Rockszempontból jól indul az idei év, hiszen a Mobilmánia dupla koncertet hirdetett a Barba Negrába január 13-14-ére. 13-án kizárólag P. Mobil számokat játszottak, míg 14-én kizárólag Metálmánia szongokat. Tekintettel arra, hogy a magam részéről már vagy negyven éve szeretem a Mobilt, egyértelmű, hogy a péntek 13-i eseményre váltottam jegyet. (Bár szintén aznap az új kultúrpápa Demeter Szilárd is koncertezett saját zenekarával, de az vesse rám az első követ, aki inkább őt választotta volna Zefiék helyett.)

A Barba Negra múlt év őszén költözött át a Rákóczi híd budai lábától a Csepel-szigetre. Mivel ezt az új helyszínt még nem ismertem, jó korán indultam el, hogy sikerüljön közeli parkolóhelyet kapni. Miközben a helyszín felé autóztam azon gondolkoztam, mit is jelentett nekem a P. Mobil. Akik az akkori pártállami rendszerben a 3 T (támogatott, tűrt, tiltott) kategorizálásban egyértelműen a tiltott közé tartoztak még akkor is, ha készíthettek egy-két rádiófelvételt (Kétforintos dal, Menj tovább!), sőt az utóbbit még az Egymillió fontos hangjegy c. „könnyűzenei” tévéműsorban is leadta B. Tóth László. Az olyan „magyarkodó” dalok viszont, mint pl. a Honfoglalás sehol sem voltak hallhatók a koncerteken és a kalózfelvételeken kívül. Engem a mozdony, azaz a Mobil füstje általános 8.-ban csapott meg (ekkor 1978-79-et írunk), és próbáltam is terjeszteni az igét az osztálytársak körében, sajnos csak limitált sikerrel.

Hiába voltam fejlett tudatú nyolcadikos, természetesen nem nagyon voltam tisztában a fenti kategorizálás kritériumaival, csak azt tudtam, hogy a Petőfi Rádió csak elvétve adja le kedvenc együttesem számait, és ha véletlenül sikerült felvennem tőlük egy-két dalt magnóra, akkor arra a kazettára jobban vigyáztam, mint a szüzességemre. Vikidál Gyulát meg egyenesen a legjobb hangú magyar énekesnek tartottam és csak értetlenkedve pislogtam, amikor 1980-ban távozott és átlépett a Dinamitba. És amikor a 2000-es évek elején kiderült róla, hogy Dalos néven évekig besúgó volt, azt életem egyik legnagyobb érzelmi megrázkódtatásának éltem meg.

Na de amint jelenlegi pártunk és kormányunk mondja: Magyarország előre megy, nem hátra, úgyhogy hagyjuk is a múltat és nézzük a tárgybani estét. Az előzenekar, a kizárólag angolul éneklő Stardust ½ 8 körül csapott a húrok közé, két csinos vokalista leányzóval megtámogatva; a zenekarvezető Horváth Ádám énekes többször is megköszönte a Mobilmániának a lehetőséget, hogy ma este előttük léphettek fel. A fiatal csapat munkásságát nem nagyon ismertem eddig, viszont meglehetősen jó hangulatot sikerült teremteniük, elnyomva az egyik legismertebb számukat, a Shout It out címűt is.

Este 9 után pár perccel aztán felhangzik a Radetzky induló és a hangosanbeszélőnek a munkásosztály érdekeire hivatkozó szövegéből azt is megtudjuk, hogy most két órára visszarepülünk a '80-as évekbe. Az induló hangjaira bevonulnak a zenekar tagjai: Donászy Tibor dobos, Zeffer András (Zefi) billentyűs, Kékesi László (Bajnok) basszusgitáros, Gamsz Árpád énekes, Nusser Ernő gitáros, és az együttes legfrissebb „szerzeménye” Szijártó Zsolt gitáros. Pár felvezető hang után a fiúk belecsapnak a Mobilizmóba, a közönség persze egyből beindul, blogger included. Jó estét Budapest!, köszönt minket Gamsz, és a csapát máris ráfordul a Metálmániára. Ha azt mondom, qrva jól szól, akkor nem járok messze az igazságtól. Legjobban Nusser pörög, aki alig 30-egynéhány éves, neki a szülei nyilván még a babakocsiban játszották le a P. Mobil dalokat magnóról és milyen jól tették :)

„Szakadok és repedek, naponta megedzenek
Ha egyszer majd szétesek / Hangfalba temessetek!”

