Extra mennyiségű képanyaggal és linkes utalással búcsúzunk a legjobb magyar gyerekfilm címre méltán esélyes sorozattól, a blogger egyik legmeghatározóbb gyerekkori filmélményétől. Amint arra mindenki emlékszik, az utolsó rész gyakorlatilag Alfonzóra (Markos József) épül - de aki mégsem, az most felidézheti. 

Megkerültek az ellopott állatok, a majomteve rács mögött, profi szereplőt sikerült szerezni a cirkuszi előadáshoz Leopoldi személyében, siker minden vonalon a Vadlibák életében. Külön jó hír, hogy a dokibácsi gyógyultnak nyilvánítja Péterkét, ha jól látom, ez ugyanaz a doki, aki Bütyököt és Tutajost is meggyógyította, tényleg arany keze van, mindenhova őt hívják. És a ráadás: a sikerrel zárult nyomozás végén a fiúk kibékültek Bagamérivel, a magánszektor (innen származik a maszek kifejezés, mint tudjuk) gyöngye édesipari kisvállalkozó ennek eredményeként lelkesen segít a cirkuszi színpad ácsolásában Péterkéék udvarán.

Nemcsak a porond készül, hanem a támogatók reklámozására is hangsúlyt fektetnek a fiúk, ami ütős plakátok formájában már látható is: Bundát Pindur Gézától! Rátz Dezső Tajlor for Gentelmann – hirdetik a tutifrankót a szövegek.

Süle elmereng a reklámok hatásán, motoszkálni is kezd benne valami dallam: Ez tiszta Amerika, próba után felmegyek az Első emeletre és írok is erről egy számot, dönti el magában. Dallamok terén amúgy is jól állnak, mert Bagaméri harsányan áriázik kalapálás közben: "O sole mio, óh Sole Mizo, che bella cosa..." És az egyik tervezett műsorszám is éneklés lesz, az állatkertben megismert, vöröskeresztes tanfolyamot végzett néni előadásában. Rosszat sejtek.

A vidám éneklés hirtelen félbeszakad, Bagaméri lába váratlanul megbénult, nem tudja mozgatni, rémülten jajgat, a fiúk sietnek segíteni. Megnyugodva látják, hogy azért nincs nagy baj, csak kalapálás közben a túlbuzgó fagyis figyelmetlenségből odaszögezte cipőjét (a Cipőt, the Shoe, das Schuh) a deszkához. Érkezik Jóska, egyik híre az, hogy az esti előadásra meghívta a dokit a fertőző osztályról, a másik viszont az, hogy a bűvésznek kijelölt ismerősüknek váratlanul el kellett utaznia Sálgótárjánba valami Győzike nevű rokonához. Ajaj, akkor nem lesz bűvészünk, szontyolodnak el a srácok, bár kis Rece megjegyzi, hogy Bagaméri korábban azt mondta, 1-2 trükköt ő is tud. A csapat ettől nem lesz lelkesebb, Rece is gondterhelten vakarja a kalapként viselt csinos lámpabúra alatt a fejét.

A baj nem jár egyedül, csörög a telefon Péterkéék lakásán, újabb rossz hírrel: az erőművész Józsi bácsi lebetegedett, ő sem tud fellépni. Bár Bagaméri segítőkészen megjegyzi, hogy ő is nagyon erős, régebben birkózott a FATMÁ-ban, a Fagylaltosok és Törökmézárusok Sportklubjában, a cirkuszszervezők lassan, de biztosan kezdenek kétségbeesni.

Pár perccel később kisdobos egyenruhás hírnök jő és pihegve szól: „Előre! Skultéti Babika pajtás az első béből jelentem, hogy Szabó Ilonka pajtás náthából kifolyólag ágyban gyengélkedik.” Ez már kis Recének is sok: Végünk van, a táncosnő is beteg lett, mondja hitetlenkedve, a hírtől Süle is padlót fog: Meg vagyunk átkozva, idéz egy jól ismert klasszikust.

A segítőkész klasszikus persze ezt a szerepet is elvállalná, be is mutat egy rövid részletet a Hattyúk tavából, majd tüzes fandangót ad elő, amin mi nagyon jól szórakozunk, de a vadlibák komor arca nem derül fel.

