Bruce Springsteen évtizedek óta állócsillag a rockzene egén, hogy ezzel a közhelyes lírai képzavarral kezdjem a posztot. Ő az egyik olyan előadó, aki viszonylag későn jött velem szembe: míg a nagy rock-kedvenceket már a ’70-es – ’80-as évek fordulóján felfedeztem magamnak, őt csak az 1984-ben megjelent, és gyakorlatilag az ősrobbanással felérő hatású nagylemezének megjelenése után ismertem és szerettem meg. Ez volt ugyebár a Born in the U.S.A., amiből vagy 30 millió példányt adtak el világszerte, ebből az egyik az én birtokomban van, yeah.

Innentől kezdve megkerülhetetlen volt számomra a csávó, bármit is csinált, nekem bejött. A ’80-as évek közepén volt a Petőfi Rádióban egy műsor, „XY előadó összes nagylemeze” címmel. Számos együttes (Beatles, Rolling Stones, Pink Floyd, Jethro Tull, stb.) mellett Springsteen addig megjelent lemezei is adásba kerültek, én meg szorgalmasan vettem fel őket kazettára. Arra emlékszem, hogy az összes szong közül az 1975-85 között készült koncertfelvétel-válogatáslemezről a tíz perces Rosalita lett az egyik fő kedvencem, azt annyiszor meghallgattam, hogy a kazetta azon a részen már kezdett megnyúlni.

De hát akármennyire is bejött Springsteen, élőben soha nem láttam. Youtube-on, Spotify-on néztem-hallgattam, de hát az mégsem az igazi. És azt tényleg csak teljesen véletlenül vettem észre kb. másfél hónapja, hogy a Főnök idén áprilisban európai turnéra indult, és ennek során fellép a közelkülföldnek számító Bécsben is. Persze egyből túrni kezdtem a netet belépő ügyben, de a késői eszmélés miatt a küzdőtérre már nem tudtam jegyet szerezni, csak a kakasülőre. A helyszín Ausztria legnagyobb arénája, az Ernst Happel Stadion, ugyanaz a hely, ahol nagyobbik középső fiam két héttel korábban Pink művésznő koncertjén csápolt. 

Nem vagyok a nagy szavak embere, de pont azzal az izgalommal gyalogoltam a stadion felé, mint amikor az első olyan randira mentem, amiről 99 % -os valószínűséggel tudtam, hogy szex lesz a vége. Július 18-a csak egy közönséges keddi nap volt, és azt nem tudom, mit jelentett ez a kedd az arénát megtöltő többi 59.999 embernek, de hogy nekem ünnepnapot, azt őszintén állíthatom. A tavalyi Iron Maiden koncertbeszámolóban azon merengtem, hogy a stadionkoncertek ideje lassan lejár, mert egyre kevesebb olyan előadó van, aki képes ekkora megmérettetést vállalni. Mindnyájunk szerencséjére Bruce Springsteen egyike ezeknek. Azt lehet tudni a Főnökről, hogy nem szokta összecsapni a koncertjeit, alsó hangon is legalább két órát játszik, de inkább többet. Spoiler: ezen az estén a buli majdnem 180 perces volt!

A kezdés este 7-re volt kiírva, és addigra meg is telt a stadion. A küzdőtéren egy tűt sem lehetett leejteni, de gyakorlatilag az ülőhelyek is megteltek, ez összesen kb. 60.000 embert jelentett. Előzenekar nincs, színpadi díszlet nincs, csak Bruce Springsteen és az E Street Band + a népes kísérőzenészek, akik pár perccel 7 után színpadra is lépnek. Az aréna egy emberként hujjogat, a legnagyobb ováció persze a Bosst köszönti, aki utolsóként lép fel a színpadra. Servus Wien!, köszönt mindenkit ékes osztrák nyelven, majd szokása szerint beszámol: One, two, three!, és a banda belecsap az első számba, ami a No Surrender. Annyi érzelem zúdul át rajtam, hogy muszáj az átlagosnál gyorsabb tempóban pislognom, de egy darabig még így is meglehetősen homályosan látom a színpadot. Túl az akárhányadik x-en végre itt vagyok egy légtérben az egyik legnagyobb kedvencemmel, őrület.

