Amint köztudott, ez egy őszinte blog őszinte posztokkal. Ennek jegyében máris egy vallomással tartozom: nem vagyok mindenre elszánt Rúzsa Magdi fan. Ami összeköt vele: neki is három gyereke van, és nekem is, ami elválaszt: ő tud énekelni, én meg nem. De akkor mégis mit kerestem február 24-én a Papp László Sportarénában? Máris mondom. 

Aki viszonylag rendszeresen követi a blogot, az tudja, hogy a blogger gyakran jár hard rock koncertekre és ezekről nem fél beszámolni. Itt van viszont az én drága feleségem, aki ezeknek az együtteseknek max. csak a nevét hajlandó meghallgatni, a zenéjüket viszont nem. De az nem fair, hogy én rendszeresen headbangelek, ő meg otthon ül és A gyűrűk ura rendezői változatát nézi videón (részenként két és fél óra, alsó hangon). Ezért a névnapjára megleptem két RM koncertjeggyel, valamelyik barátnőjével biztos el tud menni, én meg addig otthon újabb posztot tudok írni valami teljesen más témában. Ám a barátnők közül senki nem ért rá, az egyik beteg lett, a másik nem szereti, stb, így végül életem párja engem kért meg, hogy menjek el vele az Arénába február 24-én. Mit tehet ilyen helyzetben a szerető férj? A kétféle válaszlehetőség közül (igen drágám – nem drágám) természetesen az elsőt választja, és gyermekei édes jó anyájával este fél 8-kor elfoglalja helyét a 113-as szektorban. Tehát a fagyi visszanyalt, de spoiler: ezt a blogger egyáltalán nem bánta meg, sőt. Ráadásul a blog mögött álló háttérhatalmak (azaz a pár fős legszűkebb olvasói kör, mind régi blogoló és kommentelő) ragaszkodtak hozzá, hogy ha már elkeveredtem Magdira, akkor írjak róla posztot, mertkülönben. Hát tessék.

Amint az közismert, Magdi 1995 2005-ben a TV2 Megasztár c. tehetségkutató harmadik szériájában tűnt fel, és meg is nyerte a versenyt. A magam részéről az ilyenfajta zenei vetélkedőkért sosem voltam oda, de amikor az én párom az egyik selejtezősorozat közben arra kért, hogy ezt a csajt hallgassam meg, az első reakció az volt részemről, hogy ezzel a hanggal RM tuti meg fogja nyerni a versenyt. És lőn.

Az eredetileg egy fellépésre tervezett koncertre olyan nagy volt az érdeklődés, hogy az illetékeseknek febr. 23-ára még egy koncertet kellett szervezniük, az is teltházas volt, naná. Miközben elhelyezkedtünk a szektorban, azon gondolkoztam, hogy korábbi életemből két Magdival voltam közelebbi kapcsolatban: az egyik általános iskolás első szerelmem, H. Magdi, akivel egy évben és egy napon születtünk és 14 évesként 18-as karikás kalandjaink voltak együtt. A másik meg Bódy Magdi énekesnő, aki a 70-es, 80-as évek fordulóján ugyanabban a társasházban lakott, amiben szüleimmel én is. És aki ugyan nem volt az esetem, de ha elhívott volna két emelettel feljebbre, hogy a bélyeggyűjtemény lapozgatása közben hallgassuk meg kettesben kiadatlan rádiófelvételeit, akkor valszeg nem mondtam volna neki nemet...

Na de mivel jólnevelt férj nem mereng korábbi nőkön a felesége társaságában, koncentráljunk inkább a mostani estére. Női előadók esetén szinte kötelező a koncert alatti többszöri átöltözés, ha jól számoltam, mindnyájunk Magdija ma este háromszor váltott ancúgot. Az első blokkot fodros fekete szoknyás ruci jellemezte, és a showt felvezető monológból megtudtuk, hogy a ma estét a művésznő gyerekkori álmai: a cirkuszi szereplők és fellépések fogják jellemezni. Ennek jegyében zsonglőrök, kötélhintás artisták, marionettfigurák színre lépése és tánca voltak a koreográfia fő elemei. Az indítás rendkívül erős: zúzós Queen egyveleg hasítja szét „a levegő sápadt vásznait”: Fat Bottomed Girls, Bohemian Rhapsody, Hammer to Fall. És a rockerlelkű blogger már ettől a pár perctől meg lett véve.

Az első blokkban sorra jönnek a kereskedelmi rádiók által rendszeresen sugárzott slágerek: Aprócska blues, Érj hozzám, Hazatalálsz. Szerelmes dalok egytől egyig természetesen, ahogy az egy ilyen dívához illik.

„Érj hozzám még egyszer / Hagyd, hogy lássam a szárnyad
Csak meg ne mutasd másnak
Érj hozzám még egyszer / Hagyd, hogy szorítsalak jobban
Vesszünk el a mostban...”

A közönség egy emberként énekli a dalok refrénjét, naná, majd nem.