Összeszámolják a maradék fellépőket: a híres Leopoldi, aztán az állatkerti igazgató, mint állatidomár, a vöröskeresztes néni, mint nótafa (nekem továbbra is rossz érzésem van), a 3 Hurvinyek, mint a levegő ördögei a 8.a-ból, Bagaméri, mint Bandzsa Halamandzsa, az indiai csodafakír, hát ez nem túlságosan széles repertoár. Bagaméri rövid bemutatót tart tervezett műsorszámából: Lesz benne hipnózis és keleti misztikum, surabaya, ramayana, chandru mandru, karagöz, gesztikulál dülledt szemmel. (A ramayanaról nekem persze akkor is és azóta is a Ramaya, az ismert Afric Simone gigasláger jut eszembe.)

A látványtól Péterke kétségbeesve takarja el az arcát: Végünk van, Bumeráng, mondja szomorúan a mellette nézelődő kutyusnak. A csapat már-már azt fontolgatja, hogy lemondja az előadást, de végül meggyőzik egymást, hogy mégis meg kell tartaniuk, hiszen már kiküldték a meghívókat, a plakátokat kiragasztották és még a Facebookra is feltették a hírt.

És eljön a rég várt / rettegett (nem kívánt törlendő) pillanat, szól a cirkuszi zene, érkeznek a vendégek, a vadlibások porondmester jelmezben fogadják a nézőket. Zseniális filmes gegként az első vendég egy pont ugyanolyan ruhába öltözött néni, mint amilyet Bagaméri viselt a 2. részben.

Érkeznek a gyerekek büszke szülei is, de itt van mindenki, aki számít: a postás bácsi a hollóval a vállán, a vicceskedő Bakó tanárnő, Dezső bácsi, a szabó, aki mostanra már magához tért a műtősnek öltözött Bagaméri okozta sokkból, Lópici Gáspár és a félőrült doki a fertőző osztályról, aki itt sem tagadja meg magát. Miközben Jóska a helyére kíséri, gyanakvó pillantást vet a srácra: Sápadt vagy! Helyet foglal Dezső bácsi és Lópici közt, akiket először lopva, majd egyre feltűnőbben vizslat a tekintetével. Szegény Dezső egy idő után meg is kérdezi, mi furcsát lát rajta, de a doki csak sokatmondóan csóválja a fejét.

Az izgatottan fészkelődő Lópicitől azonban már megkérdezi, hogy szokott-e fájni a mája. A munka hőse plakátragasztó meglepetten tiltakozik, ő soha egy kortyot sem iszik, mire a doki vészjósló hangon csak ennyit mond: Nana! Jó lesz kivizsgáltatni!

Ebből mi lesz?, néznek egymásra eközben az öltözőben maradt csapattagok a tömeg láttán, vagy bukás vagy oltári siker, mondanám nekik biztatóan, de hát ki vagyok én egy Csukás Istvánhoz képest? Bagaméri, mint műlovar és első szám különböző figurákat gyakorol a műlóval, még nyihog is közben: Raft, Raft, schön, veregeti meg a műlovar a műló nyakát egy-egy jól sikerült fordulás után.

Majd Leopoldival felidézik a régi vurstlit és a hajdani cirkuszi fellépőket, felváltva sorolva a legendás neveket: a Három Stradivary, a Poljakov-csoport, a Két Blaupunkt, Griselda, a kettéfűrészelt nő. És Balfonzó, emlékeztet Bagaméri. Azt hagyjuk, az nem sokra vitte, reagál erre Leopoldi, én meg a röhögéstől kis híján magamra öntöm a hogyvolthoz ihletet adó Staropramen Granátot, jelenlegi kedvencemet.

Teljesen kétségbeesve ekkor érkezik meg az igazgató bácsi az idomított rókával: Képzeljétek, Jocó megharapta a farkát, még soha nem csinált ilyet, így nem léphetek fel vele, mutat feldúltan a vastagon bepólyált farkú Vukra. A csupa szív Bagaméri természetesen vállalja, hogy ebbe a szerepbe is beugrik, de Rece a sok izgalomtól teljesen kiakadva ordibálni kezd vele: Beleegyeztünk, hogy Bagaméri bácsi legyen az erőművész, a műlovar, a bűvész, de ezt már nem! Én csak jót akartam, mentegetőzik a sokoldalú fagylaltos.

