Ott hagytuk el, hogy a két markos hórukkember lyukacsos atlétatrikóban felkapja a nyúlbőröket tartalmazó fonott ládát a benne lapuló kis Recével és Bumeránggal, és ismeretlen helyre indul vele. A szállítójármű a testvéri NDK iparának egyik csúcsterméke, egy nyitott platójú Robur (rendszáma FG 97-36, just for the record), ilyenem nekem is van és a mai napig működik, bár az is igaz, hogy az enyém lendkerekes.
Van Esterházy Péternek egy unos-untalan idézett mondata, miszerint „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” Természetesen nem gondolom, hogy a blogom a Parnasszus csúcsán állna, de jelen posztban szerepelni fog két személy, akiknek a nevét a fenti idézet gyakorlatba ültetésével eddig sem írtam le és ezután sem fogom.
fotó: telex.hu
A délelőtti nyüzsgéssel teli ismerős játszótéren nyitunk, a rikkancs nagy hangon kürtöli világgá az előző nap elképesztő skandalumát, amivel tele vannak a lapok: Bűntény az Állatkertben, eltűntek a vadállatok, nagy jutalom a nyomravezetőnek!! A parkőr és Bagaméri felváltva méltatlankodik: Ebben a városban minden megtörténhet!, pedig pl. a szamizdat butikról még nem is hallottak. A parkőr észrevesz egy galád szemetelőt és botját lóbálva akcióba lendül, ezt kihasználva a bokrok közt lapuló tréfás kedvű vadlibások támadást indítanak Bagaméri ellen a magnóra felvett oroszlánbőgéssel és a Lópici Gáspártól csórt oroszlános plakáttal. A gyanús zajokra fel is figyel Bagaméri és beóvakodik a susnyásba, ám amikor az ágak között megpillantja a félelmetes oroszlánfejet és meghallja a csutkára feltekert morgást, rémülten rohan a játszótér túlsó végébe.
A csodálatos meseköltő Csukás István 1936. április 2-án született, és sajnos 2020 óta nincs velünk. Talán a születésnaphoz lazán kapcsolódva, talán attól függetlenül a kizárólag interneten fogható M3 adó műsorára tűzte az azonos című ifjúsági regényből készült, és a "minden idők legjobb magyar gyerekfilmje" címre joggal pályázható 4 részes feldolgozást. Ez adja az apropót ahhoz, hogy a művet, aminek bemutatója 1974 májusában volt a Magyar Televízióban, górcső alá vegyük. A film több karaktere és számos idézete bekerült a magyar popkultúra örökzöldjei közé. Hogy volt? Hát így.
Tüzesen süt le a nyári nap sugára az ég tetejéről a suli tornyára, alakítjuk saját mondandónkhoz az ismert Alexander Petrovics idézetet. Bizony, benne vagyunk a júniusban, az osztályterem tábláján nagy betűk hirdetik a minden diák által legkedvesebbnek tartott visszaszámlálást, miszerint: KÁCIÓ! Bakó Márta tanárnő derekasan küzd, hogy levezesse a nebulóknak a tábla szabadon maradt felére felírt számtanfeladatot, de nem sok sikerrel.
Gróf Márton, úgyis mint Marci gondolatai is teljesen máshol járnak, a Vadliba őrs tagjait stafétaváltó-módszerrel rendkívüli gyűlésre hívja össze az óra utánra. Kihasználva a tanárnő elmélyült magyarázatát, a tagok négykézlábra ereszkedve, a padok alatt kúszva sorra értesítik egymást a teremben. Az akció sikeres, ezer veszélyt leküzdve az utolsó futár, Süle is már majdnem visszaérkezik a helyére, ám ekkor váratlan akadály állja útját: maga a Bakó! Szerencsére bárd helyett csak egy szellemesnek szánt beszólással csap oda a duci fiúnak: Fogyókúra? (A vicceskedő humortalan tanerőktől ments meg, Uram, minket!) Válaszra azonban nincs idő, mert épp ekkor csengetnek ki, a diákok nagy zajjal kitódulnak a teremből, egyikük még felrajzol egy A-t a KÁCIÓ elé, ezzel hirdetve, hogy már csak egy napnyi gyötrelem van hátra ebből a tanévből.
