1982. március 22-én jelent meg Anglia egyik legjelentősebb exportcikkének, az Iron Maidennek The Number of the Beast című nagylemeze. Amint az közismert, a zenekart a basszusgitáros Steve Harris alapította 1975-ben, a hírhedt középkori kínzóeszköz nevét választva a bandának, ami viszont a valóságban sosem létezett. Ennek ellenére vagy éppen ezért a csapat a hírnévhez vezető rögös úton csak elég nehézkesen haladt előre. Első lemezükre öt évet kellett várniuk, ez volt a (nem) meglepő című Iron Maiden, ami 1980-ban jelent meg, rajta két olyan számmal, amelyek azóta szinte minden koncertjükön elhangzanak: a Running Free és az Iron Maiden. Na és ezen található a blogger egyik személyes kedvence, a szerencsétlen sorsú utcalányról szóló Charlotte the Harlot. Egy évvel később jött ki a Killers LP, rajta a speed metalos Purgatory és az Edgar Allan Poe novellája ihlette Murders in the Rue Morgue (ami magyarul A Morgue utcai kettős gyilkosság címen lelhető fel.) Ezeken a lemezeken Paul Di'Anno énekelt, de tőle a csapat az egyre komolyabbá váló droghasználata miatt kénytelen volt megválni. És érkezett helyére a kegyetlen torkú és igazi showman Bruce Dickinson, 1981 szeptemberében.

Egészen elképesztő, hogy 12 év Fidesz kormányzás alatt egyetlen egy kampányidőszakban sem volt olvasható olyan üzenet tőlük, hogy miért kell(ene) ismét őket választani, miért ők a tutik. Oké, egy óriásplakátra nem lehet ráírni komplett politikai - gazdasági programot, de azért az elvárható lenne, hogy legalább pár szlogent feltüntessenek rajta. Multik haza, minimálbért mindenkinek, magyar seggbe magyar lófaszt, vagy valami ilyesmit, de nem, Orbánéktól semmi programszerűséget nem láttunk 2010, de talán már 2002 óta, maximum azt, hogy Folytatjuk!

A mostani választási kampányra már végképp semmilyen pozitívum nem maradt, csak a totális lejáratás és a nyílt hazugságok sulykolása. Ez a Finkelstein-módszer, tudom jól, de nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ezzel megint választást lehessen nyerni nálunk. Szopok, nyalok, gombot varrok, szavazz rám!, szeretem az Iron Maident, szavazz rám!, 98 B-s melltartót hordok, szavazz rám!, bármit elfogadnék, de olyat, hogy a jelenlegi ellenzék az ukrán háborúba küldené a magyar katonákat, támogatja a szexuális propagandát az iskolákban, és amúgy meg a kurva anyját az összes libernyáknak, ez nekem nem fér bele. Nincsenek politikai vitaműsorok a tévében, mert a miniszterelnök mondvacsinált indokokkal másfél évtizede minden kampányban kivonja magát az ilyesféle véleményütköztetés alól. Felnőtt egy olyan generáció, ami azt sem tudja, mi az a politikai vitaműsor, mert olyat még életében nem látott. Pedig az 1998-as Horn - Orbán vita milyen szuper volt, be is húzta a Fidesz a választási győzelmet. Igaz viszont, hogy nyolc évvel később a nemzet örökös miniszterelnöke a 2006-os vitában csúnyán szopóágra került Gyurcsány Ferenc ellenében, na onnantól kezdve mindenféle nyilvános politikai vita tiltólistára került a Fidesz, pontosabban OV agendájában.

Nem csináltam még ilyet, hogy a poszttól eltérő témájú leadet írok, de most kivételes a helyzet, mert ennyire még nem fenyegetett a 3. világháború, ezért így reagálok az Ukrajna elleni orosz invázióra. Az a véleményem, hogy aki egyetlen szóval is mentegeti a háborús bűnös Putyint, aki már nyíltan és fegyverekkel törekszik a szovjet birodalom visszaállítására, és válogatás nélkül bombáz civil célpontokat, kórházakat, gyerekintézményeket, az kiírja magát a civilizált emberek közösségéből. Rohadj meg, Putyin!, idézem ide egyik kedvenc klubrádiós műsorvezetőm visszatérő szavait. És most akkor tovább a posztra.

