„Valami mocorog a sötétben. / Valaki rólad beszél.
Mért nem gyullad fel a lámpa? / Itt kevés a fény, kevés a fény."

A KFT-nek ez a kevésbé ismert száma motoszkált a fejemben, miközben az április 6-ra hirdetett Magyar Péter-féle demonstráció kiindulási helyszíne, a Deák tér felé igyekeztem. Aki viszonylag rendszeresen olvas engem itt a saját játszóteremen vagy még korábban a régi, NER előtti Index népszerű hogyvolt blogján, az tudhatja, hogy a legritkább esetben ragadnak el az indulatok. Ez a poszt lesz az egyik kivétel.

Tele van a tököm azzal, szofisztikáltabb megfogalmazásban mélységesen elkeserít, hogy a 14 éve rajtunk élősködő fidesz mára teljes egészében lerabolta az országot, a teljes magyar „jogrendszert” a nemzeti vagyon és az uniós pénzek ellopására építette fel, az elvileg független Állami Számvevőszéket, Ügyészséget, NAV-ot és a nemzeti főadókat (MTV, Kossuth Rádió) a politikai ellenfelek lejáratására, szanaszét bírságolására és korlátlan hazugságpropagandára használja fel. State capture van, ahogy a művelt tádzsik mondaná, azaz az állami működés teljes elfoglalása. Magyar Bálint kitűnően dokumentált könyvében, A magyar maffiaállam anatómiája c. munkájában erre számos példa található. Hányok, bazmeg.

A múltkoriban megjelentetett, a Hegedűs villáról szóló építészeti témájú poszt váratlanul sikeresnek bizonyult, ezért úgy döntöttem, hogy tovább a lenini úton, és nagyjából arról a pesti rakparti helyről az Erzsébet híd mellett, ahonnan a múltkor már átsasoltunk Budára, most ne a Gellérthegyre vessük vigyázó szemünket, hanem az egykori Tabán szerencsésen épségben maradt épülettömbjére a Várkert rakparton. Itt található ugyanis szeretett fővárosunk legkeskenyebb háza, aminek jelenlegi lakcíme Várkert rakpart 16.

Itt a blogon szeretjük az aktuális dolgokat meg a különböző évfordulókat, aki több-kevesebb rendszerességgel jár ide, az tudhatja. Mégis előfordul, hogy a blogger anyagtorlódás vagy simán a korlátozott szabadidő miatt lemarad valamiről és kénytelen némi mentegetőzéssel pótolni a pótlandókat. Ez történt jelen poszt esetében is, hiszen a négy abszolút rock-kedvenc (Rolling Stones, AC/DC, ZZ Top, Van Halen) közül az utóbbinak (kis csúszással) pont negyven éve, 1984. január 9-én jelent meg ez a lemeze, csak hogy jól induljon az az év.

Amint az eléggé köztudott, 1984 az angolszász, és innen eredően az egész nyugati kultúra különleges éve volt, köszönhetően a zseniális George Orwell regénynek, az 1949 júniusában megjelent 1984-nek. (Zárójel, fiatalabbaknak: ez nagyjából olyan "megélt jövő" érzés, mint pl. az 1991-ben készült Terminator 2-ben említett 1997. augusztus 29., amikor a Skynet öntudatra ébredt.) Orwell könyve a totalitárius rendszerek kőkemény kritikája, megjelenése idején a sztálini Szovjetunió adta a mintát a regényben leírt beteg társadalomnak.

Kabos Gyula a harmincas években a magyar filmgyártás legtöbbet foglalkoztatott művésze volt, nyolc év alatt 45 figurát játszott el a kamerák előtt. Általában kész koncepcióval érkezik a kamerák elé, kevés vágással, és rossz esetben néhány pótfelvétellel játssza le jeleneteit. Professzionális filmes személy, rendezők, operatőrök, hangmérnökök kedvence, mert munkájukat sokszorosan megkönnyíti rátermettségével. Népszerűségére jó példa, hogy ekkortájt a külföldi filmek forgalmazását már kiszorítja a hazai gyártású filmek sora, ugyanis a „Kabos-filmek” telt házat vonzanak heteken keresztül, amit korábban csak a német vagy az amerikai filmek érnek el itthon. Kabos meghozza a kedvet a magyar filmekhez, mind a nézők, mind a befektetők körében. Csak egy kicsit szemezgessünk ezek közül, hiszen mindegyikre ebben a posztban úgysem tudunk sort keríteni.

