Bruce Springsteen évtizedek óta állócsillag a rockzene egén, hogy ezzel a közhelyes lírai képzavarral kezdjem a posztot. Ő az egyik olyan előadó, aki viszonylag későn jött velem szembe: míg a nagy rock-kedvenceket már a ’70-es – ’80-as évek fordulóján felfedeztem magamnak, őt csak az 1984-ben megjelent, és gyakorlatilag az ősrobbanással felérő hatású nagylemezének megjelenése után ismertem és szerettem meg. Ez volt ugyebár a Born in the U.S.A., amiből vagy 30 millió példányt adtak el világszerte, ebből az egyik az én birtokomban van, yeah.

Innentől kezdve megkerülhetetlen volt számomra a csávó, bármit is csinált, nekem bejött. A ’80-as évek közepén volt a Petőfi Rádióban egy műsor, „XY előadó összes nagylemeze” címmel. Számos együttes (Beatles, Rolling Stones, Pink Floyd, Jethro Tull, stb.) mellett Springsteen addig megjelent lemezei is adásba kerültek, én meg szorgalmasan vettem fel őket kazettára. Arra emlékszem, hogy az összes szong közül az 1975-85 között készült koncertfelvétel-válogatáslemezről a tíz perces Rosalita lett az egyik fő kedvencem, azt annyiszor meghallgattam, hogy a kazetta azon a részen már kezdett megnyúlni.

De hát akármennyire is bejött Springsteen, élőben soha nem láttam. Youtube-on, Spotify-on néztem-hallgattam, de hát az mégsem az igazi. És azt tényleg csak teljesen véletlenül vettem észre kb. másfél hónapja, hogy a Főnök idén áprilisban európai turnéra indult, és ennek során fellép a közelkülföldnek számító Bécsben is. Persze egyből túrni kezdtem a netet belépő ügyben, de a késői eszmélés miatt a küzdőtérre már nem tudtam jegyet szerezni, csak a kakasülőre. A helyszín Ausztria legnagyobb arénája, az Ernst Happel Stadion, ugyanaz a hely, ahol nagyobbik középső fiam két héttel korábban Pink művésznő koncertjén csápolt. 

A Purple szinte hazajár Magyarországra, néhány évente fellépnek nálunk, ennek ellenére én csak egyszer láttam élőben őket, a 2014 februárjában tartott bulin, szintén az Arénában. A helyszín felé lépkedve azon merengtem, hogy ált.isk. 7-ben (ez a ’70-es évek vége) a Led Zep mellett ők voltak az első nyugati rockzenekar, akiket megismertem. Egyik osztálytársamtól kölcsönkaptam a Made in Japan c. koncertlemezt kazettán, ami annyira mély benyomást tett rám, hogy azóta is a hard rock történelem 5 legjobb koncertlemeze között tartom számon. Az egyik legmeghatározóbb live album evör, valamikor a közeljövőben lesz is róla poszt, az sicher. A fiúk a mostani Unleashed in Europe turné során Brünnben (Brno) léptek fel előző nap, és tőlünk Stuttgartba mennek tovább. Kétnaponta új helyszín 70 fölött, maxi riszpekt, de vajon hogy fogják lenyomni a bulit, nyuggeresen vagy pont ellenkezőleg? Kínzó kérdés, amire egyelőre nincs válasz, mert se a setlistet, se a turné korábbi állomásain készült felvételeket nem néztem meg előre, mert meg akartam lepni magam.

1970. június 5-én jelent meg a rockzene egyik legnagyobb hatású, és a mai napig aktív csapatának talán legjobb nagylemeze. Az együttesben számos nagyszerű zenész megfordult az elmúlt évtizedekben, de a legsikeresebb (és a bloggernek is legkedvencebb) formáció 1969 júniusában jött létre, amikor az alapító tagokhoz (Ritchie Blackmore, Jon Lord, Ian Paice) csatlakozott Ian Gillan és Roger Glover. Ebben a felállásban készítették el a Concerto for Group and Orchestra c. koncertlemezt 1969. szeptember 24-én a londoni Royal Albert Hall-ban, ahol a group természetesen a Deep Puple-t jelentette, az orchestra meg a Royal Philharmonic Orchestra-t, a világ egyik legismertebb és legelismertebb klasszikus zenei előadóját. Ez a koncert volt a legelső alkalom, amikor rockegyüttes és szimfonikus zenekar együtt lépett fel. A zenét teljes egészében Jon Lord billentyűs írta, a szövegeket az újdondász Gillan.

