Annamari korán kel, felmegy a tetőtérbe és egy maga által készített kék zászlócskát kezd lengetni az ablakból, közben egyre hangosabban kiabálja: Rákosi Mátyás, elvtárs, pajtás! A ház lakói kezdenek összegyűlni az udvaron, Feriék barátja, Tausz felrohan és gyorsan lerángatja a kiscsajt az ablakból. Mivel Annamari tovább hajtogatja a mondókát, Tausz csak egy pofonnal tudja elhallgattatni.
Az ’56-os forradalom ünnepi megemlékezéseiből természetesen nem maradhat ki kedvenc blogom sem: a magam részéről a nyolcvanas évek egyik legjobb magyar filmjének hogyvoltozásával teszem ezt. Gárdos Péter 1986-ban, tehát a 30. évfordulóra készítette el a művet, de a szocialista kultúrhatóság csak 1987. szeptemberében engedte bemutatni a mozikban. Történelem alulnézetben egy kisfiú szemével, akárcsak az előképnek tekinthető pompás Vámos Miklós regény, a Zenga zének esetében. A könnyebb emészthetőség érdekében a filmet három részre bontva tárgyaljuk.
Az ünnepi zászlódíszbe öltöztetett Budapesttel nyitunk május 1-én, a munkásosztály legnagyobb ünnepén. Nagymama tízegynéhány éves Tomi nevű unokájával a magyar zászlókkal és a nemzetközi munkásmozgalom vörös lobogóival feldíszített Lánchídon sétál Budáról Pestre és érkezik meg egy bérház nyitott tetőterére. A nagyi régi munkásmozgalmi harcos és elkötelezett híve a rendszernek, ezért fontos társadalmi feladatot bíztak rá: neki kell őriznie a légvédelmi szirénát nagy ünnepeken. Megszólaltatni viszont csak veszély, mint például az imperialisták támadása esetén szabad, pedig Tomi nagyon szeretné hallani, milyen a hangja, de a nagyi nemcsak régen volt ellenálló, hanem most is az, és nem kapcsolja be a szirénát. A kissrác narrációjából megtudjuk még, hogy a nagyi a Hódító Pellét olvassa, már évek óta. Ugrunk előre pár hónapot és jön a mechanikus írógéppel kiírt főcím és utána az időpont: 1956 október.
Ismét olyan epizódhoz értünk, amit az eredeti sugárzás idején nem adott le a Magyar Televízió. Az okát csak találgathatjuk, de meddő agyalás helyett inkább nézzük meg, mit nem nézhettünk meg anno.
Minden út Rómába vezet, mostani epizódunk is itt kezdődik: az éjszakában szirénázva érkezik a helyi polizia egy elegáns villához. A hozzá tartozó elegáns hölgyet a magas homlokú Brusati felügyelő faggatja az áldozatról, Gino Francoról. Alvilági leszámolás történt, ezt egyből levesszük, a csaj bevallja, hogy Francót az ő fiúja, Frank Rocco lőtte le, aki nem mellesleg amerikai állampolgár.
A sötét mellékutcában egy fehér Mercedes Benzben gyanús fazon ücsörög, és egy aktatáskába rejtett összerakható távcsöves puskát ad át valakinek, aki sejtelmes zene közben a házhoz oson. Miközben a rendőrök a szomszéd szobában található telefonról a központot hívják, hogy körözést adjanak ki Rocco ellen, üvegcsörömpölés hallatszik. A berohanó szerveket két lyuk fogadja: az egyik az ablakon, a másik az elegáns csaj homlokán. Rövid szerepe volt, de reméljük, a gázsit rendben megkapta. Főcím.
Az eredeti sugárzáskor a Magyar Televízió ezt a részt Az én kis otthonom címmel adta le, 1975. december 31-én. A szilveszteri hangulatra való tekintettel szüleim megengedték, hogy komoly 11 éves ifjúként én is megnézhessem. Ez volt az első epizód, amit láttam a sorozatból, az első pár perc jelenetsora a csuklyás rosszemberekkel azóta is agyamba égve kísért.
Vidéki Anglia, egy szemüveges fószer a semmi közepén álló lepukkant házat sasol erősen a bokrok közül. Kerekes kút az udvaron, sejtelmes fények az ablak mögött, károgó holló a padláson. Emberünk közelebb oson, majd az ablakon bemászik. A romos szoba padlóján titokzatos jelek, rajzok: alkimista vagy szabadkőműves összejövetelre, esetleg kémia szakkörre utaló ábrák. Középen viaszból készült vudu baba, a szemüveges meglepődve forgatja kezében, amikor hirtelen fekete csuklyás alakok veszik körbe.