A blogger elérzékenyülése természetesen nem érdekli se a közönséget, se a zenészeket, akik szünet nélkül váltanak a Ghosts-ra (Szellemek). Valami van a keverővel, mert Springsteen hangja egy ideig elég hamisan szól, de szerencsére pár perc múlva helyreáll a rend és jöhet a Prove It All Night, ami pont arról szól, ami a címe: változatos módszerekkel egy egész éjen át bizonyítjuk a szeretett csajnak, hogy ő az igazi és mink meg kemény (érted?) fából vagyunk faragva.

Persze megírhatjuk érzéseinket levélben is neki, erről szól a Letter to You. Újabb beszámolás és jön a Promised Land, az átlagember reménye, hogy egyszer csak eljut normális életkörülmények közé. A szaxofonos Jake Clemons szuperül recsegteti a hangszert, persze Bruce sem marad le, ő a szájharmonikát nyüstöli, remek duó. Váltunk az utcára, jön az Out in the Street, az egész héten dolgozó melósok dala, akik hétvégén végre azt csinálhatnak, amit akarnak.

Következik két szám a fentebb emlegetett Born in the U.S.A.-ről: a Darlington County (New York-i melósok kiruccanak vidékre a hétvégén), Jake Clemons ismét recsegtet, ahogy kell; majd utána a Working on the Highway, a keményen dolgozó útépítő munkás dala, aki végre összejön egy lánnyal és lelépnek Floridába, de a lány bátyjai utánuk mennek és véget vetnek a szép románcnak. Pörgés, csápolás, táncolás; hullámzik, mozog a stadion.

Érkezik a Kitty’s Back, ami nem a cica hátáról szól, hanem egy Kitty becenevű csajról, akit szerettünk, de lelépett valami menő csávóval, ám most visszatért, tehát újra van remény összejönni vele – talán.

Kezd sötétedni, úgyhogy jöhet a Nightshift, az éjszakai műszakosok dala, azaz azoké a zenészeké, akik estéről estére szórakoztatják a tömegeket.. Amint az köztudott, az eredeti verziót a ’80-as évek elejének sikeres funk/soul csapata, a Commodores jegyzi, ebből vált ki 1982-ben Lionel Richie, akinek szólólemezes slágereit (Truly, All Night Long, Hello, Stuck on You) rongyosra hallgattam akkori szerelmemmel. De nincs idő a múltba révedni, mert máris lépünk tovább Mary kérójához (Mary’s Place), ahol buli van és ezzel esély is arra, hogy sikerül összejönni a szeretett lánnyal.

"Your favorite record's on the turntable
I drop the needle and pray
Band's counting out midnight
Floor's rumbling loud
Singer's calling up daylight
And waiting for that shout from the crowd"

Ez utóbbi sort, mármint a tömeg hangos visszajelzését nem kell különösebben erőltetni, mert kb. hatvanezer ember énekli a refrént: „Meet me at Mary’s place”, ad infinitum. Kedvencünk az este folyamán többször is elhagyja a színpadot és az első sorok hardcore rajongóival smúzol, ez történik most is, az itt csápoló hölgyeket csibészes mosollyal hívja randira Mary kérójához. Witzig.

Aztán lemegyünk a folyóhoz, mert jön a Főnök egyik legjobb balladája, a The River. A bevezető szájharmonika szóló után az egész stadion hangosan énekli a szöveget, Springsteen kicsit el is hallgat és hagyja a népeket danolni.  

Lírai rész következik, Bruce hosszú monológban emlékszik vissza zenei karrierje kezdeteire, a szervezők az angolul nem jól tudók számára a kivetítőn németül feliratozzák a szöveget. Ennek során a Főnök felidézi 1965-öt, amikor George Theiss nevű barátjával megalapították a The Castiles nevű zenekart. A ’60-as évek szuper korszak volt a zenei életet tekintve, de ötven évvel később, 2018-ban Bruce ott állt George barátja halálos ágyánál és arra gondolt, hogy a barátja halála után már csak ő maradt az utolsó ember abból a korszakból. A stadion hatalmas tapssal köszöni meg az emléket és köszönti meg kedvenc zenészünket, aki erre egy szál gitáron eljátssza a Last Man Standing-et, trombitán Barry Danielan kíséri. Megható pillanatok, sok néző szeméből a könny is kicsordul, ide értve a bloggert is. A dal végén természetesen óriási ováció és taps.