Göncz Árpád, a III. magyar köztársaság első elnöke idén februárban lett volna 100 éves. Hivatalos megemlékezés, ünnepi műsor, netán államilag szervezett konferencia a munkásságáról "természetesen" nem volt, hiszen a fidesz kurzus hosszú évek óta azon dolgozik, hogy a rendszerváltás fontos szereplőit, pártjait, eseményeit enyhén szólva negligálja, erősebben fogalmazva diszkreditálja, még pontosabban fogalmazva kiretusálja és a kukába dobja. Szerencsére magánkezdeményezések, alapítványok, civil szervezetek fontosnak tartották és tartják az emlékezést, így idén számos esemény foglalkozott már eddig is Göncz Árpáddal. Ezek sorába tartozik a Fővárosi Művelődési Házban március 3-án tartott rendezvény, ami a Kedélyesen Göncz Árpádról címet viselte.

Ott hagytuk el, hogy Lacó, Pöcök és Tivi behatolnak Gasch Lipót házának udvarába és rohannak a kerekeskúthoz. Sasolnak lefelé, de semmi mozgás, akkor most hogyan tovább? Egy út van előttem, melyiket válasszam, idézi fel magában Lacó Nagy Ferenc és a Beatrice tánczenekar ismert felvételét, és máris intézkedik: A tizedest nem bolondíthatjuk ide még egyszer potyára, mert a végén még beadja a végleges leszerelési kérelmét, nekünk kell utánajárnunk a dolognak. Lacó és Tivi lemászik a kútba, Pöcök marad őrségben, ha húsz percig nem jelentkeznek az önkéntes nyomozók, akkor Pöcök intézkedik a felsőbb szervek irányába. Tivi kicsit húzódozik, most, hogy élesbe fordult a dolog, kezd megtelni az alsógatyája, de miután Lacó legyávázza, mégis megembereli magát és elindul a vezér után. Pöcök még átadja az első részben látott paradicsomkonzerves dobozból eszkábált elemlámpáját, MacGyver bizony sírhat, hogy neki ilyenje nincs.

Kicsit megpihenünk, épp ideje, hiszen már másfél órája tart a koncert, hogy bírja Hobo a fájós lábával?, maxi riszpekt, idézem Jar-Jar Binkset. Az ünnepelt ismét elmondja, milyen sok jókívánságot és ajándékot kapott a rajongóktól a szülinap alkalmából, köztük egy könyvet is a „Szovjet népmesék Leninről és Sztálinról” címűt, és ez nem vicc, tényleg van ilyen kiadvány, 1953-ban jelent meg, a népek nagy tanítója, Joszif Visszarionovics halálának évében. Hobo fel is olvas belőle egy részletet, amiből kiderül, hogy egy szovjet hős, Lenin, kezébe vette a napot és arra fordította, ahol az emberek szenvedtek…. És Lenin halála után a nép napját egy másik vitéz őrizte tovább, Lenin legközelebbi barátja és elvtársa: Sztálin. A közönség tapsol és nevet, это чудo, teszem hozzá a magam részéről.

És ha már elvtársakról van szó, ezen a vonalon megyünk tovább, jön a Vadászok kivonulása az 1990-es dupla albumról, a „Tábortűz mellett”-ről. Kiss Zoltán és Büdi Szilárd valóságos gitárpárbajt vív, egymásra licitálva szólóznak, majd Igali Csanád is beszáll a zongorával, szuper pillanatok. A kivetítőn több diktátor és főelvtárs fényképe sorakozik: Pinochet„ Hitler, Sztálin, Czinege Lajos, stb. „Uraink szolgák voltak, egynek sem volt szava, / Sohasem kérdezték: Mikor mentek végre a picsába haza?”, tér el Hobo szenvedélyesen az eredeti szövegtől, de ezt senki sem bánja. Alszik valaki?, kérdezi a dal végén, de persze senki.

Korosztályom egyik legmeghatározóbb személyisége február 13-án ünnepelte 77. születésnapját maratoni hosszúságú koncerttel a Sportarénában. Spoiler: számomra maradandó élmény volt, és annyi minden jutott közben eszembe, hogy a poszt végül meghaladta az egyszerre végigolvashatóság határát, ezért két részben bocsátom az érdeklődők képernyőjére.

A magam részéről a Klubrádióban egy héttel korábban Kadarkai Endrével készített interjú meghallgatásával és számos emlék felidézésével készültem az eseményre. Gimis éveim nagyjából egybeestek a Hobo Blues Band indulásával és bár az 1980 augusztusi Hajógyári-szigeti Fekete bárányok koncertről információ hiányában lemaradtam, de az év őszén a koncert kalózfelvételéhez sikerült kazettán (mi máson?) hozzájutnom és rongyosra hallgattam. Szüleimtől pedig az év végén megjelent első HBB lemezt kértem karácsonyra, amit annyiszor hallgattam végig, hogy a tű helyenként már szinte átlyukasztotta a vinylt, főleg a Mindenki sztár és az Operett c. felvételeknél. Földesnek nincs hangja, oké, de ahogyan és főleg amiről énekelt, az teljesen új és szokatlan volt a(z akkori) pártállam idején.

