Harmadik ének

Költőnk, veszett módon csigázva az olvasók kíváncsiságát, azonban nem az izgalmasnak ígérkező szerelmi vallomás leírásával folytatja, hanem visszatér a templom tornyából leereszkedő Fejenagyhoz. A kovács szerencsésen földet ért, bár ekkorra már a nap leáldozóban volt és alkonyi pírt öltött. És vajon miért ilyen piros a színe? Költőnk tudja a választ, mert ahogy mondja: „Csak én tudom ennek okát, / Én, kit földöntúli izék / Földöntúli izékbe avattak. / Ez vésznek előjele…” 

Sőt, ha még további jeleket várnánk valami közelgő vészről, akkor íme még egy: „A lágyszivü kántornak felesége / Ma nem ivott meg többet / Egy messzely pálinkánál.”

Na és hová készül kovács uram megünnepelni a szerencsés megmenekülést? Hát bizony a kocsmába, nemcsak a jófajta italneműek miatt, hanem mert szívében (mily meglepő) ő is gyengéd érzelmeket táplál Erzsók iránt. „A szerelem lesz sarkantyúm, / Hozzád rohanok, / Mint a malacok gazdasszonyaikhoz, / Ha kukoricát csörgetnek.”, fohászkodik és már rohan is (mint a malacok gazdasszonyaikhoz, ha kukoricát csörgetnek).

A kocsmában már tetőfokon a hangulat, középen Palkó ropja a tüzes zenére, de még Harangláb is táncra perdül, igaz, csak egymagában.

Fejenagy koma örömmel lép be a helyiségbe, ám mosolygós ábrázata egy pillanat alatt dúvaddá változik, midőn az egyik sarokban megpillantja a lágyszívű kántort, aki Erzsók ötvenöt éves lábainál (ami kettő esetében 110, hívom fel ismét a figyelmet) térdel és szerelmi vallomást tesz éppen, azt remélve, hogy viszonzásra talál. 

„Most, rögtön, ezennel / Mondja ki szűz ajakad: / A reménység zöld koszorúja / Öveddze-e homlokomat, / Vagy a kétségbeesésnek / Bunkósbotja / Üssön agyon?”

Én ütlek agyon!!, hangzik fel mögöttük egy sztentori hang, és Fejenagy máris nyakon ragadja a kántort, „S fölemelte a térdepelésből, / Hogy talpa sem érte a földet; / Aztán meg letevé, / Hogy az orra is érte a földet.”

Miután jó darabig úgy mártogatta szerelmi vetélytársát, mint a pacalpörköltet szerető ember a fehér kenyeret a paprikás szaftba, rájött, hogy talán a fehérszeméllyel is tisztázni kellene, széna-e vagy szalma? Kérdőre vonta hát szíve hölgyét, de Erzsók egy szót sem felele, csak szemérmetesen meregette a szemét. Amiből Fejenagy azt az egyértelmű választ olvasta ki, miszerint: „Oh széles tenyerű Fejenagy, / Helységünk kalapácsa, / S csapra ütője szivem hordójának! / Még kétkedel?... / Ártatlan vagyok én, / Mint az izé...” A kovács kitörő örömmel fogadta ezt a néma vallomást, és dühét ismét a kántor felé fordította, (nyakat) kitörő örömmel.

A hangos perpatvarra természetesen leállt a vidám muzsika, a zenészek és a táncosok egymásra pillogva várták, mi fog következni. Hát az, hogy a kántor töredelmesen bevallotta, valóban szereti Erzsókot („Oh a szerelem / Nem oly portéka, amelytől / Elzárni lehetne a szívet; / Tündéri madár ez, amelynek / Ajtó sem kell, hogy a szívbe röpüljön…”), de hozzáteszi, az iménti szerelmi vallomásra Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi bujtotta fel, aki a hortyogó Fejenagyra rázárta a templom ajtaját, mondván, a kántor most nyugodtan megvallhatja érzelmeit Erzsóknak, a kovács úgysem fog tudni megjelenni a színen. Beszéde alatt Harangláb igyekezett úgy tenni, mint aki nincs is jelen, de vajmi kevés sikerrel.

A felbujtó és a felbujtást elszenvedő rövid ideig szúrós tekintettel vizslatják egymást, és Harangláb, mikor szóra nyitja száját bevallja, igen, ő biztatta fel a kántort a szerelmi vallomásra, és hogy miért? Ennek oka egyszerű: „Mert én kendet utálom, / Mint a kukorica-gölődint.”  A kovács egy pillanatra meghökken, lehet, konkrétabb anyázást várt, de aztán visszavág: „Hát kend azt gondolja talán, / Hogy én kendet szeretem / Avval a macskapofájával?” 

Höjj, kemény szók mindkét oldalról, amit konkrét tettek követnek: kölcsönösen leütik egymás fejéről a kucsmát, és bunyózni kezdenek, ami természetesen tömegverekedésbe megy át, ahogy az már ilyenkor lenni szokott. (Vagy ahogy azt egy évszázaddal később a kitűnő Rejtő úr írá A három testőr Afrikában című művében: "Esténként az úri közönség verekszik! Kitűnő széklábak! Belépés díjtalan! Kilépés bizonytalan!") Csepü Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója Fejenagy segítségére siet Harangláb ellenében, mert annak idején vagy két hétig a helység kalapácsánál tanulta a kovácsmesterséget.