Ebben a klasszikus felállásban a csapat négy stúdiólemezt jelentetett meg (In Rock, Fireball, Machine Head, Who Do We Think We Are), ezek mindegyike mérföldkőnek tekinthető a hard rock történetében. Számos tagcsere után a klasszikus ötös 1984-ben újból összeállt és a pár évig tartó együttműködés során elkészítették a Perfect Strangers-t és a The House of the Blue Light-ot, amik ugyan sikeresek voltak, nekem is bejönnek, persze hogy, de az eredeti Purple-ös íz sajnos csak nyomokban érződik rajtuk. Na de vigyázó fülünket vessük most a klasszikus felállás első klasszikus lemezére, az In Rock-ra. 43 perc gyönyör, lássuk, miből jön össze.

A Tankcsapda hosszú évek óta az egyik legnépszerűbb és legsikeresebb magyar rockbanda, erről kár lenne vitát nyitni. Ott vannak minden fesztiválon, rendszeresen turnéznak határon innen és túl, a trió felállásnak köszönhetően minden tag mindig a maximális teljesítményt nyújtja, Lukács Laci szövegei meg szinte kivétel nélkül egyediek, időnként olyan rímeket használ, amiktől a magamfajta bölcsész maga alá csurizik a gyönyörtől. És mindezek ellenére eddig még egyszer sem láttam őket élőben.

Ez nyilván nem mehetett így tovább, ezért végre jegyet váltottam a június 30-i Budapest Parkos bulira. Miközben a Park felé sétáltam, azon gondolkoztam, mikor került fel mentális térképemre a csapat. Azt tudtam, hogy a Lukácshoz hasonlóan szintén debreceni származású sixx a régi, értsd független Indexen többször áradozott róluk. Bennem azonban akkor még nem igazán merült fel az igény, hogy a fiúk munkásságát megismerjem, egészen addig, amíg a Mennyország Tourist-tal be nem robbantak a mainstream rádiók műsorába is. Emlékszem, mennyire bejött a zene és főleg a szöveg, olyannyira, hogy a hogyvolt blogon be is idéztem a Homeland sori 5. évadát záró posztban.

Aki DVD-n vagy a neten nézi az opuszt, az tudja, hogy a második rész elején rövid összefoglaló hangzik el az eddig történtekről Csákányi László tündéri narrációjában. Aki viszont csak itt a blogon olvassa, az rosszabbul jár, mert írásbeli összefoglaló nem készül, arra ott az előző poszt, itt máris nyomulunk tovább a második részre. Jelzem, ez is hosszú lesz.

Szövetségesek szerzésében a szigetlakók is sikeresek, a bevásárlás után a komp felé haladva Cseppcsányi be is mutat két kiskorút, Mikit és Tibit, összefoglaló nevükön a "Dugókat", akiket ő szervezett be. A főparancsnok nem túl lelkes, szerinte még túl kicsik, de Cseppcsányi bízik bennük, elvégre tudnak olvasni és számolni.

Egy másik beszélgetésben a kompos véletlenül elszólja magát Ábris bácsi előtt, de aztán megnyugodva tisztázzák, hogy mindkettőjük védence szigetlakó, így tehát ők ketten azonos oldalon állnak.

Ó, azok a '70-es évek, amikor térdig gázoltunk a gyerekfilmekben! Aki szívesen emlékszik vissza erre az időszakra, annal érdemes böngésznie a kizárólag az interneten látható M3 adó műsorát, ahol a nemrég sugárzott Keménykalap és krumpliorr után egy újabb Csukás István alapművet tűztek műsorra, az 1975-ös Nyár a szigeten c. ifjúsági regény egy évvel később készült filmes feldolgozását, ami Le cipővel címen került adásba hétvégén, 1976. szeptember 11-én és 12-én a Magyar Televízió délutáni műsorsávjában. A film minden kétséget kizáróan a korszak egyik legjobban sikerült alkotása, hiába húzták le anno az Esti Hírlap és a Film, Színház, Muzsika kritikusai, a nézők, köztük a blogger is, imádták. Ráadásul az opusz Bánhidi László szerepeltetése miatt akár a Tüskevár spinoffjának is tekinthető. Hosszú hogyvolt lesz, előre szólok; csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja. Első rész.