1916-től tűnik fel neve ismét a színlapokon: ebben az évben a Kristálypalotához szerződik, ami az akkori Szerecsen (ma Paulay Ede) utca 35. alatt működött. (Napjainkban ez az Új Színház épülete.) Varieté műsorral tarkított mulató volt, itt Kabos magánszámokat adott elő, komikus, tréfás jeleneteket, amelyek jó részét ő maga írta. Suta mozgása, furcsa gesztusai és mimikája, csücsörítő ajakformálása már ebben az időben jellegzetessé tették alakításait. A következő évben a Fővárosi Orfeumban lép fel, ugyanakkor állandó vendége volt a Teréz körúti Intim Kabarénak. Ebben az időszakban kőszínházi szerepe csak egy volt, a Magyar Színházban 1917 januárjában bemutatott Váratlan vendég (szerzője Vajda Ernő) c színjátékban lépett fel.

Merész elhatározás érlelődik benne: saját színházat kellene csinálni, varieté-szerű előadásokkal, énekkel, zenével, tánccal, tréfával vidítani a világháború szenvedéseibe belefáradt közönséget. És hol? Hát addigi pályafutásának legsikeresebb helyszínén, Nagyváradon. Sikerült tőkebefektetőket is találnia, így 1918. áprilisában létre is jöhetett a szerződés a Fekete Sas Szálloda és Kabos Gyula között, amely szerint augusztus 1-től a szálloda öt évre bérbe adja Vigadó nevű épületrészét a varieté működésére. A történelem azonban itt is közbeszól: a Pece-parti Párizs, a magyar szellemi élet egyik legjelentősebb fellegvára Budapesten kívül, novemberben már román megszállás alá kerül, hivatalos neve is nemsokára megváltozik, és lesz Oradea…

 Kabos Gyula és Gál Franciska

1887. március 19-én nagy öröm érte a Terézvárost és az Erzsébetvárost elválasztó Király utca erzsébetvárosi oldalán, a 76. szám alatti bérház egyik háromszobás lakásában élő Kann családot: három lánygyermek után megszületett első fiuk, Gyula. Utána még további két fiú következett, így minden idők legtündöklőbb magyar színművésze és utolérhetetlen komikusa (és a blogger abszolút kedvence) hatgyermekes családban cseperedett az országos hírnév felé. A családi krónika röviden: az apa Kann Zsigmond kereskedelmi ügynök, az anya Meister Róza háztartásbeli. A gyerekek születési sorrendben: Amália (Máli), Gizella, Aranka, Gyula, Móric (Marci) és Márkus.

A kis Gyula számára nemcsak a Király utca orfeumokkal, színházi élettel teli bohém hangulata, hanem a közeli Városliget mutatványosai és a vurstli volt meghatározó hatással. A millenniumi ünnepségek idején kilenc éves volt: a díszmagyarok, tarka népviseletek, a különböző történelmi stílusokban készült épületek (főleg a Vajdahunyad vára) megragadták a művészetek iránt érdeklődő kisfiú lelkét. Jó tanuló volt, a négy polgári elvégzése után kereskedelmi iskolába járt (szülei könyvelőnek szánták), de ő e mellett Solymosi Elek magán-színi iskoláját is elvégezte. A kereskedelmi iskolát Kann Gyula néven fejezte be, de a színi iskolában a második évben már Kabos Gyulaként vették nyilvántartásba. And the rest is history, mondaná a művelt anglomán polgár, azaz a többi már történelem. És mi most ezt a történelmet fogjuk három poszton át végigkövetni.

Amint köztudott, ez egy őszinte blog őszinte posztokkal. Ennek jegyében máris egy vallomással tartozom: nem vagyok mindenre elszánt Rúzsa Magdi fan. Ami összeköt vele: neki is három gyereke van, és nekem is, ami elválaszt: ő tud énekelni, én meg nem. De akkor mégis mit kerestem február 24-én a Papp László Sportarénában? Máris mondom. 

Aki viszonylag rendszeresen követi a blogot, az tudja, hogy a blogger gyakran jár hard rock koncertekre és ezekről nem fél beszámolni. Itt van viszont az én drága feleségem, aki ezeknek az együtteseknek max. csak a nevét hajlandó meghallgatni, a zenéjüket viszont nem. De az nem fair, hogy én rendszeresen headbangelek, ő meg otthon ül és A gyűrűk ura rendezői változatát nézi videón (részenként két és fél óra, alsó hangon). Ezért a névnapjára megleptem két RM koncertjeggyel, valamelyik barátnőjével biztos el tud menni, én meg addig otthon újabb posztot tudok írni valami teljesen más témában. Ám a barátnők közül senki nem ért rá, az egyik beteg lett, a másik nem szereti, stb, így végül életem párja engem kért meg, hogy menjek el vele az Arénába február 24-én. Mit tehet ilyen helyzetben a szerető férj? A kétféle válaszlehetőség közül (igen drágám – nem drágám) természetesen az elsőt választja, és gyermekei édes jó anyájával este fél 8-kor elfoglalja helyét a 113-as szektorban. Tehát a fagyi visszanyalt, de spoiler: ezt a blogger egyáltalán nem bánta meg, sőt. Ráadásul a blog mögött álló háttérhatalmak (azaz a pár fős legszűkebb olvasói kör, mind régi blogoló és kommentelő) ragaszkodtak hozzá, hogy ha már elkeveredtem Magdira, akkor írjak róla posztot, mertkülönben. Hát tessék.

