Kérem szépen, elég lenne, ha csak annyit mondanék, hogy erre nincsenek szavak és ezzel letudnám az egészet, így ez lenne a blog történetének legrövidebb posztja. De hát ilyet természetesen nem teszek, mert aki viszonylag rendszeresen jár ide, az tudja, hogy nálam a Maiden benne van az első ötben, munkásságukat több posztban is felidéztem és dicsértem. (Lásd itt jobbra a címkefelhőt.) Nem beszélve arról, hogy a három évvel ezelőtti budapesti koncertjükről szóló beszámoló a mai napig a blogom legsikeresebb posztja, majd’ ötezer olvasó volt kíváncsi rá.
Noblesse oblige, ill. a régi kedvenc Magyar Narancs hetilap egyik ’90-es évekbeli rovatát idézve: Snoblesse oblige, ezért természetesen az idei budapesti showról is készült beszámoló. Aki ott volt, felidézheti és visszarévedhet, aki nem tudott eljutni, az sajnálhatja. A posztot elsősorban az utóbbiaknak ajánlom.
A Maiden szinte hazajár Magyarországra, ők az egyik legtöbbször nálunk fellépett rockcsapat. (Erre a címre esélyes még a Jethro Tull, ami szintén szuper kedvenc nálam, nem is értem, miért nem volt eddig még poszt róluk, na de ami késik, nem múlik.) A mostani turné apropója (lányok esetében apró popója - bocs) az a tény, hogy a Maident 50 évvel ezelőtt, 1975. dec. 25-én alapította a basszusgitáros Steve Harris. (Nem volt jobb dolga karácsonykor?) Fél évszázad a hard rock terepén, az kemény, csettinthet bárki, és ezekből a bárkikből 2x12 000 ember úgy döntött, megtekinti az ünnepi műsort a Papp László Sportarénában. A Maiden tagjai ugyanis a fél évszázados jubileumot egy best of turnéval ünneplik meg, ami a Run for Your Lives címre hallgat, és aminek a kiinduló állomása szeretett fővárosunk, mindjárt egy dupla koncerttel (double penetration - ja bocs, ezt nem ide).
A nyitány május 27-én volt, másnap a második buli, innen a fiúk Prágába mentek tovább, ahol 31-én léptek fel. A blogger a turné második buliján tudott részt venni és kicsit még mindig rezeg a feje a hangerőtől. (Vagy az életkortól?) Az biztos, hogy a várakozástól feszítve már este 6 körül az Aréna körül tébláboltam, jóllehet a kapunyitás csak fél 7-re volt hirdetve. Szó ami szó, kíváncsi voltam az előzenekar Halestorm-ra is, akiket korábban egyáltalán nem ismertem. Nyomtak kb. 40 percet, pazar dobszólóval megspékelve, de a stílusuk valahogy mégsem jött be. My bad?
Az Aréna nagyjából 97%-ig megtelt, amikor is ¾ 9 tájban a hangszórókból felhangzott a Doctor Doctor az UFO-tól. Aztán még mindig a magnónál maradva jön pár taktus a március idusából (Ides of March). És aztán este 9-kor, félredobva mindenféle playbacket, felpörög a dobszerkó, amit a betegsége miatt visszavonult Nicko McBrain helyett Simon Dawson püföl egészen kiválóan. Beindul a jó kétórás észvesztés, a négy gitáros úgy pönget, mintha nem 70, hanem 30 felé járnának, Dickinson haját csinos copfba fogva pörög, és ha nem is szántja fel a színpadot, de majdnem.
Az óriás ledfalon végig szuper és eszementen kiváló illusztrációkat nyújtó AI generálta képek fantasztikus látványelemekkel támasztják alá az adott számot. Elsőnek a XIX. századi Párizs képét látjuk, miközben a fiúk a csapat második nagylemezéről való Murders in the Rue Morgue (A Morgue utcai kettős gyilkosság) c. Edgar Allan Poe alapművet boncolgatják. Ami ugyebár még a Paul di Anno-féle, azaz a Bruce Dickinson előtti korszak egyik ikonikus darabja a Killers c. albumról. (Poe-t amúgy érdemes olvasni, ez a novellája is egészen kiváló, a gyilkosság rejtélyére olyan megoldást adva, aminek olvastán nyilván még Agatha Christie is elégedetten csettintett.)
