A Purple szinte hazajár Magyarországra, néhány évente fellépnek nálunk, ennek ellenére én csak egyszer láttam élőben őket, a 2014 februárjában tartott bulin, szintén az Arénában. A helyszín felé lépkedve azon merengtem, hogy ált.isk. 7-ben (ez a ’70-es évek vége) a Led Zep mellett ők voltak az első nyugati rockzenekar, akiket megismertem. Egyik osztálytársamtól kölcsönkaptam a Made in Japan c. koncertlemezt kazettán, ami annyira mély benyomást tett rám, hogy azóta is a hard rock történelem 5 legjobb koncertlemeze között tartom számon. Az egyik legmeghatározóbb live album evör, valamikor a közeljövőben lesz is róla poszt, az sicher. A fiúk a mostani Unleashed in Europe turné során Brünnben (Brno) léptek fel előző nap, és tőlünk Stuttgartba mennek tovább. Kétnaponta új helyszín 70 fölött, maxi riszpekt, de vajon hogy fogják lenyomni a bulit, nyuggeresen vagy pont ellenkezőleg? Kínzó kérdés, amire egyelőre nincs válasz, mert se a setlistet, se a turné korábbi állomásain készült felvételeket nem néztem meg előre, mert meg akartam lepni magam.

Az előzenekar, a Mother’s Cake ¾ 8-kor lépett színpadra és nyomott egy szimpatikus háromnegyed órás bulit. Őket korábban egyáltalán nem ismertem, utánukolvasva tudtam meg, hogy osztrákok, Tirol vármegyéből tartományból. A legfontosabb magyar szavakat tudják (köszönöm, köszi, pálinka) és van egy számuk, az I’m Your President, ami a videoklip szerint ugyan a nettó elmebeteg és adócsaló Donald Trump volt elnökről szól, de simán szólhatna a NER által Agyarországgá züllesztett hazai állapotokról és a gyűlöletet folyamatosan gerjesztő földesuráról is.  

"I'm gonna build a great wall / and let them pay for it
the beauty of me is that I'm rich / I'd give myself an A
I'm your President"

Műsoruk végefelé a gitáros-énekes Yves Krismer elmondja, hogy micsoda megtiszteltetés számukra a Deep Purple előtt fellépni, ami az első rockbanda volt, amit apja révén megismert. Tessék, ezt jelenti a generációs különbség, mert én a papámtól legfeljebb Karády Katalin zenéjét ismerhettem meg, de mivel az nem jött be, kénytelen voltam magam kutakodni és rátalálni a nekem tetsző stílre…

Este 9-kor kialszanak a fények, a szinte teltházas Aréna közönsége felhördül, amikor a színpad háttérkivetítőjén feltűnnek az In Rock borítójára hajazó, de ezúttal nem hegyoldalba, hanem jégsziklába vésett portrék: Ian Paice (dob), Don Airey (billentyű), Roger Glover (basszus), Simon McBride (gitár) és Ian Gillan (ének). Rövid intro (részlet Csajkovszkij Romeó és Júliájá-ból) után a tagok sorra a színpadra lépnek és valami elképesztő vehemenciával belecsapnak a Highway Star-ba. Ez az országúti csillag egyrészt tökéletes koncertnyitó szám, másrészt a blogger abszolút kedvence, mert az összes zenei árnyalat és szellemes szöveg benne van, ami a Purple védjegye. (Nyilván erről a szongról is kellene külön posztot írni, mint anno a Smoke on the Water-ről. Egy poszton belül két jövőbeni írásra szóló ígéret, csak nehogy túlvállaljam magam…) Szóval zúz a banda, Ian Paice egyenesen úgy püföli a bőröket, mintha négy dobverő lenne a kezében. A tempótól a bevezetőben említett aggodalmam szertefoszlik, meg nem mondaná senki, hogy a tagok négyötöde jóval túl van a hetvenen, csak McBride seggén van még rajta a tojáshéj a maga 44 évével…

A csapat szünet nélkül vált át a következő dalra, a magányosságról szóló Pictures of Home-ra (Az otthon képei). Don Airey szuper szólót nyom közben, és ez csak az első tőle, amint az a későbbiek folyamán kiderül. De rövid szólóval bemutatkoznak a többiek is, csak hogy tudjuk, mindegyikük itt van és teljes erővel nyomja a showt. Nincs pirotechnika, sem nagyszabású díszlet, csak a zene és a szuper hangulat.