Tavaly ilyenkor írtam egy posztot az orosz agresszió egy éves évfordulója alkalmából, azzal a titkos reménnyel, hogy a következő évben erre már nem lesz szükség, a háború véget fog érni. Ezzel szemben azonban a valóság sokkal rosszabb.

Itt van a világ legnagyobb területű országa, amiben minden megvan, ami a lakosság magas színvonalú életéhez szükséges: nyersanyagkincsek, olaj, gáz, szén, hatalmas mezőgazdasági területek, gyönyörű tájak, mediterrán jellegű térségek a nyári szabadsághoz, havas tájak a téli sportokhoz: ki sem kell mozdulni a tizenegy időzónát átfogó területről ahhoz, hogy a honpolgár azt csináljon, amihez kedve van. Ám a mindenkori orosz vezetésnek a világtörténelemben csak egyetlen célja volt: a népesség életszínvonalát alacsonyan tartani azzal az indokkal, hogy „Oroszország anyácska” veszélyben van, mindenhonnan támadják, és ahhoz, hogy ezt kivédjék, a legjobb megelőző csapást (más szóval honvédő háborút) indítani / vívni az éppen kinevezett aktuális ellenség ellen. Ami bárki lehet, csak az utolsó százvalahány évből szemezgetve: Magyarország (1849, 1956) Lengyelország (1815, 1939), Japán (1904), a Balti országok (1939), и так далее.

Újabb átkötésként Hobo elszavalja Petőfitől a Farkasok dalát, majd a srácok belecsapnak a lemezen ugyan nem szereplő, de Hobonak (és a blogger kedves feleségének) fő kedvence, Vlagyimir Viszockij egyik legmegrázóbb dalába, a Farkashajszába.  Kiss Zoli fenomenális gitárszólót nyomat, elképesztő, a szong végén az egész Aréna egetverő ovációval köszöni meg a produkciót.

A ’80-as évek első felének magyar rocklemezei közül szerintem két dupla és egy szimpla album a legjelentősebb és legmeghatározóbb. A szimpla Koncz Zsuzsáé, az 1981-ben megjelent Menetrend. Az egyik dupla az LGT-től a Loksi (1980), a másik a HBB Vadászata (1984). A HBB indulása óta az akkori kultúrpolitika három T-je (támogatott, tűrt, tiltott) közül egyértelműen a tűrt kategóriába tartozott. A 80-as évek elején voltam gimnazista, a blues már akkor érdekelt és teljesen szokatlan volt, hogy ezt a zenét magyar szövegekkel is lehetett játszani. Ráadásul új kapukat nyitott meg: a magam részéről Allen Ginsbergről, Faludy Györgyről, Vlagyimir Viszockijról Hobóéktól hallottam először.

Barátaimmal rendszeresen jártunk a koncertjeikre, főleg az Ifiparkba, rendszeresen idézgettünk a Kopaszkutya c.  filmből, és persze vásároltuk a lemezeiket: Középeurópai hobo blues, Oly sokáig voltunk lenn, Még élünk, és aztán a Vadászat. Ami nekem eszméletlenül beütött: teljesen odavoltam attól, hogy 83 percen keresztül gyakorlatilag a magyar, főleg az 1945 utáni történelemről hallok a vadászati téma köntösébe bújtatva. Plusz a rengeteg irodalmi utalás, versrészlet (pl. Pilinszky Jánostól, akit szintén nem ismertem addig), szóval szuper. Egyértelmű volt tehát, hogy ott a helyem a lemez megjelenésének 40 éves évfordulója alkalmából február 10-én tartott koncerten a Papp László Arénában este 8-kor. A konceptalbumhoz híven a koncert kezdetéig a színpad mögé vetített erdei háttér és folyamatos madárcsivitelés fogadta a nézőtérre érkezőket. Már hetekkel korábban minden jegy elkelt, úgyhogy a teltház garantált, ez kb. 14 ezer embert jelent.