Schneiderné egyre éhesebb, valami rendes kaja után kajtat és bemegy a konyhába, ahol Tóbiás falatozik jóízűen. A kocsis nem bírja a megváltozott házi kosztot, inkább rendelt magának a Rezeda kocsmából jóféle sült libacombot. A nasasszony csorgó nyállal nézi a szép darab sültet. Férjura eközben lebeszéli Mimikével a randevút a Kolibri Bárban, ahol a művésznő este fellép. Schneiderné viszont családilag az Operába készül, Hyppolit szerint a Toscát adják és már le is foglalt egy páholyt.
Hazaérkezik Terka, aki feldúlt kebellel hallgatja atyja beszámolóját Benedek távozásáról, akit szerinte a jó édes mama szekírozott ki. Terka Hyppolitot is kikérdezi, a lakáj szerint valami félreértés történt a nagyságos asszony és a mérnök úr között. Mérnök?, kérdez vissza Terka, a lakáj kénytelen bevallani, hogy elszólta magát.
Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – tartja a régi mondás, és ehhez tartja magát a blogger is. Tavasszal a Csortos és Gózon posztok alatt szó került arról, hogy a 30-as évek jelentős színművészei közül még egy Gyuláról, az általam non plus ultrának tartott Kabos Gyuláról is lesz külön poszt. Lesz hát, persze, de előtte még górcső alá vesszük a magyar hangosfilm korszak második darabját. Az első próbálkozás, A kék bálvány (amit 1931. szept. 25-én mutattak be a mozik) nem igazán aratott sikert (nekem sem tetszik, már ha ez érdekel valakit), ám a november 27-én debütált Hyppolit, a lakáj mindent elsöprő sikerrel robbant be a magyar mozgókép történelmébe, és ragyog azóta is a délibábos magyar róna felett. (Népieschen: fölött.)
Szóval idén 92 éves az a mozi, ami Kabos Gyulát országosan ismertté tette és ami azóta is megkerülhetetlen, ha a magyar filmművészetről beszélünk. A létezett szocializmus idején a 30-as évek filmjei és zenéi természetesen teljes tiltás alatt voltak, ám a hanyatló Kádár-korszak idején ez lassacskán megváltozott. Első példa volt a Karády Katalin által énekelt dalok lemezkiadása 1979-ben, amire a szüleim azonmód lecsaptak és ez lett a család vinyl gyűjteményének első darabja. Majd a 80-as évektől fel-feltűnt a Magyar Televízió kínálatában egy-egy harmincas években készült film, ezek közül az egyik első a Hyppolit volt. Számomra ez volt az első mozi, amit abból a korszakból láttam, és amivel egyből szerelembe estem. Kabos Gyulával teljesen egy hullámhosszon éreztem és érzem magam: félszeg vagyok, mint az általa megformált karakterek többsége, hadarok, dadogok, de a viccet, a rejtett humort és a szójátékokat, aminek mestere volt, nagyon bírom. Bővebbet majd a róla szóló posztban.
A Hyppolit sikere a rendező Székely Istváné mellett a teljes stáb pályáját sínre tette. A színészekét (Kabos és Csortos mellett Jávor Pál és Gózon Gyula is a korszak keresett művésze lett), az operatőrét (Eiben István a glamúrstílus első számú hazai mesterévé vált), a rendezőasszisztens-vágóét (Benedek László Hollywoodig jutott, ahol rendezőként Székelynél nagyobb sikereket aratott) és a zeneszerzőét (Eisemann Mihály). A Köszönöm, hogy imádott c. örökzöld ebben a filmben hangzik el először, és valószínűleg a dal sikere ihlette a korszak egy pár évvel későbbi vígjátékának a címét is, szintén Kabossal a főszerepben, ez volt a Köszönöm, hogy elgázolt.) A forgatókönyvből a rendszerváltás idején hatalmas sikerű színdarabot rendezett Verebes István a Játékszínben, a fő szerepekben Szacsvay Lászlóval, Benedek Miklóssal, Molnár Piroskával és Bajor Imrével, amit volt szerencsém látni, naná! Na és akkor ennyi prológ után lássunk végre neki a film hogyvoltjának, két részre bontva.
Budapest ebben a hónapban, november 17-én ünnepli 150. születésnapját, ez a poszt köszöntse szeretett fővárosunkat a jeles nap alkalmából. A különböző ideológiák részéről újra és újra támadások érték, de míg azok képviselői már eltűntek a süllyesztőben, a város tovább élt és él, és csak lakóin múlik, hogy a jelenlegi ellenséges kurzussal szemben is sikerül-e megfelelő módon védekeznie. És az egyik legmegfelelőbb mód a köszöntésre a Saly Noémivel, a város történelmének talán legjobb ismerőjével folytatott beszélgetés felidézése, ami a Klubrádióban hangzott el október 11-én.
