóbor angyal és az Égni kell annak, aki gyújtani akar stabilan benne van az első húszban.

Extra mennyiségű képanyaggal és linkes utalással búcsúzunk a legjobb magyar gyerekfilm címre méltán esélyes sorozattól, a blogger egyik legmeghatározóbb gyerekkori filmélményétől. Amint arra mindenki emlékszik, az utolsó rész gyakorlatilag Alfonzóra (Markos József) épül - de aki mégsem, az most felidézheti. 

Megkerültek az ellopott állatok, a majomteve rács mögött, profi szereplőt sikerült szerezni a cirkuszi előadáshoz Leopoldi személyében, siker minden vonalon a Vadlibák életében. Külön jó hír, hogy a dokibácsi gyógyultnak nyilvánítja Péterkét, ha jól látom, ez ugyanaz a doki, aki Bütyököt és Tutajost is meggyógyította, tényleg arany keze van, mindenhova őt hívják. És a ráadás: a sikerrel zárult nyomozás végén a fiúk kibékültek Bagamérivel, a magánszektor (innen származik a maszek kifejezés, mint tudjuk) gyöngye édesipari kisvállalkozó ennek eredményeként lelkesen segít a cirkuszi színpad ácsolásában Péterkéék udvarán.

Ott hagytuk el, hogy a két markos hórukkember lyukacsos atlétatrikóban felkapja a nyúlbőröket tartalmazó fonott ládát a benne lapuló kis Recével és Bumeránggal, és ismeretlen helyre indul vele. A szállítójármű a testvéri NDK iparának egyik csúcsterméke, egy nyitott platójú Robur (rendszáma FG 97-36, just for the record), ilyenem nekem is van és a mai napig működik, bár az is igaz, hogy az enyém lendkerekes.

Van Esterházy Péternek egy unos-untalan idézett mondata, miszerint „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” Természetesen nem gondolom, hogy a blogom a Parnasszus csúcsán állna, de jelen posztban szerepelni fog két személy, akiknek a nevét a fenti idézet gyakorlatba ültetésével eddig sem írtam le és ezután sem fogom.

 fotó: telex.hu

A délelőtti nyüzsgéssel teli ismerős játszótéren nyitunk, a rikkancs nagy hangon kürtöli világgá az előző nap elképesztő skandalumát, amivel tele vannak a lapok: Bűntény az Állatkertben, eltűntek a vadállatok, nagy jutalom a nyomravezetőnek!! A parkőr és Bagaméri felváltva méltatlankodik: Ebben a városban minden megtörténhet!, pedig pl. a szamizdat butikról még nem is hallottak. A parkőr észrevesz egy galád szemetelőt és botját lóbálva akcióba lendül, ezt kihasználva a bokrok közt lapuló tréfás kedvű vadlibások támadást indítanak Bagaméri ellen a magnóra felvett oroszlánbőgéssel és a Lópici Gáspártól csórt oroszlános plakáttal. A gyanús zajokra fel is figyel Bagaméri és beóvakodik a susnyásba, ám amikor az ágak között megpillantja a félelmetes oroszlánfejet és meghallja a csutkára feltekert morgást, rémülten rohan a játszótér túlsó végébe.