1982. március 22-én jelent meg Anglia egyik legjelentősebb exportcikkének, az Iron Maidennek The Number of the Beast című nagylemeze. Amint az közismert, a zenekart a basszusgitáros Steve Harris alapította 1975-ben, a hírhedt középkori kínzóeszköz nevét választva a bandának, ami viszont a valóságban sosem létezett. Ennek ellenére vagy éppen ezért a csapat a hírnévhez vezető rögös úton csak elég nehézkesen haladt előre. Első lemezükre öt évet kellett várniuk, ez volt a (nem) meglepő című Iron Maiden, ami 1980-ban jelent meg, rajta két olyan számmal, amelyek azóta szinte minden koncertjükön elhangzanak: a Running Free és az Iron Maiden. Na és ezen található a blogger egyik személyes kedvence, a szerencsétlen sorsú utcalányról szóló Charlotte the Harlot. Egy évvel később jött ki a Killers LP, rajta a speed metalos Purgatory és az Edgar Allan Poe novellája ihlette Murders in the Rue Morgue (ami magyarul A Morgue utcai kettős gyilkosság címen lelhető fel.) Ezeken a lemezeken Paul Di'Anno énekelt, de tőle a csapat az egyre komolyabbá váló droghasználata miatt kénytelen volt megválni. És érkezett helyére a kegyetlen torkú és igazi showman Bruce Dickinson, 1981 szeptemberében.

Abban az időben még bőven gimis voltam, és ahogy arról már többször írtam, azok az évek jelentősen formálták zenei ízlésemet, de az egyértelmű volt, hogy nekem a keményebb zenék fekszenek jobban. Baráti körömben az AC/DC vitt mindent, szorosan mögötte nyomult a Kiss és a Van Halen, és hozzájuk zárkózott fel a Maiden. A létezett szocializmusban nem volt könnyű nyugati együttesek lemezeihez hozzájutni, szerencsére a Petőfi rádió akkori zenei szerkesztői, Komjáthy György és Göczey Zsuzsa több olyan műsort is készítettek (Harminc perc rock, Magnósok figyelem!, Lemezbörze helyett), amik a már akkor is, és azóta meg pláne haldokló Nyugat legfrissebb rockterméséből szemezgettek. (Ezért a költői képért gyorsan megszavazok magamnak egy Dreher IPA díjat és fel is bontom.) Ezen műsorok közül valamelyik adta le mai posztunk tárgyát, amit anno sikeresen rögzítettem Toshiba rádiós magnóm segítségével, és a kazettát rengetegszer meghallgattam, gyűjteményem egyik éke lett. A Maiden korábbi lemezeit akkor még nem ismertem, ezért a Beast volt nekem az első, és mint tudjuk, az első élmény meghatározó. A dalszövegeket is csak részben értettem, de azokat a részeket, amiket sikerült megfejtenem, azokról tudtam, hogy ütősek.

Na de mostanra már van nekünk internet, aminek segítségével mindennek utána tudunk nézni, mint a megállóból pont az orrunk előtt kihúzó 7-es busznak. Így az is tudható, hogy a lemezt annak idején számos támadás érte a fundamentalista keresztények részéről (főleg az USÁ-ban), akik szerint a Maiden tagjai sátánisták: lám, a borítón is ott fickándozik maga az ördög, akit a csapat kabalafigurája, Eddie marionettbábuként mozgat. Pedig ők anyanyelvűként ha akarják, simán megérthetik a Maiden szövegeiből, hogy ha említik is az ördögöt, a gonoszt, a sátánt, stb., az minden esetben az ellene való küzdelem szükségességére vonatkozik. A "bátor" fundamentalisták demonstrációk keretében a lemez számos példányát törték össze, és csak azért nem gyújtották fel az így összegyűjtött kupacot, mert attól féltek, hogy a vinyl füstjétől ők maguk is a Gonosz hatalmába kerülnek. Noooormális? A rajongókat mindez persze nem érdekelte, a lemez már megjelenésekor is remekül fogyott, a 2021 decemberi adatok szerint addig világszerte 20 millió példányt adtak el belőle. Na és akkor lássuk, mire fel ez a nagy izgalom! Alig 40 perc és mindössze nyolc számból áll az album, de micsoda nyolcból!

