Péntek délelőttönként van a Klubrádióban egy olyan műsorsáv, amiben Gálvölgyi János beszélget különböző emberekkel. A kitűnő színművész gyerekkorom nagy kedvence, rengeteg tévés produkcióban láthattuk, és számtalan rádiós kabaréműsorban hallhattuk. Május 26-án volt 74 éves, Isten éltesse még nagyon sokáig! A május 20-i adásban az ismert zenész és előadóművész Dolák-Saly Róbert volt a vendége.

Az már rögtön az elején kiderült, hogy a két művész nagyon régóta ismeri egymást, rendszeresen eljárnak egymás előadásaira, a magánéletben is sokszor találkoznak, tehát karótnyelt hangulatú beszélgetésről szó sem lehet. Gálvölgyi bevallja, hogy évente legalább egyszer megnézi a L’art pour l’art Társulatot a Budapesti Bábszínházban és halálra röhögi magát a műsoron, DSR erre csípőből visszalő, hogy Gálvölgyi röhögése mindig kihallatszik a tömegből és örömmel tölti el a társulat tagjait a színpadon. De hozzáteszi azt is, hogy amit ők csinálnak, az generációról generációra adódik tovább, mert az előadásokat mindenféle korosztály látogatja, még a kimondottan gyerekkorúak is. Az elmúlt két pandémiás év alatt meg a rajongók szinte naponta küldtek el neki saját előadásukban feldolgozott DSR műveket, így Robinak nem volt szüksége arra, hogy saját maga találjon ki posztokat a Facebook oldalára, hanem sorra feltette ezeket a küldeményeket, oszt’ jóvolt. (Mindjárt a poszt elején hadd dicsekedjek: én egyszer találkoztam személyesen DSR-rel, 2013 szeptemberében az Olvasás Éjszakáján, és mindjárt dedikáltattam is vele a Madáretető c. agymenését.)

Gálvölgyit az foglalkoztatja, honnan jönnek DSR legendássá vált figurái és azok hangjai. Kiderül, hogy Anti bácsi (a’ Öreg) hangja még jóval a figura kitalálása előtt született, mert DSR és Lantos P. István nevű barátja rendszeresen ebben a hangfekvésben köszöntötték egymást már nagyon régen is. Na és mi a helyzet a diafilmes átiratokkal? Robi bevallja, hogy eleinte csak a meglévő, tényleges diafilmek képeit használta és írt hozzájuk saját történetet, de aztán ahogy fejlődött a technika és bejött a photoshop, ő maga kezdte kicsit átrajzolni a képeket, sőt teljesen újakat is készített, hogy passzoljanak az általa kitalált sztorihoz. Ami nem is olyan nagy dolog, hiszen Robi egyik végzettsége rajztanár, ezt én eddig nem is tudtam. Futólag megemlítődik a Légy ló mindhalálig DSR átiratában, illetve, hogy az előadásokon ezek a diafilm bejátszások arra szolgálnak, hogy a társulat tagjai közben átöltözhessenek újabb jelmezekbe.

Na és hogyan talált egymásra a tagok elmebeteg humora? Robi agya nyilvánvalóan fordítva van bekötve, ő mindig is szkeptikusan viszonyult a dolgokhoz, ha valamit hosszan sulykoltak belé, akkor csak azért is ellenállt, és mindig is szívesebben kelt át a zebrán piros jelzésnél, mint zöldnél. A humor szerinte racionális, míg a rockzene emocionális, és ő szíve mélyén mindig is szívesebben keltett (volna) érzéseket a hallgatókban az általa írt zenékkel. De már jó ideje rájött arra, hogy jobban járt azzal, hogy nem maradt meg kizárólag a zenei pályán, mert így sokféle műfajban szereplő előadóként jóval több különböző játék-, illetve önkifejezésre alkalmas lehetőséget kapott a sorstól.

Kemény dolog az egyéni előadók élete, pláne, ha egyszemélyes zenekarként kell fellépniük olyan együttes előtt, mint pl. az Omega. Ami igazi rémálom volt Robi szerint; hiába énekelt saját és Beatles dalokat, az ezerfejű Cézár lefelé fordította a hüvelykujját az 1976-os koncerten, de hősünk végül túlélte a hujjogást és lám, mi lett belőle. (Omegaman nem, az megmaradt a Police-nak, jut eszembe a talán némileg ide illő gondolat.) Gálvölgyi felidéz egy írországi eseményt, amikor valami dublini pubban játszott Robi egy helyi zenekar mellett / után, és nem sokkal később két helyi leányzó felismerte az utcán és nagyon gratulált DSR-nek az előadáshoz. Lehet, hogy azóta már szupersztár lettem volna Dublinban, vigyorog Robi.