Jön a No Need to Shout, méghogy nem kell kiabálni, hát dehogynem, tízezer ember így is tesz, főleg, amikor a csapat belecsap a tűzbe, mert érkezik az Into the Fire.

A dinamikus első negyedóra után megpihenünk, McBride egyedül marad a színpadon és nyom egy jó öt perces gitárszólót. Aminek végén átúszunk a következő szongra, ami egy relatíve friss darab, az Uncommon Man (Nem közönséges ember) 2013-ból. Gillan hangja ugyan kicsit csúszkál időnként, de nem túl feltűnően.

Ismét Airey percei következnek, hosszú szólót nyom a Hammondon, a közeli képek alapján kiderül, hogy két közös dolog van bennünk: meglehetősen tömpe ujjaink vannak és bal kézen hordjuk a karikagyűrűt. De ezt szinte nincs is idő végiggondolni, pláne nem lustálkodni, mert ismerős akkordok hangzanak fel, és érkezik a Lazy. Micsoda ellentmondás: a lustaságról szóló dal olyan tempójú, hogy senki nem tud nyugton megmaradni a seggén… Gillan az ének mellett szájharmonikán is nyomja, szuper.

Kicsit meglassulunk és nagy örömömre egy újabb régi kedvenc következik, When a Blind Man Cries (Mikor a vak sír). Általános felsőben már viszonylag jól tudtam angolul és ez volt talán az első dalszöveg, amit valahonnan sikerült megszereznem, lemásolnom (kézzel, naná, hol volt akkor még fénymásoló) és megtanulnom. Most kicsit izgultam, hogy fogja tudni Gillan kiénekelni a magas hangokat, de felesleges volt aggódni, sőt a végén olyan félperces hajlítást produkált, hogy csak pislogtam.

Az 1993-as The Battle Rages on c. lemez a jugoszláv polgárháború idején jelent meg és ennek megfelelően súlyos, komor szövegű dalok szerepeltek rajta. Ezek egyike az Anya, ami a szabadságot szimbolizáló cigánylányról szól. És ez az egyetlen Purple szám, amiben magyar szó szerepel: a "puszta". (Amit Gillan a felkonfban "pustá"-nak ejt.) A szong természetesen napjainkban is aktuális az Ukrajna elleni orosz agresszió miatt, gondolom, ezért válogathatták be Gillanék a setlistbe.

"The light of freedom buried 
Deep within your soul
Across the puszta plain to see
The rhapsody of angels
Refuse to dance alone

Anya - The spirit of freedom / Anya - oh Anya"

Eddig is jól szórakoztunk, de most Don Airey ragadja magához az osztatlan figyelmet. A többiek levonulnak a színpadról, ő meg vagy 10 percen át szólózik a maga köré épített billentyűs hangszereken. Eszméletlenül virtuóz akkordokat csalogat elő, a szólózás közben egy percre megpihen és mindkét kezét leveszi a hangszerről, ami viszont szól tovább. Don megtörli a homlokát, mire egy pincérnek öltözött road egy pohár vörösborral siet a segítségére, amit Airey komótoson le is küld a torkán. Vicces jelenet. Airey hároméves korában kezdett klasszikus zenét játszani tanulni, ebben a blokkban is szerepel pár ismert részlet Chopin, Liszt és talán Brahms műveiből, persze tudni kéne, hogy mikből, de klasszikus zenében nem igazán vagyok otthon. A közönség mindenesetre lelkes tapssal fogadja a produkciót.

Jönnek a tökéletes idegenek, azaz a Perfect Strangers, emlékszem, 2014-ben Gillan ezt a számot Perfect Stranglers-ként (tökéletes fojtogatók) konferálta fel, mint mindenféle szójátékra fogékony alany, ezen azóta is jót vigyorgok, akárhányszor eszembe jut.