Utolsónak érkezik a vöröskeresztes néni: Be vagyok skálázva, Mendelssohntól Az első ibolyát fogom énekelni, és ráadást is adok, nyugtatja meg a vadlibásokat. Lehet, hogy őket sikerül, de engem valahogy nem.

És egyszer felgördül a függöny, és szemben ül a tisztelt publikum, a zenekar tust húz, Péterke, mint díszvendég, virágcsokrot kap Marcitól, és Rozmaring, a bohóc felkonferálja az első számot: Salvatore de la More, spanyol lovasiskola!

Zsiga nevű (!) lován beléptet Bagaméri, vörös ruha, cilinder, ahogy kell, a lovat nem zavarja sem a tömeg, sem a szűk porond, hiba nélkül végigcsinálja az összes gyakorlatot, még rumbát is táncol, és a végén térdre ereszkedik. A nézők tapsolnak, a műlovar a cilinderét lengetve búcsúzik: Keszenem, keszenem, danke schön. Utolsó utáni számként azonban a „ló” váratlanul felemeli a farát és pottyant egyet, Karcsi, mint segéd gyorsan odaugrik és felsepri a „bűnjelet”. Nevetés, taps, a függöny mögött a vadlibások elképedve mondogatják egymásnak: Ennek sikere van!

A jó hangulatot kihasználva Rozmaring máris bejelenti a második számot: Következik özvegy Szekrényesi Alfrédné, a kerület pacsirtája! Kis csokorral kezében belép a vöröskeresztes néni és zongorakísérője, Jóska tartja a kottát. A kotta remek, a zongora szépen szól, az énekhang azonban vetekszik Edit asszonyéval az ’Allo ’allo sorozatból. Ott a kávézó közönsége sajtot dugott a fülébe, itt azonban csak nagylyukú ementáli van pár embernél, úgyhogy nincsenek vele kisegítve. A nézők jólnevelten nem kezdenek el primőr paradicsomot dobálni, Süléék viszont gyorsan úgy döntenek, mindenáron megakadályozzák, hogy a művésznő ráadást adjon. Bevonszolják a harmadik szám kellékét, egy nagy súlyzót, Rece máris bejelenti Küyük Küyüköt, az isztambuli csodát. Alfrédné azonban nem akar levonulni a világot jelentő deszkákról, pedig a postás bácsi vállán a holló is elégedetlenül azt károgja: Soha már! Következik Schubert: Rosa, rosa, konferálja fel magát a dizőz és belekezd a dalba, Süle ellencsapásként bekapcsolja magnóról az oroszlánbőgést, ezzel meglehetősen eklektikus szövegű előadást sikerül összehoznia: Pajkos ifjú rózsát lelt, rózsát a pusztában – roárrr / Ki sem nyílt még bimbó volt, kit a szellő megcsókolt – roárrr. Leopoldi is besegít, a zongorára borulva hangosan zokogni kezd, majd a srácok kitolják a zongorát, a közönség remekül szórakozik, de Alfrédné vérig sértődik: Ezt az inzultust kikérem magamnak, jelenteni fogom a Vörös Keresztnek, a Zöld Keresztnek, a tanácsnak, a Népfrontnak és a házkezelőségnek!, pakolja össze mérgesen sminkkészletét az öltözőben.

Elhárult tehát az akadály Küyük Küyük előtt, az erőművész ismét Bagaméri, csíkos szexi szerkóban lép a színpadra és kezdi emelgetni az 500 kilós súlyt. Először két kézzel, majd fél kézzel, közben a bicepszét ugráltatja, epic. Majd bejelenti a világszámot: Pörgetés két kézzel a fej fölött. Pörgeti is veszettül, tisztára, mint egy MI-24-es helikopter, a végére persze elszédül és a súlyzót leejtve kitántorog a színpadról, nagy csörömpöléssel felrúgva néhány elől hagyott vödröt. Tomboló siker, csak az őrült dokibácsi figyeli rosszallóan a mellette felhőtlenül szórakozó Dezső bácsit és Lópici Gáspárt.