Következik a Forma 1, amit anno illetékes elvtársék ugyan engedtek kislemezen megjelenni, de valszeg csak azért, mert nem ismerték fel az autóverseny és a szabadság iránti vágy közti hasonlóságot.

„Sok száz mérföld küzdelem, / Minden álmod négy kerék.
Mondd meg, hol jön majd a cél, / Lesz-e győzelem, babér?”

Jön a Simli show, az egyik kevéssé ismert Mobil szám, a közönség persze kívülről fújja:

„Mondd, miért furcsa, ha kedvem támad rád
És érzem te kellesz, nem a jó anyád….

…A simli-showdat unom nagyon már.”

Emlékeztek még, hogy nézett ki a Bajnok 1980-ban? És hogy én hogy néztem ki 1980-ban?, teszi fel Zeffer a költői kérdést, természetesen mindenki emlékszik, még a mostani harmincasok is, úgyhogy jöhet a Zefi által anno a Mobilnak írt különleges szerelmes szám, a Szerettél már, szamuráj?

A hajsza, a gálya, a főnix éjszakája!, adja meg a jól ismert régi skandálást Zeffer a közönségnek, és a csapat elképesztő vehemenciával belecsap A főnix éjszakájába, ami a blogger egyik legnagyobb kedvence, hát persze hogy csápolok, mint állat és ezzel nem vagyok egyedül.

Maradsz, aki voltál, jön a következő felkonf és jön a zúzás:

„Élhetsz akár százhúsz évig / Járhatsz iskolába végig
Nőhetsz fel a magas égig / Belül nem változol semmit!....”

…és csak egy primitív agyú gázszerelő maradsz, ezt már én teszem hozzá, nem Gamsz Árpi.

3228-an vagyunk, közli Zefi egy gyors számlálást követően és vastapsot kér mindazoknak, akik valaha is írták és színpadon játszották a P. Mobil dalokat. A 3228 ember vastapsol és hujjogat. Jön a Tűzimádó és vele a fejlett pirotechnika: szabályos időközökben tűzcsóvák lövellnek elő a színpadon, még a KISS is megirigyelhetné ezt a showelemet...

Moooobil, Moooobil, skandálja a közönség, mire válaszul érkezik A király, a ki tudja, milyen okból megbolondultak dala:

„Jól van, minden rendben van / Jól van, jól érzem magam
Jó így, az élet gondtalan / Jó így, jól érzem magam
Én, én vagyok a király!”

Nem, ne is akarjátok, hogy párhuzamot vonjak jelenlegi uralkodónkkal.…

Szemünket és fülünket inkább vessük a térképre és állapítsuk meg, melyik város van 180 km-re Budapesttől. Hápersze, hogy Miskolc! Az Edda, Para-Kovács Imre és az Utánam, srácok! szülővárosa.

Megható pillanatok következnek: Zefi tapsot kér a Mobil fájdalmasan fiatalon meghalt énekesének, Tunyogi Péternek, majd playbackről elindítják a Menj tovább! c. klasszikust Tunyó énekével, ami alá a csapat élőben nyomja a zenét, a közönség egy emberként énekel, nagyszerű és felemelő percek.