Az Invaders-zel indul, ami pont olyan pörgős, amilyennek egy rocklemez nyitó számának lennie kell. A címből (magyarul kb. támadó, behatoló) természetesen nem a Pornhub és Redtube tematikus csatornák filmkínálatára kell gondolnunk, helyette inkább vegyük elő, khmnm..., történelmi tanulmányainkat, vagy ha azok már túl rég voltak, akkor idézzük fel a Vikingek c. kitűnő sorozatot. Amiből szintén tudhatjuk, hogy a X. század óta meg-megújuló támadások érték a brit szigeteket a normannok (vikingek) részéről, az Invaders az egyik ilyet idézi fel a sok közül. Érdekes lehet, hogy hiába pörgős és zúzós, ez az egyik olyan felvétel, amit a csapat soha nem játszott koncerten.

A második szám a heavy zúzással kezdődő Children of the Damned (Az elátkozottak gyermekei), aminek zenei ihletője Dickinson szerint a Black Sabbath Children of the Sea c. szerzeménye volt. A szöveget a '60-as évek két brit horrorfilmje ihlette, a Village of the Damned ill. annak folytatása, a Children of the Damned. Balladisztikus hangzással indul, ami pár perc után a csapattól megszokott ütemváltással felgyorsul és ez kitart a végéig. Én ugyan egyik filmet sem láttam, de akik igen, azok szerint a szöveg a filmben szereplő különleges képességű gyerekekről szól. Akárhogy is, hallgassuk meg, abból baj nem lehet.

The Prisoner (A rab) következik, ami szintén az együttes tagjainak egyik filmélményén alapul, nevezetesen a hasonló címmel a '60-as évek második felében forgatott brit tévésorozatén. Csak egy évad készült belőle, a sztori szerint egy titkosügynökként (fedőneve Number 6) dolgozó csávó váratlanul lemond a pozíciójáról és le akar lépni az országból, de ezt titokzatos erők nem engedik, és a fickót egy misztikus faluba szállítják, ahol fogva tartják. A szám elején hallható párbeszéd részlet a filmből, aminek felhasználásához természetesen engedélyt kellett kérni a sorozat producerétől, aki szerencsére nem támasztott akadályt, így a zúzós szám a sorozat egyik epizódjában hallható párbeszéddel indulhatott:

"- We want information, information, information. Who are you?
- The new number 2.
- Who is number 1? You are number 6.
- I am not a number, I am a free man!"

Dickinson hosszú haja propellerként pörög a Hammersmith Odeonban adott koncerten, persze a többieké sem sokkal rövidebb.

Az "A" oldalt a 22 Acacia Avenue zárja (magyarul Akácos út 22. lehetne, de természetesen semmi köze a hasonló című magyarnótához, sem a Hofi Géza lemezhez.) A dal a fentebb már említett Charlotte the Harlot folytatásának tekinthető: Bruce Dickinsonnak megtetszett az elődje által felénekelt opusz és Harriss-szal úgy döntöttek, írnak hozzá újabb részt, amiből kiderül, hogy az utcalány az East Enden a fenti címen folytatja áldásos tevékenységét. Jóindulatú hősünk azonban arra figyelmezteti, ne feledje, ez a szakma nem folytatható túl sokáig, 40 felett már nemigen lesznek érdeklődő kuncsaftok a csaj hervadó bájai iránt, jobb lenne, ha még időben kiszállna a bizniszből, ő segít neki ebben. Idézem:

"Some day when you reach the age of forty
I bet you'll regret the days when you were laying
Nobody then will want to know
You won't have any beautiful wares to show, any more"

És mindez látványban, szintén a Hammersmithből:

A "B" oldal a lemez címadó felvételével indul, és akkora siker lett, hogy egyrészt kislemezen is kiadták, másrészt meg gyakorlatilag minden turnén elhangzik és minden turnén az egyik legnagyobb ovációt váltja ki a nézőkből. The Number of the Beast, azaz A fenevad száma, ami a 666, amint azt minden horrorfilm rajongó és/vagy Bibliát ismerő tudja. A fentebb említett fundamentalisták ezt a számot tartották fő bizonyítéknak a sátánista vádak alátámasztására, pedig a tagok többször is kijelentették, hogy a szöveg csak egy másik filmélmény, az 1970-es évek végén forgatott Ómen filmtrilógiára utal. Aminek első részében olyan nagyágyúk játszottak, mint pl. Gregory Peck, akkor most ő is sátánista? Ide behozok egy személyes élményt: egyetemi éveim alatt a '80-as évek második felében a szegedi koleszban videoklubot hoztam létre, amin rendszeresen lejátszottuk az Ómen-trilógiát, akkor most én is lépjek fel a máglyára? Egy frászt, inkább eszem egy máglyarakást.

A dal a Jelenések könyvéből vett részlettel indul, középkori angolsággal olvassa fel Barry Clayton angol színész:

"Woe to you, o Earth and Sea
For the Devil sends the beast with wrath
Because he knows the time is short....

Let him who hath understanding reckon the number of the beast
For it is a human number
Its number is six hundred and sixty six"

Károli Gáspár fordításában:

"Jaj a föld és a tenger lakosainak, mert leszállott az ördög ti hozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint aki tudja, hogy kevés ideje van...

A kinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát, mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat."

Mostanra a lemez elérkezett a heavy metal legnagyszerűbb magasságaiba és innentől végig maradunk ezen a színvonalon. Következik ugyanis a Run to the Hills (kb. Rohanj a dombok mögé), ami az amerikai indiánok legyőzéséről és kvázi kiirtásáról szól. Szellemes megoldásként a szöveg első két versszaka az indiánok, pontosabban a krík törzsek szemszögéből idézi fel a sápadtarcú hódítók támadását ("White man came across the sea / He brought us pain and misery), ezt követi az egyik fehér katona meglehetősen degradáló elbeszélése ugyanerről ("Chasing the redskins back to their holes / Fighting them at their own game), majd az utolsó szakasz egy kívülálló szempontjából foglalja össze a lényeget ("Selling them whiskey and taking their gold / Enslaving the young and destroying the old.) Természetesen ez a darab is állandó tétel a koncerteken, és nem árulok el titkot azzal, ha bevallom: nekem a teljes Maiden repertoárból ez a legkedvencebb kedvenc. Némi túlzással a seggemet vertem a földhöz, amikor a rendszerváltás körüli időkben sikerült az MTV (Music Televison) egyik adásából a dal videoklilpjét VHS-re rögzítenem, és végignézhettem újra és újra (és újra). A klipben látható filmrészletek a némafilm korszak egyik sztárjának, Buster Keatonnak az egyik filmjéből származnak.

Következik a Gangland (Bandák földje), ami szintén speed metalos, mint az Invaders, és ahhoz hasonlóan ezt a darabot sem játszották soha koncerten, vajh' miért? Bérgyilkosság, utcai merénylet, börtönvilág, ezeket járja körbe a szöveg, és a refrén is olyan örök igazságot emleget, miszerint a halott nem beszél, és a gyilkosság eladó.

"Dead men, tell no tales
Gangland, murder's up for sale
Dead men, tell no tales
Gangland, where the jail birds die"

És következik a záró opusz, ami a rock, a heavy metal, és egyáltalán a szórakoztató könnyűzene egyik legnagyszerűbb darabja, a Hallowed Be Thy Name (Szenteltessék meg a te neved). Teljes egészében a zenekaralapító Steve Harris szerzeménye, de a tagok egybehangzó véleménye szerint ez a zenekar legmenőbb és legjobban sikerült száma, ezért is szerepel minden koncert setlistjén. Egy halálraítélt utolsó perceinek és gondolatainak leírása költői képekkel, szuper a köbön, tényleg.

"When you know that your time is close at hand
Maybe then you'll begin to understand
Life down here is just a strange illusion..."

A zenekar a lemez megjelenése után kapta a "Beast" becenevet a rajongóktól, amit koncertturnékon is használtak, pl. The Beast on the Road (1982) és a mostani, a Legacy of the Beast, aminek során 2022. június 7-én fellépnek a Groupama Arénában. Én ott leszek.

Up the Beast, up the Irons!