Magdi azt fejtegeti, hogy ebben a mostani zűrzavaros időszakban a zene adhat megnyugvást, kapcsoljunk ki egy kicsit, mert úgyis Lesz, ahogy lesz.

„Néha arra ébredek / Jó lenne sosem halni meg
De úgyis lesz, ahogy lesz / Lesz, ahogy lesz

Szilvakék szemed ne csukd le / Tengerében fürössz meg
De úgyis lesz, ahogy lesz / Lesz, ahogy lesz.”

Bár nekem valami különös véletlen folytán csupa barnaszemű szerelmeim voltak (wife included), a refrén meghat és elérzékenyít, nem tagadom. És erre jön a Légzés, ami még egy lapáttal rádob a szerelmi témára, az Aréna örül és tapsol, blogger included.

A lírázások után Magdi felpörög, jön a Mona Lisa gitárszólókkal, dögös effektekkel felturbózva, faja. Magdi bevallja, hogy életében a fiúkkal mindig jobban megtalálta a hangot, mint a lányokkal, és ebből például született egy közös produkció is a Halott Pénzzel. Nagy ovációtól kísérve a színpadra felhalad Marsalkó Dávid és Prier Barnabás, és Magdival előadják a viszonzatlan szerelemről szóló közös dalt, a Szeretni, akit nem lehet címűt, a fogadtatás hangos és heves. Magdi meg übercsinos, de ezt csak úgy minden érdek nélkül mondom…

Következik az Éden, a beteljesült és mindent elsöprő szerelmes érzelmek dala:

„Fentről most minden más / Édenbe kóstoltál
Egyszer, ha ott voltál / A földre már miért vágynál

Édenben ébredtünk / Egymásban szabadok lettünk
Édenben ébredtünk hirtelen”

Nem lassul a tempó, mert gyors egymásutánban érkezik az Aduász, szintén egy szerelemben csalódott dal, majd utána a Rosszlány, amit eddig még egyszer sem hallottam (nem vagyok hardcore fan, amint már az elején jeleztem), a dal szövege és pörgős előadása viszont nagyon megfogott, érthető módon... Mindenkinek ilyen rosszlányt, akkor biztos, hogy jobb hely lenne a világ.

„Ma rosszlány vagyok / Ne félj, úgyse menekülsz
Oroszlán vagyok / Vadászom, és sikerül ma még
A szíved az enyém

Ma rosszlány vagyok / Csak játszom a szerepet
Hogy angyal vagyok / Ki épphogy csak leesett ma még
A szíved az enyém” 

Következik az Elmegyek, természetesen nem az azonos című Máté Péter-féle szerzemény, hanem Magdi sajátja az öntudatos lányról, akinek, ha elege van, otthagyja a pasiját, mint eb a sza… Szaharát.

„Elmegyek, visz a hajnali gyors / Majd nézheted, miként törleszt a sors
Elmegyek, emelem poharam rád / Úgy pezseg, ahogy bennem a szombat esti láz

Ne várj, várj, várj / Én nem jövök többé vissza már
Lásd, lásd, lásd / Ahogyan táncolok a hamvaink porán…”

Magdi ezen a ponton levonul átöltözni, közben a hosszú kifutó végét átrendezik akusztikus kamarazenekari helyszínnek, ide tér vissza a közönség kedvence, hogy a második blokkban hosszú, combig hasított fekete estélyiben, nyakában csinos sállal elénekeljen pár sanzonosra hangszerelt számot. Az első a Gabriel, mondhatnám, hogy a névhasonlóság miatt akár rólam is szólhatna, de természetesen nem vagyok ennyire beképzelt. Ezt követi a Vaya Con Dios-féle Don’t Cry for Louie, majd a Forró szél c. szerb (jugoszláv) filmsorozat betétdala eredeti nyelven, az A sad adio. Szerb és magyar két jó barát, az Aréna közönsége hangos ovációval és tapssal fogadja a dalt. Majd következik egy egészen fenomenális interpretációja az egyik legismertebb Edith Piaf sanzonnak, ez a Non, je ne regrette rien (Nem bánok semmit sem), én ugyan nem tudok franciául, de hogy ez az előadás kivívná Piaf művésznő maradéktalan elégedettségét, abban biztos vagyok. Magdi legalább olyan jól pergeti az ’r’-eket, mint az én nagyobbik középső fiam francia nyelvvizsgára készülés közben, szuper.

Következik a harmadik etap, ami az abszolút slágereket hozza. Magdi levonul átöltözni, hogy ezúttal bézs színű ruciban és magasszárú csizmában térjen vissza, ebben sem csúnya, sőt. És így átöltözve nyomja el az egyik legismertebb számát, ami a Szerelem, a magyar könnyűzene egyik legeredetibb és legmeghatóbb szövegű szerelmes dala, erről nem is érdemes vitát nyitni:

„Szerelem, szerelem, / Enyém vagy
Ehetlek reggel és kortyollak éjjel, / Magamra önthetlek,
Megmosol szépen, tudom, / Neked mindenemet odaadom,
Ha akarod...”