DSR vállaltan nem vesz részt a politikai közéletben, aminek oka nem a karrierféltés, hanem mert nem a név szerinti hülyeség érdekli, hanem az emberi hülyeség általában. Szerinte az a legfontosabb, hogy a maga helyén mindenki a lehető legjobban csinálja, amit csinál. Ezért nagy dolog a színpadi szereplés, mert aki ott játszik, az este 7-től 10-ig olyasvalamit tud adni a közönségnek (jó esetben), ami napokig feltölti a nézőt.

És honnan jött a zene szeretete és a nyakatekert humor? Egyértelműen az apjától, aki az 50-es években országszerte működő amatőr színházak egyikének volt tagja és vezetője, izgő-mozgó, szervező és vicces poentírozó Győrben és környékén. (DSR amúgy Győrben született 1955-ben). Robi ezt örökölhette, hiszen már általános iskolában rendszeresen azon volt, hogy megröhögtesse az osztálytársait, akiket emiatt gyakran kiküldtek az óráról. (Robit persze nem.) Ez folytatódott gimiben is, ahol Szerémi Zoltán későbbi színművésszel közösen találtak ki mindenféle vicces jelenetet, és Robinak volt egy Ödönke nevű figurája, aki minden jelenet végén egy tockost kapott a homlokára, hogy most már fejezze be a hülyeségeit. DSR maga kétszer is jelentkezett a Színművészetire, először színész, másodszor musical szakra, de nem vették fel és azt tanácsolták neki, hogy inkább zenészként próbálja ki magát.

Megtudjuk, hogy DSR állatira hiú, nem szeret nyúzottan fellépni, szerepelni, és ezt visszaigazolva látja pl. a youtube nézettségből, mert ha kipihenten ad elő és tölt fel valamit, azt kb. négyszer többen nézik meg, mint amikor fáradtan tolja. Szóba kerülnek eddigi könyvei, köztük a legutóbbi, az ötödik, ami A füle sem tréfa címmel jelent meg, állat- és növénykedvelő családoknak ajánlva. Az illusztrációkat a L’art pour l’art Társulatból ismert Pethő Zsolt lánya, Pethő Zsófia készítette, akiről Robi egy titkot is elárul. Ugyanis ha kicsit kásásan mondjuk a nevét, akkor az úgy hangzik, hogy Pethő Zsolt fia… (Nem akarok intimpistáskodni, de Zsófi anyukája az a Szászi Móni, aki szintén LPLT tag és aki jó sok évvel ezelőtt hosszú ideig DSR barátnője volt.) Viszont hiába ír jól mondható és rímelő szövegeket, verseket, Robi határozottan visszautasítja, hogy költőnek nevezzék.

Nyári programok: lesznek fellépések a LPL Társulat trióvá szűkült tagjaival (Laár András nélkül) a Balaton környékén és számos más helyen az országban, de lesznek DSR-nek önálló estjei is, pl. galériákat fog megnyitni és több helyszínen fog szerepelni a múzeumok éjszakáján is. Természetesen nem saját hangján, hanem Leopold, a porondmester konferálásával: És ezen a képen az látható, hogy….

Van jópár szakmai díja, a legelső 1980-ból, a Pulzus c. zenei műsor előadói díja, később Arany Zsiráf -, Huszka Jenő-, Bonbon-díjakat kapott, de állami elismerés nincs köztük. Ami nem is hiányzik, mondja DSR, az ember éljen úgy, hogy ne kelljen az államtól díjat kapnia. Robi igyekszik mindeneken kívül állni olyannyira, hogy az általa kreált karaktereket sem engedi a színpadon kívül, pl. reklámműsorban szerepeltetni. Számára ezek a figurák szinte éteriek, akiket nem enged lerángatni a földre. Bár lehet, hogy mégis lenne az a pénz, és annak a rendkívüli mértékének már a családja is bizonnyal nagyon örülne..., bár ez a veszély egyelőre nem fenyeget.

Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, az ezen a linken meghallgathatja a beszélgetést. „Hallgassák emberek és gyerekek!”