Kéjmámor – ezzel az egyetlen szóval minősíthetem a KISS búcsúturnéjának budapesti felvonását. A több mint kétórás koncerten minden volt, amiért az együttest szeretjük: szuper fények, hangos és látványos pirotechnika, őrült hangerejű zúzás, tűzfújás és vérköpködés és a plusz feature: magyarul kommunikálás az aktív és különösen reszponzív közönséggel. Igen, tudom, és minden rajongó tudja, hogy a KISS van annyira vérprofi (vér, érted?), hogy a minden pillanatában tökéletesen felépített és begyakorolt show olyan spontán hatást keltsen, mintha ott és akkor alakulna a zenei program, de basszus, hát pont ez a lényeg az egészben, és ez mindenekelőtt Paul Stanley és Gene Simmons közvetlenségének volt köszönhető.
Este 7 körül értem az Arénához, a bejutásra kettős sorban nyugodtan várakozott a vegyes életkorú közönség. Mivel mindkét sor vége a metró kijáratnál volt, borítékolható volt a telt ház. Miközben én is a bejutásra vártam, azon gondolkoztam, hogy jó sorsomnak köszönhetően az idén nyáron hozzánk látogatott valamennyi rocklegenda koncertjét volt szerencsém látni (Scorpions, Iron Maiden, Judas Priest, és még hátravan a Saxon), de mind közül erre a show-ra vártam a legjobban. Gimis koromban (ez a ’70-es, ’80-as évek fordulója) szerettem meg a KISS-t, és bár a rendszerváltás óta ez a negyedik alkalom, hogy nálunk lépnek fel, eddig még nem sikerült élőben látnom őket. A setlistet direkt nem néztem meg előre, mert teljes mértékben meg akartam lepni magam. Azt nem mondom, hogy úgy izgultam, mint az első randim előtt, de hogy marhára fel voltam dobódva, az tuti. End of the Road (Az út vége) a búcsúturné neve, aminek keretében hozzánk Prágából érkeztek a fiúk és mentek tovább Bukarestbe.