De nincs idő meghatódni, mert a zenészek átmenet nélkül belecsapnak a következő dalba, ez a Szembeszél, amit akár Karl May is írhatott volna Sam Hawkins nevű szereplőjéről (Sam beszél - bocs mindenkitől!), de hogy Tamkó Sirató Károly már korábban megfogalmazott hasonlót, az tuti. Magdi a refrént átengedi a közönségnek, tizenkétezer ember énekli, hogy:

„Holnaptól együtt nézzük, hol kel fel a nap
Ketten hunyorgunk a Margit híd alatt
Holnaptól örök nyárba fordul át a tél
És akár éjjel-nappal fújhat szembeszél”

És nem állunk le a pörgéssel, mert következik Magdi másik legismertebb dala, az Április, ami reményt ad minden idősödő, oppardon: évtizedek óta fiatal rajongónak ahhoz, hogy a szerelem nem ismer életkori határokat:

„…Szép az arcod, szép a ráncod,
Szép az élet, nézd, hogy táncol...

Várlak, s ha majd húsz év múlva látlak,
Lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak,
Mint április elején”

És mit tehet erre a tizenkétezer, különböző fiatalságú ember? Hát torkaszakadtából énekli a refrént, mi mást. Még a zenészek is leállnak, így csak a csarnok falai rezegnek a tömeg énekétől, szuperség a köbön.

Magdi bemutatja a kísérő zenészeket, akik: Hofffer Péter - dob, Kovács Barnabás - basszus, Sántha Gábor és Kozma Norbert - gitár, Závodi Gábor - billentyűsök, majd a fijjug friss lendülettel belecsapnak a húrokba, miegyebekbe és jön a Jel:

„Menni, menni, menni míg csak útra találsz
Hagyni, hagyni, hagyni, hogy csak vigyen a vágy
Élni, élni, élni úgy, hogy semmit se bánj
És szemedben a jel, hogy látod, amit kell”

Ezen a ponton mintha vége lenne a koncertnek, de a közönség természetesen nem engedi, hogy kedvence a zenésztársakkal együtt csak úgy távozzon. Taps, hujjogás, amire Magdiék természetesen visszatérnek a világot jelentő deszkákra, és jön a blogger által is ismert, sőt elismerten talán a legjobb szám, a Tejút. Magdinak nincs sok dolga, az egész Aréna énekel helyette, hogyaszondja:

„Te a Nap, én a Hold / Földre szálltak az angyalok
Te a Nap, én a Hold / Könnyű lépteid hallgatom.”

Sír a gitár, sír a zongora, de közben mégis szívmelengetően pörög az egész show, menőség és szuperség, csak ismételni tudom magam.

És még nincs vége: Magdi felkonferálja azt a művészt, aki a legnagyobb hatással volt az ő (és nem csak az ő) zenei életére és akinek a legszebb dalait köszönheti: Presser Gábort. Mindenki kedvence, a magyar könnyűzene koronázatlan királya ezekre a kedves szavakra fellép a színpadra, és miközben az egész Aréna egy emberként tapsol és ünnepel, vicces kalapjában és napszemüvegében leül a zongorához és pöntyögni kezd. Amiből aztán kibontakozik az egyik legmeghatóbb, legszuperebb és leglegleg szerelmes dal egy elképzelt, de soha be nem teljesült szerelmi kapcsolatról: jön az Egyszer, amit a magam részéről csak bepárásodott szemmel tudok végighallgatni, és ezzel nyilván nem vagyok egyedül: tizenkétezer ember hallgatja visszafojtott lélegzettel a szerelmes vallomást. 

„… Egyszer úgy kopoghatnál, mintha nem is te volnál,
Aztán nagyot nevetnél, mintha mégis te lennél.
Egyszer eljegyezhetnél, gyémántgyűrűt vehetnél.
S akkor úgy is tehetnél, mintha tényleg léteznél...”

A dal végén az ováció szinte szétveti az Arénát, érthetően. De nincs sok idő meghatódni, lássam a kezeket!, kéri Magdi, persze nem kell nagyon, mert ahogy a közönség meghallja a felhívást, csápolni kezd és jön a Nélküled. Nem keverendő össze az azonos című szoftirredenta Ismerős Arcok dallal, a Magdié szerelmes témájú, ahogy megszoktuk és szeretjük tőle:

„Mondd mit ér ezer év, mondd mit ér ezer év
Mondd mit ér az egész nélküled?”

A dal közben ez a közönségkedvenc lány megköszöni a publikumnak a támogatást, és azt, hogy ilyen sok éve énekelhet neki. WTF?, merül fel bennem azonnal a kérdés, de hát nekünk kell hálásnak lennünk, hogy egy ilyen tüneményt birtokolhatunk, ma este például 110 percen keresztül. Még sokáig ragyogjon nekünk ez a kishegyesi csillag!

Хвала Војводину!