A Jazzy Rádió reggeli műsorsávja, a Millásreggeli elsősorban gazdasági hírekkel foglalkozik, de igen helyesen kulturális és történelmi témájú blokkokat is készítenek a műsorvezetők. A június 14-i adás „Mesél a múlt” c. rovatában Ács Gábor és Kántor Endre a budai Márvány utcának az átmenő forgalomtól kevésbe terhelt részében található Márványmenyasszony étterem történetét beszélte át telefonos interjú keretében Katona Csaba történésszel. A blogger többszörösen érintett a témában: zsenge fiatalságom a viszonylag közel található szülői (társas)ház miatt ezen a környéken is telt, kisebbik középső fiam innen nem messze járt oviba, pályaelhagyó történészként meg ab ovo érdekel a múlt és az ő mélységes mély kútja. Született budapestiként pedig elképedve és tehetetlen dühvel figyelem, hogyan teszi tönkre a harmadik Fidesz 2/3 szeretett városomat, vág ki minden fát, amit csak lehet (pl. Városliget, József nádor tér), költ eszetlenül milliárdokat a minisztériumoknak a Budai Várba költöztetésére, stb. stb., még nézni is tereh.

A két műsorvezető először azon viccelődik, milyen kétértelműre sikerült a téma felkonfja, amelyben az hangzott el, hogy a több mint 200 éves étteremben tartották pl. gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós lakodalmát is; gyorsan tisztázzák, hogy a híres honfiak nem egymással, hanem ki-ki saját feleségével házasodott össze anno. Budapestet a történelmi viharok alaposan megtépázták, marha kevés olyan épületünk maradt, ami többszáz éves, ezért kellene a megmaradt pár kivételre kiemelten figyelni és mindent megtenni a megmaradásáért. A magam részéről cinikusnak és kurvaanyázásra érdemesnek tartom a fideszes Fővárosi Kormányhivatal véleményét arról, hogy az épületnek „sem helytörténeti érdekessége, sem múltja nem elegendő indok arra, hogy műemlékké tegyék”. JQA, ahogy az internet népe fogalmaz. 1793 óta létező épületről van szó, milyen indok kell még ezen kívül?!

     Ács Gábor                                                                                                                    Kántor Endre

Katona Csabától megerősítést kapok: Buda, sőt egész Budapest legrégebben működő étterméről van szó, civilizált országokban nem kérdés, hogy mindent megtennének egy ilyen épület fennmaradásáért. Na de lépjünk túl az anyázáson (nem könnyű) és figyeljünk a történészre, aki a kezdetektől ismerteti az épület történetét. 1793-ban egy bizonyos Joseph Böhm az osztrák „heuriger”-ek mintájára hozta létre ehelyt saját borozóját. A Márványmenyasszony elnevezésre viszont semmilyen konkrét forrás nem utal, a legvalószínűbb talán az a verzió, hogy az 1830-as években bemutatott Campa, avagy a márvány menyasszony c. darabról kapta a nevét, amelyben főszerepet játszott id. Lendvay Márton színész, aki kolléganőivel gyakran héderezett ezen a helyen.  És akit Katona szerint úgy is lehetne nevezni, mint a korszak Stohl Buciját. Tisztesség ne essék szólván, ezt meghallva Kántor Endre úgy elkezdett röhögni, hogy alig tudta abbahagyni, és én is így cselekedtem, de mivel én pont vezetés közben hallgattam a műsort, görcsösen kellett markolnom a kormányt, nehogy lehajtsak az útról. A tyúk vagy a tojás problematikára is választ kapunk: a Márványmenyasszony étterem kapta előbb a nevet, az itt húzódó utca csak a XIX. század első felében kapott nevet, és éppen az étteremről.

            Katona Csaba

A fent említett lakodalmak közül amúgy csak Széchenyié volt bizonyítottan itt, a legnagyobb magyar a Krisztinavárosi templomban Seilern Crescence grófnővel kötött esküvői szertartás után tartotta itt az étteremben a lakodalmi vacsorát. Történészünk nem szó szerint ugyan, de idéz egy ide vonatkozó részt Széchenyi német nyelven írt naplójából, miszerint: „… (Seilern) lélekben már enyém volt, de testében még nem, s hogy jobban közelébe férjek, magam is a hazafiság köntösét öltöttem magamra, negyven szónál többet magyarul nem tudtam, azt is hibásan, de a mágnástáblán felajánlottam birtokaim egy évi jövedelmét, pontosan mire, magam sem tudom, végül is Akadémia lett belőle…” Ezen megint nagyon röhögtem, mert ugyi hiába a nagy népnemzethy löttyös indulat és körítés, ismét kiderül, hogy minden fejlődés és akció mögött úgyis csak a punczi utáni vágy dominál, vagy ahogy a francúzok oly találóan fogalmazzák meg: cherchez la femme!