Jön egy újabb múltidézés, a Backstreets, amikor a világ elől a lírai én a mellékutcákban rejtőzik el szerelmével. Aki nagy valószínűséggel Diane Lozito volt, a Főnök ’70-es évekbeli szerelme, ő volt még a bevezetőben említett Rosalita, és később Sandy is a 4th of July c. dalban.

Érkezik egy újabb feldolgozás, a Patti Smith-féle Because the Night, ami így nem is teljesen igaz, mert eredetileg ez Springsteen-szám volt, ami nem került fel nagylemezre, ezért a Főnök átadta Pattinek, aki sikerre vitte. De hát most nem is az számít, hogy pontosan hogyvót, mivót, az a lényeg, hogy hatvanezer ember énekli a refrént:

"Because the night belongs to lovers / Because the night belongs to love
Because the night belongs to lovers / Because the night belongs to us"

Springsteen szinte több időt tölt a színpad előtt a hardcore fanok körében, mint fent a stage-en, ami érthető is, hiszen a rajongók ilyen szövegű plakátokat lóbálnak, mint pl.: I’d die for a hug, I ❤️ you Boss, Please sign my 'On the Run' tattoo, I Want a rendez-vous, etc. De ne olvassunk feliratokat, mert érkezik a She’s the One, ami nem biztos, hogy olyan csajról szól, aki az életed szerelme volt, inkább valaki olyanról, aki sokféle technikát ismert, amivel magához tudott láncolni. Ilyen pl. a french kiss, amiről tudható, hogy mit jelent, de a szövegben még szereplő french cream-ről elképzelésem sincs – na jó, van pár tippem, de egyik sem tűr nyomdafestéket….  

Következik a Wrecking Ball, ami az épületek bontásánál használt hatalmas ólomgolyót jelenti, a szong minden bizonnyal a New Jersey-i Giants Stadionról, pontosabban annak lebontásáról szól. A stadion majd 25 évig volt a New York Giants és a New York Jets amerikaifutball csapatok közösen használt hazai pályája, és Springsteen is számos koncertet adott itt az E Street Banddel.

Majd jön a The Rising, közben véletlenül ránézek az órámra, höjj, már majdnem két órája tart a buli, time flies. A Főnök ismét beszámol, one, two, three, és jön a blogger egyik nagy kedvence, a Badlands. a rossz helyzetekről szóló opusz, amikből az átlagember igyekszik kitörni. Persze vigyázni kell, mert a nagyravágyás egy teljes ország lerablását is okozhatja, ld. például egy bizonyos felcsúti szegény legény históriáját.

"Poor man wanna be rich, rich man wanna be king
And a king ain't satisfied till he rules everything”

Oh, o-o-o-o oh, oh, harsogja hatvenezer torok, a Boss vigyorogva vezényel a színpadról, qrva jó a hangulat, ha ez eddig nem jött volna le az olvasóknak. A zenészek háromszor is úgy tesznek, mintha véget érne a dal, csak azért, hogy háromszor is újrajátszhassák az utolsó másfél percet, eszméletlen.

Következik a Thunder Road, a fiatal emberek vágya és reménye egy jobb jövő iránt, ebben is szerepel Mary, a Főnök egyik állandó nőalakja. Remek darab ez is, és mint kiderül, a fő műsorrész utolsó tétele is egyben, basszus, úgy telt el 130 perc az életemből, hogy fel se tűnt.

A csapat tessék-lássék levonul a színpadról, persze ez nem sokáig tart, mert Springsteen újra a mikrofonhoz lép, szokása szerint beszámol és ezzel kezdetét veszi egy olyan greatest hits parádé, hogy a gyönyörtől szinte magam alá pisilek. Mert első ráadásnak érkezik a Born to Run, az állandó mozgásban és bulizásban élő szerelmespár dala, ismét ki kell emelnem Jake Clemonst, aki majdnem olyan jól fújja a szaxit, mint néhai nagybátyja, a Big Man-nek becézett Clarence Clemons, aki több évtizedig játszott Springsteennel. Az ülőhelyes nézők közül egyre többen állnak fel és táncolnak, csápolnak, a küzdőtér természetesen már a show kezdete óta ezt csinálja.

Következik a Bobby Jean, ami egy ősrégi barát/barátnő váratlan eltűnéséről szól és sokan az E Street Band gitárosára, Steve Van Zandtra vonatkoztatják, aki az 1984-ben megjelent Born in the U.S.A. album megjelenése után jó időre lelépett a zenekarból.