Süle és kis Rece bohócszáma következik, Popeye dalára hülyéskednek valami spenótos bödönnel, a jelenet lényege, hogy te is egyél spenótot, attól fél kézzel is fel tudod emelni Küyük Küyük hátrahagyott súlyzóját. Lópici hangosan nevet a tréfán, de miután elkapja a doki megrovó tekintetét, öröme alábbhagy.

Ismét Bagaméri következik, ezúttal mint olasz bűvész, először kesztyűjét-sálját helyezi el a cilinderben és töri meg egy mozsártörővel (!), majd a közönségtől kér egy órát. Lópici lelkesen jelentkezik, felmegy a színpadra és átadja kedvenc zsebóráját. A bűvész elhelyezi a rézmozsárban, laza mozdulatokkal apróra töri, majd varázskört írt le a kezével, mondván, hogy az óra ismét egész. A produkció azonban nem sikerül, a bűvész elnézést kér: Úgy látszik, kicsit aprólékos voltam. Köpenyéből megpróbálja előhalászni varázspálcáját, az sem megy zökkenőmentesen, nyulak, galambok kerülnek elő a különböző rejtett zsebekből, sőt a cilinderben feltűnik egy tucat fehér egér, Bagaméri enyhe rettegéssel nézi az állatseregletet: Hogy kerülnek ezek ide?! Azonban hiába találja meg végül a varázspálcát, az óra alkatrészei továbbra is szabadon garázdálkodnak a mozsár aljában, így Bagaméri kénytelen beáldozni saját zsebóráját. Egy óvatlan pillanatban előrántja a zsebéből, és átnyújtja a plakátragasztónak: Tessék, az ön órája ismét egész! Taps, nevetés, Lópici nagy örömmel megy vissza a helyére és közli mindenkivel: Óriási bűvész, én egy ócska órát adtam neki, ő meg egy márkásat adott vissza, csak a kismutatója hiányzik!

Szünet következik, a srácok magnóról valami jó zenét akarnak bekapcsolni, de a technika ördöge közbeszól, és a Smoke on the Water helyett a Lópici-interjú hangzik fel. A plakátragasztó egy darabig megkövülten áll, alig hisz a fülének, majd széles mosollyal az arcán elkezd körbe rohangálni, és mindenkinek bemutatkozik: Lópici…, Lópici Gáspár vagyok, ezt én mondom, ott benne, mutogat a hangszóró felé. Kimennék!, veti oda kimérten a doki, akit ezek szerint nem érdekelnek utcai hírmondókkal készített riportok. LG azonban nem sértődik meg, átszellemült arccal hallgatja a végre valahára az éter hullámain sugárzott interjút. A szünetben a nagy sikeren örvendeznek a vadlibások, megállapítva, hogy Bagaméri mentette meg az előadást. Műsor után még valami meglepetésre is készülnek, izgatottan bontom fel a következő doboz Staropramen Granátot.

A szünetről visszatérő közönséget Rozmaring figyelmezteti a következő szám vadállataira, két oldalt biztonsági őrségként felsorakoznak a vadlibások, a gyengébb idegzetű nézők már-már védőrácsokat reklamálnak. Most pedig következik a nagy Hagenbeck, a rettenetes katonatiszt, idomított.... bolháival!, jelenti be Rece vihogva, a gyengébb idegzetű nézők felszabadultan vele nevetnek. Újra Bagaméri érkezik, porosz katonai egyenruhában, és tört magyarsággal bemutatja Lajoskát, a szaltózó bolhát. Szaltó, dupla szaltó, salto mortale, a láthatatlan bolha minden utasítást végrehajt, de a világszám hármas szaltó előtt egyszer csak eltűnik. Lajosch, wo bist du?, keresgéli az idomár, és az egyik vendég vállán meg is találja. Azonban kiderül, hogy az a vendég saját bolhája és semmilyen parancsot nem teljesít, Herr Hagenbeck enyhe lenézéssel vissza is adja a gazdájának. Az ősrégi viccen a közönség kitűnően derül, a katonatiszt feszes tisztelgéssel vonul le a színpadról.

