1970. június 5-én jelent meg a rockzene egyik legnagyobb hatású, és a mai napig aktív csapatának talán legjobb nagylemeze. Az együttesben számos nagyszerű zenész megfordult az elmúlt évtizedekben, de a legsikeresebb (és a bloggernek is legkedvencebb) formáció 1969 júniusában jött létre, amikor az alapító tagokhoz (Ritchie Blackmore, Jon Lord, Ian Paice) csatlakozott Ian Gillan és Roger Glover. Ebben a felállásban készítették el a Concerto for Group and Orchestra c. koncertlemezt 1969. szeptember 24-én a londoni Royal Albert Hall-ban, ahol a group természetesen a Deep Puple-t jelentette, az orchestra meg a Royal Philharmonic Orchestra-t, a világ egyik legismertebb és legelismertebb klasszikus zenei előadóját. Ez a koncert volt a legelső alkalom, amikor rockegyüttes és szimfonikus zenekar együtt lépett fel. A zenét teljes egészében Jon Lord billentyűs írta, a szövegeket az újdondász Gillan.

Ebben a klasszikus felállásban a csapat négy stúdiólemezt jelentetett meg (In Rock, Fireball, Machine Head, Who Do We Think We Are), ezek mindegyike mérföldkőnek tekinthető a hard rock történetében. Számos tagcsere után a klasszikus ötös 1984-ben újból összeállt és a pár évig tartó együttműködés során elkészítették a Perfect Strangers-t és a The House of the Blue Light-ot, amik ugyan sikeresek voltak, nekem is bejönnek, persze hogy, de az eredeti Purple-ös íz sajnos csak nyomokban érződik rajtuk. Na de vigyázó fülünket vessük most a klasszikus felállás első klasszikus lemezére, az In Rock-ra. 43 perc gyönyör, lássuk, miből jön össze.

A borító a négy amerikai elnök arcmását őrző Mount Rushmore-ra hajaz, jóllehet esetünkben öt arc látható a képen: Gillan, Blackmore, Lord, Glover, Paice. Visszaemlékezésekből tudható, hogy Ritchie Blackmore-ra nagy hatást tett a Led Zeppelin 1969-es bemutatkozó nagylemeze, ezt meghallgatva döntött úgy, hogy a Purple-nek is a hard rock kemény és qrva hangos útján kell előretörnie az addig készített pszichedéliára hajazó lemezek után. És így is lett, az album őrült szólógitározással indul, majd egy rövid orgona átvezetés után robban a Speed King (Sebességkirály), ami egyáltalán nem a Formula 1 megszállottjairól szól, sokkal inkább a bandában newcomer Ian Gillan aziránti vágyáról, hogy énekével és a nagy elődök iránti tiszteletével teljes jogú tagja lehessen a csapatnak.  

A Good Golly, Miss Molly, a Lucille és a Tutti Frutti ugyebár Little Richard dalok, ez utóbbit ráadásul Elvis Presley is feldolgozta, az érdeklődők nézzenek utána, a YT-on mindegyik verzió megtalálható. Lord Hammond orgonája és Blackmore Fender Stratocaster gitárja egymást ellenpontozza a dalban, mesterien.

"Good Golly, said little Miss Molly
When she was rockin' in the house of blue light
Tutti Frutti was oh so rooty
When she was rockin' to the east and west
Lucille was oh so real
When she didn't do her daddies will
Come on baby, drive me crazy--do it, do it

I'm a speed king you go to hear me sing
I'm a speed king see me fly"

A második szám a Bloodsucker (Vérszipoly), megint ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: semmi Drakula vagy Nosferatu vonal, itt ugyanis egy olyan csajt járunk körbe, aki nem vért, sokkal inkább másfajta testnedvet szív ki a jobb sorsra (nem) érdemesült pasikból. Fekete nőkre jellemző telt keblek, egzotikus ferde vágású szemek, ütemesen ritmusos alhasi mozgás közben elmesélt (ellihegett?) történetek, és ehhez hasonlók jellemzik.

"Got a black breast, Chinese eyes
Got an English brain that's gonna make me wise
Got a long story that I want to tell
To a rhythm that I know so well
Really got a lot of loving that I want to give
Baby I'm a mystery but you know I got to live"

Az oldalt a jó 10 perces Child in Time (Gyermek az időben) zárja, a szimbolikus cím és a szöveg akkor aktuálisan a vietnámi háború, de tágabb értelemben mindenféle háború ellen szól. Az össze-vissza lövöldöző vak ember nyilvánvalóan magát az emberiséget jelképezi, aki/ami képtelen felfogni, hogy fegyverrel csak szenvedést lehet okozni, de megoldást nem hoz semmilyen problémára. A szöveg ily módon simán adaptálható a jelenlegi Ukrajna elleni háborúra is, amiben Putyin cáratyuska előtt mostanra már nyilvánvalóvá válhatott, hogy nem győzhet, akármennyire is bíznak ebben k-európai csatlós hívei.

"Sweet child in time, you'll see the line
Line that's drawn between the good and the bad
See the blind man shooting at the world
Bullets flying, ooh taking toll

If you've been bad - Oh Lord I bet you have
And you've not been hit oh by flying lead
You'd better close your eyes, oooh bow your head
Wait for the ricochet"

Ian Gillan hangja egészen különleges magasságokban szárnyal időnként, akárha külön hangszer lenne: elképesztő és utánozhatatlan, más jelző most nem jut eszembe. A lassú alaptempó a dal közepén felpörög és olyan orgona- és gitárparádéba vált, hogy a fal adja a másikat, Paice és Glover magabiztosan nyomatja a háttérben az alapritmust. A rocktörténelem örökbecsű darabja ez, simán benne van a valaha írt legjobb ötben. Masterpiece, ahogy a művelt francia mondja.

