Mit adott nekem a címben szereplő öregúr? Két dolgot biztosan. Az első: amikor először láttam moziban a Gyalog galoppot (kb.14 éves koromban a tabáni Diadal moziban), annyit röhögtem rajta, amennyit filmvígjátékon addig még egyszer sem. Mit tudtam én 1978-ban a szocializmust építő Magyarországon, hogy mi az az angol abszurd humor. Csak azt tudtam, hogy a film verbális és képi poénjai totálisan bejönnek, és akkor is nevettem egy-egy vicces jeleneten, amikor a nézőtér nem nagyon. Kissé az én agyam is fordítva van bekötve, mindenben meg tudom látni az adott dolog fonákját és hajlamos vagyok kiröhögni a pátoszt. (Innen egyenes út vezetett a ’80-as évek KFT iránti, majd a ’90-es évek L’art pour l’art Társulat iránti rajongásáig.)
A második: a film felkeltette érdeklődésemet az Artúr király és a Szent Grál mondakör iránt, tudatosan kerestem az akkoriban elérhető művészeti feldolgozásokat erről. Moziban az Excalibur (1981), a Vígszínházban a Merlin avagy a puszta ország (1985), rajzfilmen a Sárkány és papucs (1990), könyvben az Egy jenki Artúr király udvarában, et cetera, ecetet rá. Sőt tudat alatt talán ez is motivált abban, hogy 1986-ban töri-angol szakon találjam magam a szegedi bölcsészkaron. Itt az angol lektor (aki mellesleg ír volt) többször tartott videoklubot, ahol az egyik rendszeresen bemutatott darab a Fawlty Towers (Waczak Szálló) volt, amin időnként úgy vinnyogtam, hogy a csoporttársak azt hitték, mindjárt leesek a székről. Na tehát, ha ezen előzmények után csak egyszer az életben véletlenül szembejött volna velem John Cleese az utcán, már attól tuti lehidaltam volna, de most, hogy több mint másfél órát egy légtérben tölthettem vele (még ha 2000 ismeretlen ember társaságában is), nem érzek mást, csak mérhetetlen örömöt.