Ismét az előző rész utolsó képkockáival folytatjuk, Pöcök a toronyból néz szerteszét, de a költővel ellentétben nem a lehulló levelek lágy neszét hallgatja, hanem kigúvadt szemmel figyeli Gasch Lipót házát és az éppen most érkezett ismeretlen bányászruhás embert. Gyanús ez nagyon, ezért máris száguld az ikrekhez, hogy ők értesítsék Lacóékat az eseményről. Lacó és Tivi a kertben ücsörögve éppen a horgászbotokat szerelik fel, amikor Péter és Pál befut és átadja az üzenetet. Megtudjuk, hogy Pöcök Gasch háza mellett vett fel figyelőállást, Lacó utasítja az ikreket, hogy menjenek el Gerlindához, ahol Kisvacak is héderel, és utána együtt jöjjenek a házhoz.

Ismét az előző rész végével kezdünk, kanyarog az Ikarus, a barátságos kalauz mondja a magáét, Tivadar jólnevelt mosollyal hallgatja, pedig terv készül ellene, kegyetlen. Házuk kertjében Lacó ugyanis éppen azt magyarázza a csapatnak, hogy szülői kérés ide vagy oda, ők bizony ki fogják innen utálni ezt a rokongyereket, hátha a következő fordulóval sértődötten visszamegy hazánk fővárosába, Budapestre. Első lépés, hogy nem mennek ki érte a buszhoz, Gerlinda persze tiltakozik: És ha feljön ide egyedül?, vet fel egy praktikus lehetőséget, de Lacó kész a válasszal: Mi nem leszünk itthon, folytatjuk a nyomozást ott, ahol tegnap abbahagytuk. A többiek nem túl nagy meggyőződéssel, de szintén felcihelődnek, Lacó egy újabb felvetésre viszont beleegyezik, hogy a két iker álljon lesben a buszmegállónál és figyelje az érkező Tivike minden lépését. Ha zűr van, egyikőtök utánunk jön és jelenti, na gyerünk!, adja ki az ukázt a vezér.

A kitűnő művész a napokban ünnepelte 74. születésnapját, amiről röviden már megemlékeztünk az öreg bánya első részének bevezetőjében. Most hosszabb laudáció következik, amelynek során színművészünk 1985-ben megjelent első lemezével foglalkozunk. Kernt már hosszú évekkel a lemezt megelőzően „kinéztem” magamnak, mondhatni, hogy gyakorlatilag gyerekkorom óta egyik fő kedvencem. Természetesen először a rádiókabaréban hallott jeleneteit és paródiáit ismertem és szerettem meg, a Taxi és a Halló, Belváros nyilván mindenkinek megvan. Woody Allen állandó magyar hangjaként is mindig zseniális, ezen belül külön kategória a Vígszínházban, illetve 2009 óta a Pesti Színházban a mai napig futó Játszd újra, Sam!, amiben közel 40 év óta Kern játssza az azonos című filmben Woody által alakított karaktert, Allan Felixet.

Feszült pillanattal zártuk az előző részt, most innen folytatjuk: Gasch Lipót még egyszer elkiáltja magát, miszerint „robbantás!”, mindenki lehasal, ám ebben a pillanatban befut a lihegő Lacó és Gerlinda. Az egyik határőr igyekszik őket elkapni, nehogy berohanjanak a műveleti területre (a szakszavakat vágom, remélem látszik), de Lacó kitépi magát és fut tovább Pirosfejhez. Gasch és a tizedes dühödten rémült arccal ugranak elő a fedezékből, és egymást túlharsogva ordítják lefelé a srác zilált haját, de aztán lassacskán sikerül kihámozniuk a zihálva előadott „az öcsém, a bányában, lement” szóhalmaz jelentését. Lacó mutatja a kezdetleges térképet: Gabi eltűnt egy órája és ezt hagyta az árnyékszékben. (Igazán jól nevelt gyerek ez, még válsághelyzetben is milyen választékosan beszél.) Pirosfej gyorsan kapcsol, nemhiába van két csillagja, és máris intézkedik: Horváth határőr, Takács határőr, lámpákat fogj, irány a bánya!