Megboldogult serdülő koromban (a ’70-es-’80-as évek fordulóján) meggyőződésem volt, hogy rockot és rhythm and bluest játsszanak csak a fiúk, a csajok inkább maradjanak a diszkónál és a szintipopnál. Oké, egy-két kivétel akadt, mint például akkori szívszerelmem Kim Wilde, bár ő inkább pop rockot játszott, nem diszkót, de azt irgalmatlanul jól. És volt ez a másik kivétel, az Ike és Tina Turnerből a Tina.

A cucilizmusban nem sok nyugati előadóról lehetett infóhoz jutni, leginkább csak azokról, akikről a cenzorok ezt engedélyezték. Ezek egyike volt Tina Turner, akit akkortájt csak Ike-kal, akkori férjével együtt emlegettek. Időnként játszott tőlük a Magyar Rádió egy-két számot, a River Deep, Mountain High biztosan köztük volt, bár nagy hatást akkor még nem tett rám.

Közel telt ház, többgenerációs közönség és baromi jó hangulat – ez lehetne a pápalátogatás miatt április 29-ről 30-ára tolt jubileumi koncert summája. Fél éven belül két, sőt kétféle P. Mobil koncerten élvezkedni nagyon jó, ajánlom mindenkinek.

És ha ehhez még a Piramis is csatlakozik, az már double pleasure, majdhogynem double penetration (jaj, bocs ezt nemide). Nem árulok zsákbamacskát, nekem a mostani két fellépő közül a Mobil volt a nagyobb kedvenc, bár a Piramis mindig ott figyelt az oldalvonalon. Nemcsak azért, mert egyik általános iskolai szerelmem, Zs.Á. az egyik óraközi szünetben kis papíron az Ajándék c. örökbecsű két sorát nyomta a kezembe: „Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek, / Ahogy szeretnéd, hogy szeressenek”, hanem mert másfél évtizeddel később gyermekeim anyjáról is kiderült, hogy ő is Piramis rajongó volt anno. (Még ha nem is hardcore – hardnak ugyanis ott voltam én, született is három gyerekünk.) Saját örökranglistámon a Kóbor angyal és az Égni kell annak, aki gyújtani akar stabilan benne van az első húszban.

Extra mennyiségű képanyaggal és linkes utalással búcsúzunk a legjobb magyar gyerekfilm címre méltán esélyes sorozattól, a blogger egyik legmeghatározóbb gyerekkori filmélményétől. Amint arra mindenki emlékszik, az utolsó rész gyakorlatilag Alfonzóra (Markos József) épül - de aki mégsem, az most felidézheti. 

Megkerültek az ellopott állatok, a majomteve rács mögött, profi szereplőt sikerült szerezni a cirkuszi előadáshoz Leopoldi személyében, siker minden vonalon a Vadlibák életében. Külön jó hír, hogy a dokibácsi gyógyultnak nyilvánítja Péterkét, ha jól látom, ez ugyanaz a doki, aki Bütyököt és Tutajost is meggyógyította, tényleg arany keze van, mindenhova őt hívják. És a ráadás: a sikerrel zárult nyomozás végén a fiúk kibékültek Bagamérivel, a magánszektor (innen származik a maszek kifejezés, mint tudjuk) gyöngye édesipari kisvállalkozó ennek eredményeként lelkesen segít a cirkuszi színpad ácsolásában Péterkéék udvarán.

Ott hagytuk el, hogy a két markos hórukkember lyukacsos atlétatrikóban felkapja a nyúlbőröket tartalmazó fonott ládát a benne lapuló kis Recével és Bumeránggal, és ismeretlen helyre indul vele. A szállítójármű a testvéri NDK iparának egyik csúcsterméke, egy nyitott platójú Robur (rendszáma FG 97-36, just for the record), ilyenem nekem is van és a mai napig működik, bár az is igaz, hogy az enyém lendkerekes.