Egyetlen hang nélkül lenyomják a szerencsétlent, aki kétségbeesetten emeli magasba a bábut, közben a zsebéből kiesik egy igazolvány: John Walden detektívfelügyelő nevére szól, a sussexi rendőrségtől. Hiába, veszélyes szakma ez, remélhetőleg a felesége szép özvegyi nyugdíjat fog kapni. Főcím.
Kedves olvasók, nemrég volt kerek évfordulója a magyar gyógyszeripar egyik legkiválóbb alapítója születésének: Richter Gedeon 1892. szeptember 23-án látta meg a napvilágot Heves VÁRmegyében, a Hatvanhoz közeli Ecséden. (Tehát ő is Szűz csillagjegyű, akárcsak a blogger, yesss!) Ennek apropóján a Jazzy Rádió Mesél a múlt c. kiváló rovata (minden kedden reggel 9 után) is fókuszába helyezte ezt a nagyszerű embert a szeptember 27-i adásban az állandó vendéggel, Katona Csaba történésszel folytatott beszélgetésben. A két műsorvezető Kántor Endre és Mihálovits András volt.
Ez az epizód a sorozatot Angliában sugárzó ITV-n karácsonyi ajándékként került adásba 1971.december 24-én, a Magyar Televízióban közel másfél évvel később adták le "Kissé kockázatos" címmel.
Újra London, újra a Heathrow, ezúttal Danny érkezik és vár az útlevélellenőrzésre. Közben igyekszik hasznosan tölteni az időt: egy barna MILF-et fűz nagy hévvel, randira akarja hívni, így nem veszi észre, amikor egy ismeretlen egy HL monogramos aktatáskát helyez rá a csomagszállító tolikocsijára. A nő örömmel elfogadja a meghívást, remélve, hogy a férje is ráér és a gyerek mellé is sikerül bébiszittert fogadni. Danny érdeklődése egyből alászáll, és csalódottan lökögeti tovább a kézikocsit.
Az ellenőrzésen rendben áthalad, az ismeretlent viszont két hatósági közeg kiemeli a sorból és egy külön helyiségbe tereli. A nevét is ismerik, Harvey Lomaxnek hívják, és úticéljáról, ill. londoni kapcsolatairól kezdik faggatni.
A terminál előtt Dannyt egy rózsaszín kalapos nő köszönti forró csókkal (ez ám a fogadtatás) és csomagostól egy Jaguár XJ6-ba tuszkolja. Az Aston Martinnal ekkor érkezik Brett, és a kíséretében lévő nővel együtt csak nézik, ahogy a Jaguár elhajt Dannyvel. Mint kiderül, a Charlie nevű kalapos nőt az aktatáska érdekli és 10.000 $-t ad át az amerikainak, akit Mr. Lomaxnek szólít.
Útközben még beszáll melléjük egy rendkívül rosszarcú fazon, akinek gyanús, hogy Danny esetleg mégsem Lomax, bár a csaj szerint a táska és a rajta lévő HL címke stimmel. És mi lenne akkor, ha esetleg nem én lennék Lomax?, kérdi Wilde. Akkor meg kellene ölnünk magát, mondja biztatóan a rosszarc. Természetesen én vagyok Mr. Lomax, sieti leszögezni Danny. Na tessék, kedvenc amerikaink megint beletenyerelt valamibe. Főcím.
Egy héttel ezelőtt, szeptember 25-én lépett fel a Budapest Parkban Billy Idol, akit nagyon szeretek, de élőben eddig még nem láttam. Igencsak rendesen esett az eső, ahogy a Budapest Park felé gyalogoltam, Billy ennél jobbat érdemelne (na meg én is), de talán a kezdésre eláll, gondoltam magamban. Az tudható volt, hogy kedvencünk a jelenlegi „Roadside Tour” nevű koncertsorozatot az Egyesült Államokban kezdte, majd Dél-Amerikában folytatta és szeptember közepén repült át Paraguayból Európába. Itt Halléban kezdett (Hallé Szelasszié módra, jut eszembe erről Boncz Géza örökbecsűje), Budapest a második európai állomás, innen Bécsbe megy tovább az öregfiú.
Ismét egy olyan epizódot tárgyalunk, amit a sorozat eredeti sugárzásakor nem adott le a Magyar Televízió, valszeg az orosz (szovjet) titkosügynök vonal miatt. Schade, ahogy a volt NDK-ban mondták volna.
Olaszországban járunk, az éjszaka csendjében egy szőke csaj és egy barna csávó lapul a bokorban a lankás dombok között. Ha más zsánerű filmben lennénk, akkor a cím alapján lenne ötletünk, hogy milyen vízszintes testhelyzetű figurával indítanánk a jelenetet, de ez most nem az a műfaj: a páros egy közeli présházat sasol erősen, ahol valami készül. Sötét árnyak érkeznek egy ismerősnek tűnő járművel, mintha egy Aston Martin körvonalait lehetne kivenni a sötétben. Úgy is van, a volán mögül Brett száll ki és indul a házba, Danny a kocsiban marad. A házba lépve a lordot egy nagy bajuszú orosz fogadja és köszönti testvéri csókkal. (Az oroszok már a présházban vannak, utalhatnánk A tizedes meg a többiek egyik klasszikus mondatára.)