Zefi felidézi a ’80-as éveket, amikor a banda bőven kapott hideget, meleget. A meleget a közönségtől, a hideget a rendőröktől, akik gumibotjukkal előszeretettel püfölték a Zefihez és Bajnokhoz hasonlóan hosszú hajú fiatalokat. Zefi és Bajnok haja még ma is hosszú, de hol vannak már az akkori fakabátok és az ő lekonyult szerszámuk…

Jön a Heavy medál, az 1983-ban megjelent második P. Mobil nagylemez címadó száma, amiből megtudhatjuk, hogy mindenki csak magára számíthat, ha el akar érni valamit. („Nem semmi az, amit ér / Magamtól vettem át / Nem semmi, magamnak adtam át / A heavy medált.”) A büntetéssel felérő szóviccgyártás már abban az időben is közel állt hozzám, és emlékszem, hogy részben ennek a számnak is köszönhetően kitaláltam, hogy ha valaha zenei producer leszek és lesz egy kizárólag csajokból álló rockzenekar alattam (khmm…), akkor a zenei stílusukat havi metálnak fogom nevezni…

Nem fáztok, gyerekek?, kérdezi a színpadmester Zeffer, és felkonferálja az összebújásra alkalmas Csillag leszelt, amit annak idején Tunyó énekelt felejthetetlenül, most viszont Gamsz Árpi nyomja el, szuperül. Következik egy szintén kevésbe ismert Mobil nóta, a Pokolba tartó vonat, az nagyon fontos, hogy ne siessünk rá felszállni... Még egy lírai szám jön, a Ha újra kezdeném, a nagybetűs Szerelem végéről szóló dal, most mondjam azt, hogy közben csak nehezen tudtam kipislogni szememből a könnyeket? Mondom.

„Minden tegnap volt, / minden megtörtént.
Te mindig szerettél, / veled volna jó, ha újra kezdeném.”

És még egy hasonló kaliberű szám jön, az Embered voltam:

„Minden rendben van, gyere, bújj hozzám / Ha elalszol, én majd vigyázok rád.”

Nagyon jók vagytok, köszöni meg Gamsz a hangos ovációt, és hát mit lehet erre mondani? Ha a csapat nem nyomná ilyen jól, a közönség is csak punnyadna. Szijártó Zsolt percei következnek, aki szólóban előadja a D moll toccata és fúgát Bachtól: penget elöl-hátul, ez utóbbit szó szerint értve: a gitárt a háta mögött tartva vakon szólózik percekig, riszpekt. Aztán becsatlakoznak a fiúk és létrejön az igazi fúziós rock: Johann Sebastian Bach featuring Mobilmánia. A Barba Negra népe hangos ovációval ünnepli ezt a zenei csemegét.

A hangulat kezdi meghágni a tetőfokot, még jó hogy, hiszen jön az Örökmozgó, ami a Mobil 1981-es első nagylemezének egyik legjobb száma és aminek szövegét az akkori gimis osztálytársaim érdeklődő részének saját kézzel írtam le és osztottam szét több példányban. Tessék, nektek is:

„Ott álltam az úton, nem tudtam, hová, merre menjek.
Kellett, hogy valami jöjjön, történjen velem, / Az volt a kezdet
Nem találtam otthont, indulok, ha kell, a végtelen útra.
Nem élhetek másként, állni nem tudok, csak menni újra.

Örökmozgó lettem, nem állok sohasem.

Szép élet a csendben, nem nekem jutott, nincs esélyem.
Nem fürdök a fényben, és ha eltűnök, ne sírj értem.
Nem találtam otthont, indulok, ha kell, a végtelen útra.
Nem élhetek máskent, állni nem tudok, csak menni újra.

Örökmozgó lettem, nem állok sohasem.”

A szám közben Zefi sorra bemutatja a tagokat, akik természetesen az ilyenkor kötelező rövid szólóval hálálják meg a gesztust, az énekes Gamsz a Rainbow Long Live Rock’n’Roll-ját választja pár sor erejéig. Zefit Gamsz mutatja be a következőképpen: Hölgyeim és uraim, a Mobilmánia billentyűse, énekese, dalszerzője, szülésze és nőgyógyásza: Zefi Zeffer András! Ováció és hujjogás a köbön.