„Little Rock, Pasternak, Mickey Mantle, Kerouac Sputnik, Chou En-Lai, 'Bridge on the River Kwai' Lebanon, Charles de Gaulle, California baseball Starkweather homicide, children of thalidomide”
1954-ben az Amerikai Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a bőrszín szerinti iskolai szegregáció alkotmányellenes. Ennek ellenére, amikor 1957-ben a Little Rock High School (Arkansas állam), ahová addig kizárólag fehér gyerekek jártak, 1957-ben felvett 9 fekete srácot, a gyerekek ellen azonnal megindult a zaklatás és más erőszak. A helyzet normalizálására maga Eisenhower elnök küldött szövetségi katonákat a városba.
Borisz Paszternak 1957-ben irodalmi Nobel-díjat nyert a Doktor Zsivágó c. regényéért, a díjat a szovjet kormány „természetesen” nem engedte neki átvenni.
Mickey Mantle, a New York Yankees baseballcsapat egyik legsikeresebb játékosa 17 év után, 1968-ban befejezte aktív pályafutását.
Jack Kerouac, a beatnemzedék talán legismertebb írója, költője, 1957-ben publikálta On the Road (Úton) c. könyvét.
1957.október 1-én a Szovjetunió fellőtte a Szputnyik 1 nevű műholdat, ezzel vette kezdetét a SZU és az USA közötti űrverseny.
Csou En-laj a Kínai Népköztársaság megalakulása (1949) után annak első miniszterelnöke, egyben külügyminisztere is volt.
1957. októberében mutatták be a Híd a Kwai folyón (The Bridge on the River Kwai) c. filmet Alec Guinness-szel a főszerepben. (Még hogy a Csillagok háborújában használták először a ferdén úszó szöveget, muhahaha.)
Libanonban a II. világháború után a muzulmán ellenzék egyre erősebben lépett fel a nyugati irányultságú politikával szemben. 1958-ban kitört a polgárháború („libanoni válság”), és csak az amerikai csapatok beavatkozását követően nyugodott meg a helyzet.
Charles de Gaulle Franciaország elnöke volt 1959 - 1969 között. Ajánlott film: A Sakál napja (The Day of the Jackal), a címszerepben Edward Fox-szal.
California baseball: a New York Giants baseballcsapat 1958-ban átköltözött San Franciscoba és nevet változtatva San Francisco Giants néven működik a mai napig. Egy évvel korábban a Brooklyn Dodgers költözött át LA-be, és vette fel a Los Angeles Dodgers nevet.
Gyilkos ámokfutásuk során a 19 éves Charles Starkweather és 14 éves barátnője, Caril Ann Fugate 11 embert ölt meg Nebraska államban 1958 januárjában.
A thalidomidot az 50-es évek végén hozták forgalomba Nyugat-Németországban, mint recept nélkül kapható nyugtatót. 1961-ben visszavonták, mert az akkor született gyerekeknél súlyos fejlődési és idegrendszeri károsodást okozott.
Harmadik részéhez érkezik a rock és történelem témájú posztok sora, aminek az 1956-os magyar forradalom adja az apropóját. A korábbi írásokkal szemben, ahol több dalt vettünk szemügyre, ezúttal csak egyet vizsgálunk meg részletesen. Ami a XX. század második felének majd’ 120 eseményét sorolja fel címszavakban, és egyetlen szó erejéig helyet kapott benne a mi ’56-unk is. A vájtfülű olvasók ebből már gyaníthatják – és igazuk is van –, hogy ezúttal Billy Joel We Didn’t Start the Fire c. opuszáról lesz szó.
Szülinapi jókívánsághoz ugyan a 8 napon már jóval túlvagyunk, de a 8 hónapon még belül: 1983. március 23-án jelent meg a ZZ Top pályafutásának legsikeresebb nagylemeze, az Eliminator, amiből csak az Egyesült Államokban 11 milliónál is többet adtak el. (A cím a nálunk gyorsulási verseny néven ismert autós párharcra utal.) A borítón, ill. a lentebb linkelt videókon látható 1933-as évjáratú Ford Hot Rod kupé Billy Gibbons saját tulajdonú oldimere, ami Clevelandben, az ottani Rock and Roll Hírességek Csarnokában van kiállítva, de ha Gibbons arra jár, beül és tesz vele pár kört.
A ’80-as évek közepére a rockzenét is elérte a szintetizátor-korszak: több, addig csak dobra és gitárra építő nagyágyú is felvette a palettájára a különféle szintiket. Csak pár példa: a Van Halen 1984-e (1984-ből), a Judas Priest Turbo-ja (1986), az Iron Maiden Somewhere in Time-ja (szintén 1986), vagy éppen jelen dolgozatunk tárgya.