Erről a lemezről még két számot kapunk, egyik a Wrathchild (kb. A fattyú) és rögtön utána a lemez címadó darabja, a Killers (Gyilkosok) érkezik. Amihez a ledfalas háttér képei a XIX. századi Londont mutatják, hiszen a dal egy sorozatgyilkosról szól, aki akár még Hasfelmetsző Jack is lehetne. Ekkor tűnik fel először „élőben” a két és fél méteres Eddie és véres fejszével hadonászni kezd a színpadon, pedig ez veszélyes. A tempó eszement, és a zene meg a látvány annyira egyben van, hogy úgy érzem magam, mint ahogy a Romhányi-féle Marhalevélben olvasható:
„… úgy éreztem, hogy kéj oson / keresztül a rostélyoson.”
Dickinson rövid beszédben üdvözli a megjelenteket és érdeklődik, kik voltak jelen az előző napi bulin. Elég sokan jelentkeznek, nekik Bruce megígéri, hogy a mai sokkal jobb lesz. A közönség vihog és hujjog, és már kapjuk is az arcunkba az Operaház fantomját, jön a Phantom of the Opera a csapat legelső lemezéről. Scream for me Budapest!, hangzik fel a kérés kedvenc énekesünktől a mai estén először, de nem utoljára. (Újabb zárójel: Az Operaház fantomja Gaston Leroux regénye, aki szintén nem elhanyagolható író, kamaszkorom egyik kedvenc borzongtató könyve volt tőle A véres bábu / A gyilkológép.)
„Woe to you, o earth and sea / For the Devil sends the beast with wrath”, hangzik fel az ismert részlet a Jelenések könyvéből, és az Aréna már őrjöng, hisz’ érkezik a fenevad száma, The Number of the Beast, ami a blogger egyik személyes kedvence és amit Steve Harris közlése szerint a ’70-es évek Ómen filmjei ihlettek. Six-six-six the number of the beast / Six-six-six the one for you and me, ordítja 12 000 ember a refrént.
Következik 1988-ból a látnok, The Clairvoyant, Dave Murray olyan átszellemült arccal pöngeti a szólót, mintha először játszaná, nem pedig több századszor. A következő darab a ’84-és lemezről való Powerslave (A hatalom rabszolgája), az egyiptomi fáraó dala, akit hiába tartanak istennek, mégis meg kell halnia neki is. A ledfal itt az egyik leglátványosabb: piramisok, szfinxek és Eddie képei váltakoznak. A dübörgéstől szinte remegnek a falak, Dickinson hangja szárnyal, állati az egész. Scream for me Budapest!, kéri Bruce ismét, de feleslegesen, mert az egész csarnok ordít a gyönyörtől egyébként is.
Nem kell ránézni az órára, mert a következő dalból megtudjuk, hogy a pontos idő két perccel éjfél előtt, azaz 2 Minutes to Midnight. Ami köztudottan a Végítélet Órájára utal, ami 1958-ban volt a címben jelzett állásban, amikor az USA és a SZU hidrogénbomba kísérletekkel szórakoztatta a világot. Az egyik legnagyszerűbb háborúellenes hard rock szong evör, erről kár is lenne vitát nyitni. A három gitáros felváltva szólózik, Harris nyomja alájuk a basszust, menőség.
A nagy pörgésben ideje némi folyadékot magunkhoz venni, így van ezzel Dickinson mester, és elővesz valami echte fából készült kulacsot (A Tenkes kapitányában láthattunk hasonlót) és meghúzza, közben kilögyböl belőle egy kis vizet. Water, water everywhere, mondja vigyorogva, én meg nem hiszek a fülemnek. Mert hisz’ ez akkor azt jelenti, hogy a koncerteken csak ritkán játszott Rime of the Ancient Mariner következik, az ének a vén tengerészről, a maga tízegynéhány perces hosszúságában! És lőn! Bruce még figyelmeztet, hogy ne lőjünk le egy olyan madarat se, amelyik ránk szarik, mert megjárjuk. A ledfalon vitorlás hajó, albatrosz, hullámzó tenger és a végén a habokból kiemelkedő Eddie szörny elnyeli a hajót, ennek láttán maga Samuel Coleridge is szívből gratulálna a fiúknak. (Legalábbis remélem.)