Hálásan megköszöni a Sinclair által eddig küldött anyagokat, Brett viszont tovább csigázza azzal, hogy sikerült megszereznie a NATO teljes védelmi rendszerének leírását, amiért az orosz hajlandó lenne százezer fontot fizetni. Nocsak, barátunk így tesz szert egy kis mellékesre? A megbeszélést a korábban kintről figyelő csávó feltűnése szakítja félbe, őt rövid tűzpárbaj után az orosz lelövi, majd egy későbbi találkozót megbeszélve Brett-tel, lelép. A lövöldözést hallva Danny siet be, majd miután megnyugodva látja, hogy barátja sértetlen, távoznak. Nem veszik észre azonban, hogy a felfordulásban Brett útlevele a házban maradt, amit a beóvatoskodó szőke megtalál és elégedetten szemlél: Lord Brett Sinclair? Most már tudjuk, mondja magában. Főcím.
Az eredeti sugárzás idején a Magyar Televízió ezt a részt Régi üzenet címmel adta le 1976. február 4-én; ez egyike volt annak a pár epizódnak, amit szülői engedéllyel a blogger is megnézhetett annak idején a fekete-fehér Orion tévénken. A cím amúgy az egyik legnépszerűbb/legelcsépeltebb a különböző műfajokban, a lista meglehetősen hosszú Raymond Chandlertől a Procol Harumon át a West Wingig, hogy csak néhány ismert példát említsünk. Nézzük meg, kedvenc sorozatunk esetében milyen tartalmat sikerült a cím mögé rittyenteni Roger Moore rendezésében.
Skóciában vagyunk, hőseink ember által alig járt erdős részen bolyonganak Joe nevű angol szetterük társaságában. Danny szerint eltévedtek, de Brett ezt hevesen tagadja: a térképet forgatva határozottan állítja, hogy Skóciában vannak... Joe hirtelen előreszalad és hangos ugatással jelez valamit. (A szinkronban a kutya a Jojó nevet kapta, gondolom azért, hogy el lehessen sütni az eredetiben nem hallható Danny-féle beszólást: „Jojó, hol vagy?... Jó, jó, jövünk már.”)
A fák között egy rég lezuhant kisrepülőre bukkannak, a pilóta is alaposan lesovánkodott: nem csont és bőr, hanem már csak csont. A kezében szorongatott papír azonban ép és olvasható: „Aki megtalálja, égesse el a képletet.” A pilótafülkében találnak még egy dobozt is, benne egy lezárt boríték és egy Brian Wilks névre szóló útlevél. Az útlevél kiléptető pecsétjének dátuma szerint a gép 12 éve zuhant le. Főcím.
Na kérem, itt van ez a csávó, aki ugyan Londonban született 1955-ben William Michael Albert Broad néven, de világhírnévre az 1981-es New Yorkba költözése után tett szert, mint Billy Idol. Amint azt a blogomat rendszeresen olvasók már kívülről fújják, zenei ízlésemet a gimis éveim (azaz a ’80-as évek első fele) formálták. Így volt ez mai előadónk esetében is: a létezett szocializmus idején gyéren csörgedező nyugati zenéket nagyítóval kellett keresni a Petőfi rádió (ill. a 3. műsor) adásaiban. A mai fiataloknak nyilván hihetetlen, de annak idején volt egy bizonyos Rádió- és Televízió Újság nevű kiadvány (MRT, később RTV néven), ami tételesen közölte az adásba kerülő könnyűzenei felvételek címét. Tánczenei koktél, 30 perc rock, 25 perc beat, Magnósok figyelem!, stb. just to name a few, amikből az elszánt dallamvadász magnóra rögzíthette a kívánt felvételt. Az én kazettagyűjteményem is így alakult ki, hála az akkori zenei szerkesztőknek, főleg Komjáthy Györgynek és Göczey Zsuzsának.
Idolt sokáig nem tudtam besorolni, rock ez vagy esetleg valami keményebb hangszerelésű tánczene?, de tulképp mindegy is, az volt a lényeg, hogy tetszett. White Wedding, Rebel Yell, Flesh for Fantasy, Mony Mony, Dancing with Myself, Sweet Sixteen, ezek voltak, amiket sikerült magnóra rögzítenem, de aztán jött a rendszerváltás és vele a megnyíló Music Television és Super Channel nevű zenei csatornák, amiket órákon át néztem és csöpögtem a gyönyörtől különféle kedvenc előadóim klipjei láttán.