Wesselényi itt tartott esküvőjére viszont nem nagyon van írásos bizonyíték. (Linket, vagy meg se történt!, mondanák a XXI. század nethuszárjai.) A báró, úgyis mint az 1838-as pesti katasztrófa „árvízi hajósa”, a korszak egyik legnagyobb nőcsábásza volt. Feleségével, Lux Annával 1845-ben kötött házasságot, az asszony haláláig hűségesen ápolta Wesselényit, aki a szifiliszből támadt szembaja miatt 1843 óta vakon élt. Ráadásul korábbi életvitele miatt, ha valaki azzal a megkereséssel fordult hozzá, hogy „báró úr, én valószínűleg az ön gyermeke vagyok”, azt sosem hajtotta el és sosem mondta azt, hogy az bizony lehetetlen.

Katona Csaba megemlít három neves vendéglőst, akik alatt az étterem virágkorát érte: Weisz Antalt a XIX. sz. második feléből, amikor olyan vendégei voltak a helyiségnek, mint Bánffy Dezső és Wekerle Sándor miniszterelnökök, Podmaniczky Frigyes, a kockás báró, „Budapest vőlegénye”, Blaha Lujza és Fedák Sári, híres színésznők.

A XIX. – XX. század fordulóján a tulajdonos Wagner Vilmos volt, aki 1904-ben eladta a tulajdonjogot Boros Gyulának, aki aztán több mint négy évtizedig vezette az üzletet. Ekkortájt olyan korabeli külföldi „celebek” is megfordultak itt, mint a francia Sarah Bernhardt. Na de nem csak a békebeli időszakokban történtek különleges és különös esetek ehelyt, hanem a II. világháború utáni államosítás idején is. Történt ugyanis, hogy az étterem egy korábbi alkalmazottja 1963-ben betört és elvitte a kasszát, a pénzből a közeli Déryné étteremben cigányzenészekkel húzatta magának a nótát, majd hazautazott Szolnokra, ott a helyi Halászcsárdában fizetett főúri módon, majd taxival (!) visszautazott Budapestre és vett egy csokor virágot az anyósának, nem sokkal azelőtt, hogy a rendőrség elkapta. Tettét azzal indokolta, hogy a lopott pénz a válására kellett.

Sok mindenféle történet fűződik még az étteremhez, Katona nyilván nem sorolja fel mindet, de kijelenti, hogy egy világvárosnak elemi kötelessége, hogy jogfolytonosan legrégebben működő éttermét, amiben olyan törzsvendégek fordultak meg, mint a korábban felsoroltak, plusz Ady Endre is, mindenféle emléktáblákkal megbecsülje és ne engedje ledózerolni. A kitűnő történésznek ebben természetesen igaza van, de azt nyilván ő is tudja, hogy a Műemléki Hivatal Fidesz általi beszántása óta gyakorlatilag minden műemléki kérdésben a pártállami Kormányhivatal dönt, aminek tevékenységére sok minden mondható, csak az nem, hogy áldásos.

Az épület sorsáról egyelőre nincs újabb hír, jelenleg nem üzemel, de legalább még megvan, csak drukkolni tudunk, hogy ne dózerolják le. A történész felidézi az ismert mondást, miszerint a remény hal meg utoljára, hozzátéve, hogy rögtön utána mi is meg szoktunk, ezt hallva Ács Gábor a röhögéstől kis híján lefejeli a padlót, a blogger nemkülönben a sebváltót. Katona Csaba két idézettel zárja az ismertetőt, az egyik az étterem egykori tulajdonosától (talán Boros Gyulától, Katona itt sajnos nem említ nevet) származik: „Nincsen olyan pesti művész vagy művésznő, akit ne ismernék, pedig 22 év óta egyetlen egyszer sem voltam színházban….”   Ez meg csak úgy lehetett, hogy maguk a művészek jártak rendszeresen ide az étterembe.

A másik idézet Heltai Jenőtől származik, a Fűzfasíp c. kötetből, 1913-ból:

„A sorsomat azonban nem panaszlom
Míg áll Budán az ősz Márvány-menyasszony
Míg iddogálom az eper-dús bólét
Szelíd szárnyával béborít a jólét.

S amíg a sárga-dinnyét szeletelém,
Egy barna kis leányon jár az elmém,
Ki hál’ istennek nem hagy engem árván
S ki nem menyasszony, még kevésbé márvány”

Heltait szeretjük, zárja monológját Katona Csaba, én meg a magam földhözragadt módján ehhez csak annyit teszek hozzá, hogy mindnyájunknak sok ilyen tettrekész barna kislányt kívánok (de lehet szőke vagy vörös is).

Akit érdekel, alant megtekintheti a beszélgetést.