Az erőszak erősödő tombolásának látványa olyannyira feldúlta a szemérmetes Erzsók ötvenöt éves keblét (kettő esetében az vajjon mennyi, tudja valaki?), hogy szegényke elájult. Bagarja, a béke barátja emelte fel és helyezé el ágyába, a párnák közé. „Élettelenűl feküvék ott, / Mint a lepuskázott vadlúd / A tó közepén.”

Az férfiasch küzdelem elől az addig felhőtlenül mulatozó lyányok is elvonultak nyugodtabb vizekre, és utánuk kotródott Bagarja uram is.

Negyedik ének

De ne higgyük ám, hogy Bagarja gyávaságból lépett le a harci helyzetből! Nem, ő most is a békesség elérése érdekében fáradozik és siet a falu bírójának házához. Az idős elöljáró az eresz alatt szendergett egy fapadon, azaz olyasféle alkalmatosságon, amiről jó 150 évvel később a levegőégben repkedő gépezetek egy csoportja kapja majd nevét… Hiába ecseteli drámai szavakkal Bagarja a kocsmai iszonyú helyzetet, ami az egész falura végveszélyt hozhat, bíró uram kissé nehezen tér magához a jóízű alvásból. A kocsma padozata hővértől pirosult gyásztér, amit sóhajtva köszöntünk, folytatná az überművelt Bagarja, de hirtelen rájön, hogy ez a sor egy másik költeményből való.

Egy adag pipa elszívása után végre feltápászkodik a kevésszavú bíró és Bagarjával elindul a harci dúlás színtere felé. Persze a hivatalos delegáció összeállításához szükséges még a hivatalában pontos kisbíró felkeresése is. Aki, lévén hivatalában pontos, csatlakozott ugyan feletteséhez, de nem kitörő örömmel. Bagarjáék ugyanis legkedveltebb időtöltésében zavarták meg: éppen feleségét verte.

Még útba ejték a lágyszívű kántor házát, ahol annak neje, az amazontermészetű Márta éppen szomszédasszonyával pörölt valami közönséges kofalárma vagy tyúkpör ügyben. Már ezen jól felpaprikázta magát, de hát még attól milyen chilipaprikás lett, amikor Bagarjától értesült a kocsmai csetepatéról, pontosabban az azt kirobbantó okról! Felkapott egy random seprűnyelet, a magasba emelé és mint valami Napóleon, felkiáltott: Utánam!

A kis csapat beront a kocsma ajtaján, és odebent szörnyű kép tárul eléjük, költőnk megfogalmazásában: „Iszonyú vala a látvány látása, / Amelyet láttak”. A kemence összezúzva, mindenütt törött asztalok és törött poharak, a padozat vérben ázik – „S a vérnek közepette / Búsongva tünődött / Egy leharapott fül.” Márta a seprűnyéllel csapásokat osztva jobbra-balra áthatol a gomolygó tömegen, míg végül megtalálja hitvesét az egyik sarokba húzódva.

A lágyszívű kántornak minden haja szála az égnek meredt asszonya láttán. „Oh Hamlet! mi volt ijedésed, / Mikoron megláttad atyád lelkét, / Ahhoz képest, amint megijedt / A helybeli lágyszivü kántor / Feleségének látásán?” Mindazonáltal Mártában volt annyi jóindulat, hogy nem ott az ivóban látta el kántor uram baját, hanem hazavonszolta, ahol szűk családi körben rendezte el vele az őt ért sérelmet, és ebben minden bizonnyal nagy szerepe volt a korábban már említett sodrófának is.

A kevésszavú bíró nem ékesszólásával, hanem elöljárói személye tekintélyénél fogva lecsendesíté a harczoló feleket és következhetett a két ellenséges fél meghallgatása. Harangláb és Fejenagy egyaránt előadta sérelmét, aminek végeztével a bíró csupán megdorgálta a fondor lelkületű egyházfit, ám a kovácsot, mint a verekedés kirobbantóját, kalodába záratta. Szorult helyzetében (érted?) Fejenagy csak azzal vigasztalhatta magát, hogy elleneit jó alaposan elagyabugyálta, és amint kiszabadul, azonmód megkéri a szemérmetes Erzsók kezét.

El kell ismerni, igazi héroszhoz illő munka volt ennek az Iliász harczi cselekményeit idéző viszálynak a leírása, úgyhogy egyetérthetünk költőnk eposz végi öntömjénező soraival:

„Te pedig, lantomnak húrja, pihenj!
Nagy volt a munka, s bevégzéd
Emberül e munkát…

… Eljő az irígység
Letépni babéraimat... de hiába!
Nem fogja elérni;
Magasan függendnek azok,
Mint Zöld Marci.

S ha sötét zsákjába dugand
A feledés:
Fölhasogatja sötét zsákját
A halhatatlanságnak fényes borotvája.”

A mozgóképben játszódó személyek:

Költő: Gábor Miklós
Fejenagy: Bessenyei Ferenc
Harangláb: Major Tamás
Kántor: Garas Dezső
Bagarja: Ascher Oszkár
Erzsók: Mészáros Ági
Márta: Gobbi Hilda
Csepü Palkó: Agárdi Gábor
Bíró: Barsi Béla

Rendezé: Zsurzs Éva