Jönnek a dicső napok, azaz a Glory Days, eddigre már nincs ember, aki ülve maradna, ilyet még tényleg nem láttam, hatvanezres tömeg mozog, táncol és örül az egyik legnagyszerűbb rockzenész műsorának. Akin természetesen szintén látszik, hogy mennyire fel van dobva, de a népes háttérzenészek is széles mosollyal énekelnek, táncolnak. A dal közben a Főnök maga mellé hívja a régi jóbarát Steve Van Zandt-ot, akivel egymás mellett állva azon kezdenek elmélkedni, hogy már itt zenélnek bő két órája, de még egyetlen néző sem készül hazamenni. A hatvanezer néző egyből veszi a lapot és heves fejrázással és integetéssel jelzi, hogy bizony nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el…. „Szegény” zenészek ezt látva mit tehetnek mást, muzsikálnak tovább. Különösen a fúvósszekció erősít bele, még jópár percig nyomják a refrént, a szám végén a hatalmas ovációtól szinte megremeg a szektor. (No kidding!)

De a Főnök még mindig tudja fokozni a hangulatot, mert érkezik a Dancing in the Dark, ami egyrészt adekvát, mert ugyan a stadionon kívül már leszállt a júliusi este, de idebent villóznak a fények, zúz az E Street Band és hatvanezren táncolnak a lélekemelő show zenéjére. Hát még mekkora az öröm, amikor a dal végén a Boss szétrántja magán az inget és felfedi a Keleti Part legszexibb szenior férfi felsőtestét! Fucking great show, pardon my French.

Springsteen sorra bemutatja a kísérő zenészeket, a poszt ugyan már így is nagyon hosszú, de a csapat megérdemli, hogy megörökítsem a nevüket: Ozzie Melendez (harsona), Barry Danielian (trombita), Curt Ramm (trombita), Ed Manion (tenorszaxofon), Curtis King (ütősök), Lisa Lowell (vokál), Michelle Moore (vokál), Ada Dyer (vokál), Suzie Tyrell (hegedű), Nils Lofgren (gitár), Jake Clemens (szaxofon), Max Weinberg (dobok), Antony Almonte (konga), Roy Bitten (zongora), Gary Tallent (basszusgitár), Steven Van Zandt (gitár).

És természetesen nem maradhat el az E Street Band megalakulásáról szóló Tenth Avenue Freeze-out. New Jersey-ben a Tizedik sugárút keresztezi az E utcát, amiről a zenekar a nevét kapta és ahol a banda első billentyűse, David Sancious lakott. A szöveg harmadik versszaka pedig a fentebb már említett Clarence Clemons csatlakozásáról szól. Ennek megfelelően a háttérkivetítőn a legendás szaxofonosról és az alapító tag billentyűsről készült képek váltogatják egymást.

És úgy tűnik, ezzel vége, a zenekar tagjai levonulnak a színpadról, a Főnök mindegyikükkel lekezel, sőt a szaxis Clarence-t hosszasan megöleli. És miután mindenki lemegy és a közönség is indulni készül, Bruce egy szál gitárral és szájharmonikával még egyszer színre lép. Megköszöni a szuper estét a szuper közönségnek (ő?! de hát mi tartozunk köszönettel neki!), majd a beálló csendben egymaga eljátssza az I’ll See You in My Dreams (Álmaimban látlak majd) c. számot, a refrént ismét hatvanezren éneklik vele, közben természetesen bekapcsolódnak a mobilok is és hatvanezer szentjánosbogár imbolyog a sötétben. E Street Band loves you! God bless!, búcsúzik el végül a Főnök, a stadion hatalmas tapssal és szűnni nem akaró ovációval köszöni meg kedvencünknek a nagyszerű élményt nyújtó estét.

A majdnem három órás szupershow végén percekig ücsörögtem a helyemen azzal az érzéssel, hogy a 2007-es budapesti Rolling Stones koncert óta nem volt ekkora katarzisban részem. Akkor a koncert után az egyik srác azt mondta a barátjának: Most már meghalhatok. Kedd este nekem is valami hasonló gondolat mocorgott a fejemben, azzal a módosítással, hogy én azért még szívesen megnézném máskor is a Főnököt - élőben.

A rock and roll dream come true. Heartfelt thanks, Mr. Bruce Frederick Joseph Springsteen!