Az 1930-as évek magyar filmművészetének újabb alakját vesszük szemügyre, Csortos után egy másik Gyulát, Gózont. Aki az esztergomi illetőségű Grosszmann Simon és Binéter Emília negyedik gyermekeként született 1885. április 19-én. (Összesen hatan voltak testvérek, három fiú és három lány.). Hivatalosan a felvidéki Érsekújváron (ma Nové Zámky), de az igazság az, hogy várandós édesanyja a szüleihez utazás közben Párkány és Érsekújvár között a vasúti kocsiban hozta világra gyermekét. Kalandos érkezés ebbe a földi világba, kétségtelen.
Jó ideje tervezem már, hogy kedvenc filmes korszakomról, a ’30-as évek magyar filmvígjátékairól írjak posztot, sőt posztokat. Persze mindig közbejön valami, leginkább az, hogy egy nap csak 24 órából áll, de most úgy érzem, rám rúgták az ajtót, nem lehet tovább halogatni a dolgot. Merthogy az történt, hogy az idei év elejétől a Rádió Caféra (vissza)költözött Millásreggeli c. műsor „Mesél a múlt” (általam már többször szemlézett) rovatában Katona Csaba, az ismert történész a 140 évvel ezelőtt, 1883. március 8-án született Csortos Gyuláról beszélt a két műsorvezetőnek, Ács Gábornak és Kántor Endrének, na meg persze a hallgatóknak.
A múlt heti komoly téma után könnyedebb vizekre evezünk. Ez enyhe képzavar, de annyira mégsem: a túrógombóc ugyanis könnyű étel és vízben kell főzni. Naugye. Aki nem szeret főzni (mint pl. én), vagy nem tud (mint pl. én), viszont a három gyerek miatt (mint pl. nálunk) gyorsan össze kéne dobni valamit, de a rántottát és a főtt virslit már unják, akkor jó választás lehet ez a kaja. Tényleg gyorsan elkészül, aminek az egyik titka, hogy nem kell hosszasan szabályos kerek gombócokat formázni, hanem csak beleszaggatni a vízbe, mint a nokedlit. A recept feltalálási helye a házi receptkönyv, amibe kézzel írkáltuk bele a rokonok, barátok tuti kajaleírásait, ilyen könyvecske nyilván sok háztartásban megtalálható. (A miénk ráadásul cirillbetűs borítójú.)
A blog indításakor hoztam már ide receptet, de azóta a téma méltatlanul kevés figyelmet kapott itt. A recept tavaly elhunyt kedves Margó nagynénémtől származik, akiknél gyerekkoromban rendszeresen nyaraltam, eleinte Hódmezővásárhelyen, majd miután átköltöztek Szegedre, onnantól ott. A '70-es évek közepén járunk, a Magyar Rádió kívánságműsorában, a tánczenei koktélban és egyéb adásokban rendszeres vendég a két nagyágyú, az ABBA és a Boney M. Ez utóbbi első nagy nemzetközi sikere a Daddy Cool volt, amit azóta is mindenki ismer. A szövege nem túl bonyi: "She's crazy like a fool... / ...wild 'bout Daddy Cool". Ez megy három és fél percig, Megengedem, nem Juhász Ferenc-i mélység, de táncolni jól lehet rá.
Európa háború nélkül - ebben nőttem fel, ezt tanultam az iskolában másfél évtizeden keresztül: soha többé fasizmust, soha többé háborút. És ez úgy tűnt, be is igazolódik: a hidegháború idején sem volt fegyveres konfliktus a szocialista "béketábor" és a "hanyatló" Nyugat között, sőt a rendszerváltással azt is remélhettük, hogy a fegyveres konfliktusok Európában végleg eltűnnek. Ezek után hidegzuhanyként ért mindenkit a jugoszláv polgárháború kirobbanása és ezen belül Szarajevó majd' négy évig tartó ostroma, és a szerb mesterlövészek által történt folyamatos terrorban tartása. Ízlelgessük: Európa közepén ártatlan civileket mészároltak napi rendszerességgel fegyveres katonák büntetlenül. Az ENSZ, a NATO és nem kis részben az akkori amerikai elnök, Bill Clinton határozott fellépése kellett ahhoz, hogy a polgárháború 1995-ben a daytoni egyezménnyel véget érjen.
