50+-osok, na meg a fiatalabb korosztály érdeklődő tagjai számára egyértelmű, hogy az 1981-ben készült Kopaszkutya c. film az egyik legjobb kordokumentum a korabeli, inkább tűrt, mint tiltott rockegyüttesek napi küzdelmeiről. A filmet 1981 szeptemberében mutatták be, de én (ma már fel nem idézhető okból) csak jóval később, az egyik utánjátszó moziban néztem meg, a Mátrában, a téli szünet idején, 1981. dec. 28-án. (Milyen hasznos ilyen esetben a tinédzserkori napló, ugyebár.) Pedig a HBB-t nagyon szerettem, barátaimmal rendszeresen jártunk a koncertjeikre, főleg az Ifiparkba.

1980 karácsonyára szüleimtől a pár hónappal korábban megjelent Közép-európai hobo blues c. LP-t kértem ajándékba, ez volt az első saját tulajdonú nagylemezem, amit az NDK könnyűipar kitűnő termékén, a Combo lemezjátszón számtalanszor meghallgattam. Limitált zsebpénzemből sorra veszegettem későbbi lemezeiket is, ’82-ben kijött az Oly sokáig voltunk lenn, ’83-ban a Még élünk, tehát évente egy, és valahogy fel sem tűnt, hogy a Kopaszkutya film zenéje nem jelent meg lemezen, talán mert néhány számot engedtek a bandának felvenni az Oly sokáig… albumra.

A koncerteken persze mindig játszották a számokat, és internet és független sajtó híján csak szóbeszédekből hallottam, hogy a lemezt betiltották. What the fuck?, kérdezgettem barátaimat haladó angol tanulóként, de a választ nemigen lehetett tudni. Csak a rendszerváltás után derült ki, hogy az akkori hatalomnak pár dal szövege nem tetszett. Többek között ezért utálom az összes olyan állami médiát, ami pártpropagandát tol, és mindent és mindenkit ellenségként kezel, aki ezzel szemben a való helyzetről próbál beszámolni. (Mint ahogy teszi ezt 13 éve a NER mindent maga alá gyűrő úthengere.) Amint az ismert, a Kopaszkutya lemez végül 1993-ban megjelent, a mostani koncert apropóját meg az adta, hogy a lemezt most újra kiadják vinylen.

Ilyesféle emlékek és infók felidézésével, na meg a film ismételt megtekintésével hangoltam magam a szept. 22-i koncertre. Sőt a retrózásban odáig merészkedtem, hogy nem a neten, hanem a Barba Negra pénztárában vettem meg a papíralapú jegyet, ilyet nem is tudom, mikor tettem utoljára. Az előzenekar Hobótól már megszokottan a Jazztelen volt, Bűdi Szilárd basszer és énekes együttese. A kiírásnak megfelelően ¾ 7-kor kezdtek és nyomtak egy jó félórás bulit, olyan ismert számokkal, mint a Ki voltál, Piros blues gitár, Rocksztárok bűne, Vasárnap. (Nem linkelem egyiket sem, a youtube-on mind megtalálható.)

Az átszerelés alatt tűnt fel. hogy Hobóéknak két dobszerkót is beállítottak, ki fogja vajon a másodikat püfölni?, gyötört a kínzó kérdés negyedórán át. A ¾ 8-ra kiírt kezdést Hobo pontosan tartotta (akárcsak a hivatalában pontos kisbíró), így a csapat pont 19:45-kor belecsapott a húrokba és a dobokba, és így választ kaptunk a fenti kínzó kérdésre: a második dobszerkó mögé a régi harcostárs Pálmai Zoltán ült be és bár ő nagyrészt csak a szorosan vett Kopaszkutya számokon játszott, mégis jó volt újra látni. A nyitó darab természetesen a Kopaszkutya volt, egyből megteremtve a vidám nosztalgiázós hangulatot a telt házas közönségnek (ez kb. 3500 embert jelent). Hobo meg is jegyzi, nem gondolta volna, hogy 42 év után is ennyi embert fog érdekelni egy ilyen koncert. A közönség egyik harsány tagjának bekiabálására (Hol van Bill?) Hobo azt felelte, hogy természetesen hívták, de mivel ő 1995-ben kijelentette, hogy nem lép fel többé Hobóval, ezért most sem jött el. A számok eredetileg Bill által énekelt részét így Bűdi Szilárd adta elő. (Aki a Jazztelenben használt basszusgitárt amerikai csillagos-sávos ritmusgitárra cserélte időközben.)

Tekintve, hogy maga a lemez csak kb. 43 perces, nyilvánvaló volt, hogy a koncerten számos, a ’80-as évek elején készült dalt is elő fog adni Hobo és bandája. Ilyen volt mindjárt a második darab, a Fekete bárány blues, ami az 1980-as legendás Hajógyári-szigeti koncert fellépőiről (HBB, Beatrice, P.Mobil) szól. A felkonfban Földes azon mereng, hogy mi lett a három fekete bárány vezetőjéből: „Az egyik pártvezér lett, a másik kormányőr, nekem meg Kossuth-díjam van.”  

