Idén nyáron dübörög a hard rock koncertszezon kis hazánkban, zsenge ifjúságom nagy kedvencei sorra léptek fel Budapesten, az internet eldugott sarkában működő blogom olvasói olvashatták is az ezekről készített élménybeszámolóimat. Save the best for last, ahogy az angol mondás tartja, merthogy a fellépő kedvencek sorában az utolsó volt az angol Saxon, akik ugyan nem stadionban, de még csak nem is sportarénában léptek fel, hanem csupán az Akvárium Klub nagycsarnokában. Aminek a befogadóképessége alig 1300 fő, ráadásul nem is telt meg teljesen erre az alkalomra, akik viszont eljöttek, azok jóval forróbb hangulatot teremtettek, mint pl. a Judas Priest meglehetősen lagymatag közönsége az Arénában.
Az engem rendszeresen olvasóknak már a könyökén jön ki, hogy a blogger hard rock kazettagyűjteményének alapdarabjait Komjáthy Györgynek, a Magyar Rádió jól ismert zenei szerkesztőjének műsoraiból szerezte. Így volt ez a Saxon esetében is, egészen pontosan az 1982. szeptember 12-i adást kell kiemelnem, amikor Komjáthy leadta a csapat egészen szuper, és szerintem azóta is a legjobb koncertlemezét, az abban az évben megjelent The Eagle Has Landed címűt. A szó szoros értelmében rongyosra hallgattam és bár azóta átálltam a Spotifyra, maga a kazetta azóta is megvan.
Miközben beparkoltam a mélygarázsba, azon elmélkedtem, hogy ezeket a fiúkat is (hasonlóan a tíz nappal korábban fellépett KISS-hez) először fogom látni élőben, és milyen szerencse, hogy ők egyelőre nem készülnek búcsúturnéra. Év eleji posztomban még azon gondolkoztam, hogy ha a Saxon idén nem jut el hazánkba, akkor a pozsonyi, Judas Priest-tel közös koncertjüket kellene megtekinteni. Nos, ember tervez, Rob Halford és Biff Byford végez: időközben nemcsak a Judas Priest lépett fel nálunk, hanem közvetlenül a pozsonyi koncert másnapján, július 22-én a Saxon is tett egy kis kitérőt, és elugrott Budapestre, az Akváriumba, ily módon megkímélve a bloggert egy közel 200 km-es autózástól ebben a hőségben. Thanks, Biff! Spoiler: a koncert überfasza volt, igazi besztof műsor, és a srácokon egyáltalán nem látszott csalódás, hogy alig 1000 ember előtt játszottak: pont olyan lelkes vehemenciával nyomták le a több mint másfél órás show-t, mint egy tízezres sportcsarnokban. A hangerőről meg csak annyit, hogy távozáskor a parkolóőrrel váltottam pár szót, de csak azt hallottam, amit én mondtam neki, de hogy ő miket válaszolt, arról fogalmam sincs. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Markos-Nádas-féle Felvonulók (nem) kérték c. kabaréban a gázgyári robbanás után felvonult dolgozó, aki arra a kérdésre, hogy mit szeretne hallani az esti kívánságműsorban, csak annyit válaszolt: Bármit!