50+-osok, na meg a fiatalabb korosztály érdeklődő tagjai számára egyértelmű, hogy az 1981-ben készült Kopaszkutya c. film az egyik legjobb kordokumentum a korabeli, inkább tűrt, mint tiltott rockegyüttesek napi küzdelmeiről. A filmet 1981 szeptemberében mutatták be, de én (ma már fel nem idézhető okból) csak jóval később, az egyik utánjátszó moziban néztem meg, a Mátrában, a téli szünet idején, 1981. dec. 28-án. (Milyen hasznos ilyen esetben a tinédzserkori napló, ugyebár.) Pedig a HBB-t nagyon szerettem, barátaimmal rendszeresen jártunk a koncertjeikre, főleg az Ifiparkba.
1980 karácsonyára szüleimtől a pár hónappal korábban megjelent Közép-európai hobo blues c. LP-t kértem ajándékba, ez volt az első saját tulajdonú nagylemezem, amit az NDK könnyűipar kitűnő termékén, a Combo lemezjátszón számtalanszor meghallgattam. Limitált zsebpénzemből sorra veszegettem későbbi lemezeiket is, ’82-ben kijött az Oly sokáig voltunk lenn, ’83-ban a Még élünk, tehát évente egy, és valahogy fel sem tűnt, hogy a Kopaszkutya film zenéje nem jelent meg lemezen, talán mert néhány számot engedtek a bandának felvenni az Oly sokáig… albumra.
A koncerteken persze mindig játszották a számokat, és internet és független sajtó híján csak szóbeszédekből hallottam, hogy a lemezt betiltották. What the fuck?, kérdezgettem barátaimat haladó angol tanulóként, de a választ nemigen lehetett tudni. Csak a rendszerváltás után derült ki, hogy az akkori hatalomnak pár dal szövege nem tetszett. Többek között ezért utálom az összes olyan állami médiát, ami pártpropagandát tol, és mindent és mindenkit ellenségként kezel, aki ezzel szemben a való helyzetről próbál beszámolni. (Mint ahogy teszi ezt 13 éve a NER mindent maga alá gyűrő úthengere.) Amint az ismert, a Kopaszkutya lemez végül 1993-ban megjelent, a mostani koncert apropóját meg az adta, hogy a lemezt most újra kiadják vinylen.
Legutóbb jó hosszút sétáltunk Bécsben, de nehogy már csak a schógoroknál lehessen érdekeseket látni! Még szép az idő, aranylik a vénasszonyok… nyara, vagy romantikusabban fogalmazva, az indiánoké. Így hát irány szeretett fővárosunk gyöngyszeme, a Margitsziget, aminek ezúttal az északi részén (tehát az Árpád-híd felőli végén) található két látnivalót járjuk körbe.
A sziget a betondzsungel nagyvárosban igazi oázis, akár a csecsemő, aki nemcsak nevet, hanem oáz is… Rengeteg a zöld és a vastag törzsű, száz évnél is idősebb fa, úgyhogy ideje lenne ide is legalább két újabb stadiont építeni a már 1949 óta meglévőn kívül. (Ami akkortájt az Úttörő Stadion nevet kapta, és mai napság a Margitszigeti Atlétikai Centrum névre hallgat. A honlap gyakran magyartalan fogalmazása és helyesírási hibái miatt nem nekem kell elnézést kérnem.) De amíg ez a szép új világ be nem köszönt, vegyünk szemügyre két építészeti emléket, a Zenélő Kutat és a premontrei kápolnát.
Költőnk, veszett módon csigázva az olvasók kíváncsiságát, azonban nem az izgalmasnak ígérkező szerelmi vallomás leírásával folytatja, hanem visszatér a templom tornyából leereszkedő Fejenagyhoz. A kovács szerencsésen földet ért, bár ekkorra már a nap leáldozóban volt és alkonyi pírt öltött. És vajon miért ilyen piros a színe? Költőnk tudja a választ, mert ahogy mondja: „Csak én tudom ennek okát, / Én, kit földöntúli izék / Földöntúli izékbe avattak. / Ez vésznek előjele…”
Sőt, ha még további jeleket várnánk valami közelgő vészről, akkor íme még egy: „A lágyszivü kántornak felesége / Ma nem ivott meg többet / Egy messzely pálinkánál.”
Ebben az évben Petőfi bicentenárium van és én még egy sort sem írtam az egyik kedvenc költőmről, pedig már lassan ősz lesz, riadtam fel a kósza gondolatra az egyik hajnal(ká)ban. Hajnalka ezután csókot lehelt a homlokomra és azt mondta, még nincs veszve semmi, vágj bele olyan elszántsággal, amilyennel szoktál! A paródia amúgy kedvenc műfajom, amikor gimiben vettük ezt az eposzt, hetekig röhögtem egy-egy szófordulatán. De az egész mű 14 karátos, mint Rejtőnél az autó, és amikor ugyanabban az évben Arany Pázmán lovagját is tanultuk, nagy gyönyörrel tovább röhögcséltem: ezek a XIX. századi költők tényleg tudtak valamit. És amikor pár napja kezembe került egy idén vert 200 forintos Petőfi arcmásával, az megadta a végső lökést: hogyvoltra fel!