És nincs megállás, mert Simon Dawson beindítja a lábdobot, majd jön a jól ismert gitárriff és már menekülhetünk is a hegyek mögé, mondhatnám Run to the Hills! Ez volt az első Maiden, aminek a szövegét megtanultam, de most úgy hallom, rajtam kívül még legalább 12 000-en így tettek. Epic szong, de hogy az elűzött és legyilkolt indiánoknak is ez lenne róla a véleménye, az kérdéses. (A dalról korábban már értekeztem, olvasható itt.) Úgy látom, Dickinson csinos copfja kezdi megadni magát, de hát ez nem meglepő abban a nagy rohanásban, amit művel.
A következő darab a kiválasztottról szóló Seventh Son of a Seventh Son (A hetedik fiú hetedik fia), ezt sem játsszák túl gyakran élőben, éppen ezért az Aréna népe újból megőrül és csápol ezerrel.
„He is the chosen one / So it shall be written / So it shall be done”
És érkezik a csapat talán legikonikusabb szerzeménye, a Trooper, azaz a baka, aki mindig megszívja, mert mindig őt küldik mindenféle háborúkba, míg az uszítók otthon röhögnek rajta és sok szerencsétlen társán. Dickinson egy gondolattal később lép be, így az első versszak kissé rohanósra sikerül, na de ki nem szarja le, ez az élő előadás varázsa. Természetesen lengetésre kerül a kissé megszaggatott Union Jack, majd a szám közepe felé Bruce egy piros-fehér-zöld trikolórt kap fel és azzal teszi ugyanezt, a közönség örömittasan hörög. A gitárosok összeállnak ketten-ketten, aztán négyen együtt, szuper, a két és fél méteres Eddie ismét megjelenik a színpadon, ezúttal brit katonai egyenruhában és karddal a kezében.
A nagy hujjogás után megszólal a lélekharang, ebből mindenki tudhatja, hogy a Hallowed Be Thy Name (Szenteltessék meg a te neved) következik. A ledfal börtöncellát mutat, Dickinson oda bezárva énekel és nyújtogatja ki a kezét a rácson keresztül. Menő? Naná.
És aztán elementáris erővel berobban az Iron Maiden, a vasszűznek nevezett (amúgy csak kitalált) középkori kínzóeszköz dala, minden koncertjük kötelező darabja ötven éve, a háttérben Eddie szinte lemászik a ledfalról.
„Oh well, wherever, wherever you are
Iron Maiden's gonna get you, no matter how far
See the blood flow watching it shed up above my head
Iron Maiden wants you for dead”
Ezzel vége a hivatalos résznek, a srácok levonulnak, de mindenki tudja, hogy csak ki kell követelni és lesz ráadás is. És igen, pár perc elteltével az elsötétített színpadról felhangzik Churchill miniszterelnök híres parlamenti beszédének részlete a II. világháború első évéből: „We shall fight on the beaches, we shall fight on the landing grounds, we shall fight in the fields and in the streets, we shall fight in the hills; we shall never surrender…” És felpörögnek a vadászrepülők motorjai, a ledfalon Eddie is beül az egyikbe és társaival sorra levadássza az ellenséges gépeket. Csúcspilóták, Aces High, Bruce kontya mostanra már teljesen kibomlott.
És nincs megállás az utolsó percekben sem, a színpad ismét elsötétül, a ledfal középkori temetőt mutat, ahol Bruce botorkál lámpással a kezében. Ez nyilván a Fear of the Dark, a félelem a sötétségtől, a közönség egy emberként énekli a bevezető sorokat:
„Fear of the dark, fear of the dark
I have a constant fear that something's always near
Fear of the dark, fear of the dark
I have a phobia that someone's always there”
Az ütemváltásoknál Steve Harris és Adrian Smith úgy ugrál, mint két tinédzser, Janick Gers a gitárját pörgeti szélkerék módjára, két órája nyomják és még ennyi energia van bennük, elképesztő.
Utolsónak jön a Wasted Years, az elvesztegetett évek, ekkor már az ülőhelyek népe is feláll és ugrál és csápol és hujjogat, eszement a hangulat. A végén Bruce megköszöni a fucking good night-ot (ő. nekünk. nem fordítva kéne?), a tagok a közönség közé dobálják a pengetőket, dobverőket, csuklószorítókat, aztán levonulnak és ezzel vége ennek a parádés 125 perces bulinak.
Nagyszerű és időtálló hard rock számokat játszani évtizedeken át igazi élmény, ez látszott a show minden egyes percében a tagokon. És ez az este is újabb bizonyíték volt arra, hogy a rock fiatalon tart. Legyen így még nagyon sokáig! Up the Irons!