Jugoszlávia széthullott, oké, mit tehetünk ellene mi átlagemberek, de most már aztán soha többé nem lesz fegyveres harc Európában, az tuti. Ennek biztos reményében vágtunk bele életem párjával a családalapításba, és minden jól is ment egészen 2022. február 24-ig. Amikor is arra ébredtem, hogy az összes rádió- és tévéadó azt jelenti, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Az első napok sokkja után lassacskán tudatosodott bennem, hogy ez a konfliktus nem 2022. február 24-én kezdődött, még csak nem is 2014. februárjában, amikor az oroszok elfoglalták a Krím-félszigetet, hanem 2008. augusztusában, amikor a ruszkik megtámadták Grúziát és elfoglalták Dél-Oszétiát és Abháziát. Tehát ha akkor még nem is, de mostanra mindenki számára egyértelművé válhatott, hogy Putyin cáratyuska célja a szovjet (nagyorosz) birodalom visszaállítása.
A fővárost elhagyva kelet felé száguld a munkagép alsóbbrendű utakon, az út mentén gyümölcsfák, az ég kék, a fű zöld, sárgul már a kukoricaszár, érik a gyümölcs, summer colours in black & white, nice. Előreugrunk a Basavár nevű faluba, ahol a központi intézményt jelentő Góltanya nevű kocsmában a helyi szurkolótábor cserél eszmét éppen a falu vezetőjével, Sándorral, és a helyi focicsapat edzőjével, Gyulával. (Ha már az előző részben szóba került Torzonborz király, most az edző személyében találkozhatunk Süsü magyar hangjával is.) A békésen induló sörözés lassan komoly vitába megy át, a szurkolók ugyanis sérelmezik, hogy már három hazai meccset nem engedtek a bírók lejátszani a focipálya minősíthetetlen állapota miatt, és holnap 2-kor újabb meccs lenne. Bezzeg Felcsúton milyen szép pálya épült!, harsogják. Az elnök próbál védekezni, hogy a járástól már többször kért pénzt, de nem adtak, talajegyengető gép helyett is csak egy halom gereblyét küldtek. Még hogy nincs pénz, vérmeskednek a szurkolók, arra bezzeg volt, amikor a múltkor a jugoszláv tengerparton kerestetek vendégcsapatot, akik aztán végül el se jöttek! A trénernek erre pompás válasza van: Persze, mert megtudták, micsoda játékerőt képviselünk és nem mertek kiállni ellenünk. A vitát gépzúgás szakítja félbe, az elnök arcán mosoly terül szét: Csak nem egy úthenger hangját hallom? Csak de! Meg vagyunk mentve!
Amint az köztudott, január 22-e a magyar kultúra napja 1989 óta, abból a megfontolásból, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le végleges formában Hymnus c. költeményét. A vers tehát idén 200 éves, ennek apropóján számos rendezvény, esemény, rádió- és tévéműsor foglalkozott vele. Ezek közül én a Klubrádió január 19-én elhangzott adását fogom szemlézni, ebben Rózsa Péter műsorvezető vendégei Nyáry Krisztián író és Csepeli György szociálpszichológus, egyetemi tanár voltak. A magam részéről az üres frázispufogtatás és nemzethy hergelés nemcsak hidegen hagy, hanem egyenesen dühít is. A mindigcsakbáncsákamagyart központi narratívája helyett sokkal jobban érdekelnek a tények a Himnusszal kapcsolatban is; az hogy konkrétan mi volt, hogy volt és miért volt. Spoiler: a tárgyalandó műsor ennek az elvárásnak maradéktalanul megfelelt.