A „B” oldal egy kevéssé ismert darabbal indul, ez a Flight of the Rat (A patkány szárnyalása). A cím nyilván nem szó szerint értendő, nincs köze a hammelni patkányfogó esetéhez, sem a Bábolna Bio Kft rágcsálóirtásához.

Sokkal inkább arról van szó, hogy az ember igyekezzen maga mögött hagyni a számára nem megfelelő körülményeket. ami ugyan nehéz, mint a patkánynak repülni, de mégis meg kell próbálni. Kövesd és igyekezz valóra váltani az álmaidat, még ha ez természetesen nem is sikerülhet minden esetben: pl. nem valószínű, hogy a királynő előtt is sikerül saját műsorral fellépned. Majd’ 8 perces darab, hangos és kemény, ahogy Blackmore (és a blogger) szereti.

"Spread the word around
The rat is leaving town
The message is a song
The misery is gone

Once I had a dream
To sing before the queen
She didn't want to know
She wouldn't see the show…"

Következik az Into the Fire (Bele a tűzbe), ami a kábszerfogyasztás elleni figyelmeztetés. A zene heavy metálos, súlyos zúzás, a Black Sabbath is megirigyelhetné, pont passzol a súlyos témához. A linkelt felvételen külön felhívom a figyelmet két, védjeggyé vált kiegészítőre: Ian Paice kereklencsés szemüvegére és Roger Glover barna kalapjára. (George Lucas nyilván tőle vette az ötletet, hogy milyen fejfedőt hordjon Indiana Jones…)

"Stop your bleeding mind before it's over and done
Listen very closely to the message I've sung
Feel the blood a-knockin' when you're finger poppin'
Gonna get a message through, you're gonna---into the fire."

Ezután jön a Living Wreck (Élő roncs), ami szintén nem egy túl ismert szong, a szöveg a vicces és a tragikus határán egyensúlyoz. Feljön hozzád egy „hölgyismerősöd” (big G, ahol a G talán a bandákat kísérő csajokra, a groupiek-ra utal), de a remélt szexből nem lesz semmi. A nőnek ugyanis sem a haja, sem a foga nem a sajátja, és nem hogy nem szűz, ahogy állítja, de nem is izgalmas, titokzatos személyiség, nem várható tőle (f)elszabadító szex, sokkal inkább csalódás és boldogtalanság. Húzós középtempójú zene, ami közben Jon Lord egészen különleges hangokat csalogat elő a Hammondon.

"You came along for a weekend
But you only stayed for one night
You took off your hair, you pulled out your teeth
Oh I almost died of fright

You'd better do something for your own sake
Yes it's a shame
Ah you know you're a living wreck"

A lemezt záró darab a Hard Lovin’ Man, a keményen szerető kisember férfi, és itt bizony a kemény szó szerint értendő. Ugyanis olyan szexuális kapcsolatról van szó, ami mindkét fél számára kielégítő, sőt az aktus nem csak egy menetből áll, és azt sem szükséges tudni hozzá, hogy tulképp hogy is hívják a partnert.

"Break my back with hard lovin'
Take my hand and keep movin'
Don't slow down we're nearly there now
Oh can you stand the pain
I'm a hard lovin' man

What's your name? It's alright now
Trick or treat we're uptight now
Wanna feel ya I wanna hear ya
Oh here we go again
I'm a hard lovin' man"

A zenében minden benne van, ami a klasszikus Purple hangzást jellemzi: Blackmore szólózik, Lord az orgonán brillíroz, Glover adja alájuk a basszust, Paice szétüti a dobszerkót, Gillan hangja szárnyal. Mondhatnánk, 7 perces orgazmus, ha már a szövegben szexről van szó.

És a végére egy ráadás, mint egy jó koncerten.

Miután a csapat befejezte az In Rock-ot, kiadójuk, a Harvest emberei még piszkálták őket, hogy a lemez dalai közt nincs igazi kislemezes sláger, dobjanak már össze egyet. El tudom képzelni, mennyire örülhettek ennek a fiúk, Roger Glover ki is fejtette egy régebbi interjúban, hogy a felvételek végeztével ott álltak teljesen ötlettelenül. Menjünk le a kocsmába és hagyjuk a francba az egészet!, kiáltottak fel, mint a Kern András-féle Nemzetközi kőművesverseny résztvevői. Így is történt, legurultak a torkokon, amik ilyenkor le szoktak gurulni, majd záróra után erősen italos állapotban a zenészek visszamentek a stúdióba. Blackmore felvette a gitárját és játszani kezdett valami akkordokat, ami a többieknek is egyből megtetszett és ők is beszálltak. Hát ilyen „emelkedett” hangulatban született meg a Black Night, ami a nagylemezzel egy időben, tehát szintén 1970.06.05-én jelent meg, mintegy promotálva az albumot. A szöveg ugyan nem szárnyal John Keats-i magasságokban, de ezt nem is várja el senki. Élhetünk viszont a gyanúperrel, hogy a dalban gyakran emlegetett fekete éjszaka az egyes emberre ható mindenféle elvárások, stresszelések szinonimája lehet, mint pl. jelen esetben a kiadó követelése. Akárhogy is, egy újabb emblematikus Purple darab született.

"Black night is not right / I don't feel so bright / I don't care to sit tight
Maybe I'll find on the way down the line
That I'm free, free to be me
Black night is a long way from home"

Na de mi késztetett arra, hogy pont most írjak erről a lemezről? A rendszeresen idejáró tömegek erre a kérdésre nyilván kórusban válaszolják: hát mert a Deep Purple vasárnap, július 16-án koncertet ad a Sportarénában!

Mindnyájunknak el kell menni!