Hobo felkéri a fajgyűlölőket, hogy húzzanak el, mert most egy buddhista buzeráns zsidó versét fogják eljátszani, jön is a Leples bitang. Ezt követi a Gazember, ennek kapcsán megtudjuk, hogy annak idején Hobót emiatt (is) feljelentették, merthogy arra biztatja a fiatalokat, hogy legyenek gazemberek. Az az érv nem érdekelte a cenzort, hogy Földes itt csak a III. Richárdra utalt ("Úgy döntöttem, hogy gazember leszek"), mert a cenzúra nem olvasott Shakespeare-t, csak Lenint. Jön a Rolling Stones blues, aminek a szövegébe Hobo kicsit belekavarodik, hiába, túl sok olyan szó van benne, ami a blues-ra rímel. De ezen nyilván nem akad fenn senki. Sőt ha már a Stonesnál tartunk, akkor következhet a Kis vörös kakas: az ismert történet szerint Földes katona korában az őrtoronyban titkokban egy kis tranzisztoros rádión hallgatta a luxemburgi adó műsorát, és ezt a számot meghallva lett végleg blues rajongó. Kiss Zoli és Bűdi Szilárd egymás alá-fölé penget, sőt Bűdi még a herflit is fújja, szuper percek.

Nemes Zoltán az orgonán eljátssza a szovjet himnusz első pár taktusát, és értelemszerűen már jön is a Moszkva tér blues. A sok korabeli kedvenc közül nekem ez az egyik legnagyobb, egyrészt, mert általános iskolás szerelmemmel mindig itt randiztunk, másrészt mert nagyon bejött az áthallásos szöveg:

„A Moszkva térig jár az 56-os busz,
A Moszkva térig jár az 56-os busz,
Sok az ellenőr és rég nincs kalauz…

Hideg keleti szél a szoknyák alá fúj,
Langyos nyugati szél újságokat fúj,
Olvastad a régit, nem jön az új.”

Ezek után nyilván érthető, hogy én soha nem fogom a teret Széll Kálmán térnek hívni.

Hobo megkéri a közönséget, hogy emelje fel a kezét, aki már 1980-ban is élt. Kb. 3400 ember jelentkezik, ezen fellelkesülve a csapat belevág a Kőbánya blues-ba, ez a második szám, amit ma este a Kopaszkutya lemezről játszanak. Bill helyet a szöveget Bűdi Szilárd énekli. Maradunk a lemeznél, jön az Illatos dal, amiről szintén érthető, miért nem tetszett anno a cenzoroknak:

„Csípi a szemem ez a spray, / Ne ide fújják, / Ez a srác nem kér!

Fújd, csak fújd! Amíg van benne! / Fújd, csak fújd! Ki kér belõle?
Fújd, csak fújd! Kis kíváncsi! / Fújd, csak fújd! Magyar Givenchy!”

Érkezik a Hosszúlábú asszony, ami Földes mostani közlése szerint valós személyről szól, egy olyan lányról, aki annak idején gyakran látogatta a zenekar próbáit és igen gyakran segített a fiúkon. Hogy milyen értelemben, arra Hobo nem tér ki, de nyilván mindenki el tudja képzelni… A szöveget ismét Bűdi énekli, a szám végén Hobo megemlíti, hogy Bill novemberben koncertet ad a Sportarénában, és aki tud, menjen el arra is.

Jön a Közép-európai hobo blues I, aminek szövegét 1982-ben a gimis kémiafüzetem borítójára is ráírtam, de ez, hogy úgy mondjam, nem aratott osztatlan elismerést V.G. tanárnő részéről. Majd egy másik, Bill-lel közös dal érkezik, az Enyém, tiéd, miénk, Bűdi Szilárd ebben is kitesz magáért az ének + szájharmonika kombóval.

Visszatérünk a koncertet ihlető lemezhez, következik a Tetovált lány, szintén Bűdi előadásában, aki néha elhallgat és hagyja a közönséget énekelni. Majd mindenki csóválhatja, amilye van, érkezik ugyanis a Farock, amiről tudható, hogy nemcsak szinte minden állatfajnak, de minden hímnemű homo erectusnak is van. (Sőt első elnevezése volt ez gimis bulizenekarunknak is, amit a próbafolyamat során végül Rectumnak neveztünk el és ezen a néven adtuk első és egyetlen koncertünket is.) Lírai hangulattal megyünk tovább a Belladonna akkordjain ringatózva. Sajnos a refrénnél Hobo nem nagyon találja a hangot és szöveget is téveszt, de megbocsátjuk.