Klasszikus bohóctréfa következik Leopoldival, Sülével és Recével: hogyan lehet a nadrágderékba dugott tölcsérbe beleejteni egy tízforintost? Leopoldi Süle homlokára helyezi az érmét, amit erőteljes bólintással kell a tölcsérbe juttatni, a trükk az, hogy miközben Süle felfelé nézve egyensúlyozza a tízest, Leopoldi a tölcsérbe (és egyúttal Süle nadrágjába) nagy pohár vizet önt, bruhaha. Süle gatyája elázik, ahogy kell, bosszúból az arra lófráló Rozmaringot is meg akarja szívatni. Pénz a homlokra, tölcsér a gatyába, víz a tölcsérbe, de Rozmaring gatyája száraz marad. Hát ezt meg így hogy?, hápog Süle, a megoldás titka egy laposüveg a nadrágba rejtve, Rozmaring abba folyatta a vizet. Nagy taps, a bohócok hajlongva levonulnak.

Következik Bandzsa Halamandzsa, az indiai csodafakír, a szerepben ismét Bagaméri. Elsőnek segédjét, Karcsit altatja el és fekteti a varázsszőnyegre, majd a közönség köréből kér egy bátor jelentkezőt. Az állatkerti igazgató jelentkezik, nyilván a vele érkezett Pálmácskának akar imponálni (mit is írtam kettőjükről az első részben?), ezért nem engedi levetetni fejéről a cilindert sem, mert akkor előtűnne folytonossági hiányoktól tarkított hajas fejbőre. A nagy kefir, azaz fakír hindi varázsszavakat mormol, a szundi-mundi tisztán kivehető, ezek szerint én is értek hindiül. A mutatvány nem várt eredményt hoz, az igazgató helyett a fakír alszik el és terül el a varázsszőnyegen, az igazgató megretten, hogy ő okozta ezt a váratlan fejleményt. Pálmácska segítőkészen felrohan és letámogatja kopaszodó ideálját a világot jelentő deszkákról. Az igazgató úr egy szent!, kiáltja oda sértődötten a hangosan nevető közönségnek.

Következik a finálé, Leopoldi és Rozmaring énekli a búcsúdalt:

Volt itt móka, fergeteges kacagás, kacagás
Világhírű ez a cirkusz, nem vitás, nem vitás
Minden véget ér, velünk nevet, aki él
Éljen Bagaméri Elemér! (Jácint!, ordítják be suttogva a többiek a függöny mellől)

Mert a jókedv ritka madár, elrepül, elrepül,
Visszajön, ha Bagaméri hegedül, hegedül
Minden véget ér, velünk nevet, aki él
Éljen Bagaméri Elemér!

A közönség felállva tapsol, hosszan ünnepli a fellépő művészeket, a srácok nagy megelégedettséggel vonulnak vissza az öltözőbe. Bagaméri azonban még mindig alszik, sehogy sem tudják felébreszteni, szerencsére az igazgatónak van egy remek módszere: hajnali madárfüttyként adja elő magát, a csicsergésre Bagaméri szeme felpattan. A fiúk elmondják neki a tomboló sikert, majd kézen fogják és kivezetik a nézőtérre, ahol hatalmas sor kígyózik. Miért állnak itt ennyien sorba?, kérdezi Bagaméri, a doki válaszol neki: Mert itt mérik a világ legjobb fagylaltját.

Bagaméri már-már csalást kiált, de Rece odakíséri a fal mellett álló ismerős fagyiskocsihoz, amin nagy betűk hirdetik: Bagaméri Jácint, fagylaltkészítő kisiparos. A fagyis hitetlenkedése egy pillanat alatt eltűnik, boldogan pattan a pult mögé: Megszűnt az átok!, örvendezik, és nekilát osztogatni a fagyit, és csak osztja, csak osztja, nem kell bele ostya..., az ilyen cukrász még szobrot is érdemelne.

Egészségünkre!