Ian Gillan vidám arccal és fél percig elnyújtva jelenti be a következő opuszt, a különféle áruk szállítását egyik bolygóról a másikra, jön a: Spaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaace Truckin’!

Ami ugyebár a ’60-as - ’70-es évek fordulóját jellemző űrverseny hatására született, a Föld megkerülése, Holdraszállás, ilyesmi. Ez alapból is egy hosszabb szong, most sem rövidítik le, Paice kezében megint megsokszorozódnak a dobverők, a végén a közönség nagy hujjogása közben tréfásan meg is mutatja, mennyire átázott a pólója. Nem csak mi szórakozunk remekül, de a zenészek is, ez egyértelmű.

A hangulat lassacskán meghágja a tetőfokot, pláne, hogy érkezik a mindenki által ismert és szeretett Smoke on the Water, a viszontagságos lemezfelvétel-készítés örökbecsű darabja. A szövegben szereplő utalások a montreaux-i kaszinóra, Frank Zappára, a zenei próbákra sorra megjelennek a háttérkivetítőn rulettkerekek, black jack kártyalapok és orsós magnószalagok formájában. Az Aréna természetesen felrobban, amikor a nyitó gitárriff olyan hangerővel szólal meg, hogy a fejünk leszakad, de hát így az igazi. A refrént tízezer ember énekli, ordítja, Gillan vigyorogva vezényel, Simon McBride kezében sikít a gitár és Roger Glover lábában is benne van a bugi. Felemelő és örömteli pillanatok, sőt Paice dobszólója alatt a megvilágítás villódzó szivárványszínre vált, jaj, csak LMBTQ gyűlölők fel ne jelentsék miatta a bandát Polt Péternél!

Thank you so much Budapest, you’re amazing! We love you!, mondja Gillan, és bár tudjuk, hogy biztos minden koncerten így köszöni meg a rajongóknak a részvételt, az is biztos, hogy minden alkalommal komolyan gondolja. Ezzel vége a hivatalos résznek, de természetesen nem maradunk, nem maradhatunk ráadás nélkül.

Az első ráadás a banda legelső nagylemezének sikerszáma, a Hush! (azaz: csitt!, hallga csak!), ami természetesen a szerelemről szól, pontosabban egy olyan lányról, aki csak egyszer ért hozzánk a kezével, de az elég volt a szerelembe eséshez és most csak fülelünk körbe, hátha valahonnan hozzánk szól. Ismét itt az ideje a szólóknak, a billentyűsök kezdik, majd jön a gitár, Airey és McBride egymásnak felelgetnek a saját hangszerükkel, profiság a köbön.

Majd a fejkendős Roger Glover percei következnek, hosszú szólót pönget a basszgitáron, ez is szuper, naná. És jön az a ráadásszám, ami a koncertet beharangozó posztomban is a ráadás volt, a Black Night, a fekete éj. Amiről tudjuk, hogy annak idején meglehetősen erős, khmmm…. alkoholos befolyásoltság állapotában született, de hát az vesse a bandára az első követ, aki egy-egy jólsikerült blogposzt megírása közben nem szokott becsápolni egy-két kapszula ampullát, ahogy azt az ősrégi kabarétréfában Kazal László megfogalmazta. Mi most egy közel 10 perces verziót kapunk, természetesen ez is bőven meg van tűzdelve szólókkal.

Ám ezzel sajnos vége a majd’ 100 perces bulinak. Amint a setlistből kiderült, a program nagyrészt az 1972-es Machine Head lemezre épült, erről öt számot játszottak, plusz ide vehető a szintén ’72-ben, de csak kislemezen megjelent When a Blind Man Cries. Ez mondjuk érthető, hiszen a Machine Head a banda legsikeresebb és legnagyobb példányszámban eladott lemeze. Az viszont, hogy gyakorlatilag több mint ötven éve folyamatosan játszanak és turnéznak, egészen elképesztő. Ez a koncert is megmutatta, hogy a csapat több évtizedes sikerének egyetlen, pofonegyszerű magyarázata van: kurva jól kell tudni zenélni.

Super, magnific!, bókol zárásul Gillan a lelkes közönségnek. Ne hülyéskedj már, Ian, ti vagytok azok, és legyetek is még nagyon sokáig!