Magyar értelmiség ellenes szám következik, konferálja fel Földes a következő dalt, és a banda nagy vehemenciával belecsap a Bunkó vagyok-ba. Majd jön a Tobacco Road, amit az első sora miatt („A nyomor szült, az út nevelt”) nem engedtek lemezre anno, hiába magyarázta Hobo, hogy ez nem épülő-szépülő szochazánkról, hanem a már akkor is évtizedek óta rohadó amerikai kapitalizmusról szól. (Ráadásul nem is HBB szerzemény, hanem feldolgozás, Földes csak a magyar szöveget írta az eredeti Nashville Teens dalhoz.) Az viszont biztos, hogy ezt az opuszt anno minden koncerten elképesztő vehemenciával nyomták le, és most sincs ez másként, a refrént a háromezres tömeg ordítja, hogy csak úgy libegnek a Barba Negra sátorfalai.

A csapat két szám erejéig ismét letér a Kopaszkutya vonalról és elpengeti az egyik legismertebb és legkedveltebb HBB dalt, ami szintén feldolgozás ugyan, de a hangszerelése és a szövegmagyarítása olyan jól sikerült, hogy az eredeti szerző Jimi Hendrix elégedetten csettintene, ha hallaná. Természetesen a Hey Joe-ról van szó, Bill helyett ismét Bűdi Szilárd énekével. Ezt követi a Ki vagyok én?, a HBB koncertek egyik állandó és jellemző, a közönséggel „felelgetős” darabja.

És aztán visszatérünk a betiltott lemez maradék számaihoz, Hobo a közönséggel együtt elénekli a Jaj de jó a habos süteményt, aminek végeztével jöhet a Torta, a Farockhoz hasonlóan szintén rejtett cekcuális utalásokat rejtő örökbecsű, tinédzserkoromban emiatt elsőszámú kedvenc, természetesen. („Verem, verem, verem / Majd beleszakadok, / Nem bántok én senkit, / Csak verem a habot.”)

Bírják még?, kérdezi tőlünk Hobo, hát ha ő bírja, akkor mi pláne. A You Gotta Move következik, ami a Földes-féle keresztségben az Indulnod kell címet kapta. „Ha szólít az Úr / Légy készen: / Indulnod kell!”

A szomorkás hangulatot azonban gyorsan ellenpontozza a Johnny B. Goode, a Johnny légy jó, minden HBB koncertek egyik leghúzósabb és legpörgősebb darabja, amit a műsor végefelé szoktak eljátszani. A pörgésre most se lehet panasz, a tempó is eszement: Kiss és Bűdi remek gitárpárbajt vív, Nemes a zongorán szólózik hosszan, majd Bűdi a szájharmonikán is recsegtet egy sort, faja. És a keretes szerkezet jegyében a végén ismét felhangzik a Kopaszkutya, két dobossal és 3500 főnyi kórussal megtámogatva.

Nagy ajándék, amit maguktól kaptam ma este, nem gondoltam, hogy ennyien eljönnek, búcsúzik Hobo, akiről kb. 45 éve tudni lehet, hogy gyakorlatilag képtelen 2 órás koncertnél rövidebbet adni. Most is 130 percnél tartunk, amikor levonulnak a színpadról.

Természetesen csak rövid időre, mert ráadást nyilván adni kell. Az ismételt színpadralépéskor Földes először megemlíti azt a három zenésztársát, akik a Kopaszkutya film és lemez felvétele idején a HBB tagjai voltak, de sajnos nemrégiben elhunytak, és közben a kivetítőn is feltűnik a fényképük: Póka Egon, Szénich János, Kőrös József. (És idén júniusban az egyik legkorábbi tag, az első HBB lemezen dobolt Döme Dezső is meghalt, egyre fogynak az egykori társak.) Mi más következhetne ezek után, mint a Halálapa blues.

De természetesen nem lehet szomorú hangulatban zárni egy ilyen bulit, ezért a ráadás végén felhangzik az irodalmi és történelmi utalásokkal jócskán tűzdelt Közép-európai hobo blues II, a legelső HBB nagylemezről. (Ha jól emlékszem, ennek szövegét a gimis töri füzetem borítójára írtam fel.) A Barba Negra teljes közönsége énekli a szöveget, Földes egy idő után el is hallgat és értő mosollyal hallgatja a 3500 fős kórust.

De ezzel sajnos vége, a Kopaszkutya lemezről végül tényleg minden szám elhangzott, az Édes otthon kivételével. Földes maga mellé hívja a zenésztársakat, a csapat nagy hajlongással köszöni meg a hosszan tartó és hangos ovációt. Hobo és barátai a következők voltak ma este: Pálmai Zoltán (dob), Gál István (dob), Bűdi Szilárd (gitár, szájharmonika), Nemes Zoltán (zongora), György Attila (basszusgitár) és Kiss Zoltán (gitár).

„Amíg élek játszom, játszom, amíg élek!”, búcsúzik a közönségtől Hobo.

Bis hundertzwanzig, Laci!, köszönöm meg én is a magam részéről.