De ezzel vége, a közönség persze szétveri a házat, úgy követeli a ráadást. És meg is kapjuk: Ordítsatok, sikítsatok, asszonyt akarok!, kiáltja Zefi, és újra színpadra lépnek a tagok. A ráadás blokk teljességgel besztof válogatás: először jön az Asszonyt akarok, az első hallásra hímsovén, de valójában meghitt családi életre vágyó opusz; a két gitáros a végén szétszólózza az agyunkat. De nem állunk le, mert érkezik a Rocktóber, a blogger legnagyobb kedvence a Mobiltól, főleg amióta nekem is lett pár gyerekem és hajviselet terén elkezdtem kihívásokkal küzdeni:

„Kövéren és kopaszon / A hangerőt már nem bírom
De ha már eljöttetek / Egy kicsit még ilyen leszek…

…Eltűnik a diszkóláz / Összedől az üvegház
Ágyamban már kisgyerek / Akkor is ilyen leszek”

Az Oh yeah következik, a teremtés P. Mobil-féle értelmezése (ami hatásában ugyan nem ér fel, de megközelíti az AC/DC Let There Be Rock c. örökbecsűjét), a színpadon újabb gitáros tűnik fel: a zenekar hangmérnöke, Cserfalvi Zoltán is beáll.

„Az ötödik naptól az állatok sokasodni kezdtek,
A hatodik naptól a képére formált egy embert,
A hetedik naptól üldögél és azt hiszi, hogy kész van,
A nyolcadik naptól kiabál és üvölti, hogy oh yeah.”

Üvölt az Úr, de természetesen a közel háromezres közönség még hangosabb, márcsak azért is, mert Gamsz Árpi alaposan megénekeltet bennünket. És még mindig van feljebb, mert jön a Kétforintos dal, amit tényleg mindenki ismer, még az is, aki azt sem tudja, mijazapémobil.

Hajlongás, a fiúk ismét levonulnak a színpadról, a közönség természetesen nem hagyja annyiban, vissza, vissza!, zúg a többezres kórus, nekem sincs kedvem lelépni, pedig másnap korán reggel dolgozni kell mennem. Moooobil, Moooobil, skandálják a népek, mint a régi szép időkben és ennek a zenekar sem tud ellenállni, újra színpadra lépnek. Zefi megkérdezi, ki az, aki másnap is eljön a Mobilmánia műsorra, mire a közönség nagyjából kétharmada felemelt karral és hangos ordatással jelez. (Blogger not included, unfortunately.) A banda belecsap az Utolsó cigarettába (képzavar?, csak egy kicsit). Igazi heavy metálos a hangzás: a gitárok zúzódnak, a dobok püfölődnek, a billentyűk szétszóródnak, és ismét beindulnak a tűzcsóvák alulról és ráadásként szikraeső felülről. Nem azt mondom, hogy a KISS showja elbújhat, de majdnem. Majd teljesen váratlanul a fiúk belevágnak a Chuck Berry-féle Carolba: igazi rock and roll pörgés hosszú percekig, a jó öreg Chuck, ha élne, tuti elismerően bólogatna. Gamsz is gitárt ragad, már meg sem tudom számolni, hányan pengetnek a színpadon.

Ám ezzel sajnos tényleg vége, a fiúk a Radetzky induló hangjaira hosszan hajlonganak és köszönik meg a lelkes ünneplést. Tökéletesen felépített és előadott műsor volt, egyetlen percig sem érződött, hogy a csapat fele már jóval túl van a hatvanon, pont olyan lelkes vehemenciával nyomták végig a kétórás bulit, mintha 1979-ben lettünk volna az Ifiparkban. Maxi riszpekt, mondaná Jar Jar Binks. Szuper este volt, nagy köszönet érte, fiúk, mondom én.