Van ez a karácsonyi időszak körül ismétlődő „verseny”, a Whamageddon, aminek az a lényege, hogy kisebb-nagyobb közösségek összeállnak és a résztvevők igyekeznek elkerülni, hogy a december 1 - 24. közötti időszakban meghallják a Wham duó Last Christmas c. szerzeményét. (Last Christmas I gave you Mahart, ugye megvan?) Ebben az időszakban tehát különösen veszélyes helynek számítanak a plázák és a kereskedelmi rádiók. Akit váratlanul eltalál a dal, az azonmód kiesik és ezt be kell jelentenie a többi résztvevőnek. Nem tudom, az olvasók közül hányan ismerik ezt a népszokást, de akik részt vesznek benne, azoknak két jó hírem is van: 1) a blogger még sikeresen elkerülte ezt a csapást, 2) amíg ezt a posztot olvassák, nem fenyegeti őket a kiesés veszélye. Ezúttal nem a történelmi időrendet követjük, hanem a komolyabb témáktól haladunk a könnyedebbek felé.

VI, A díszhalak a tintát sem szeretik!

Kiderül, hogy Klauberg motorcsónakba szállt és elhajózott arra a furcsa sziklaformás szigetre, amit korábban már hosszasan szemlélt a partról. A pesti nyomozó persze erről mit sem tud, karórás adóvevőjével kétségbeesetten hívja Menő Fejet: SA-6, SA-6 jelentkezz! A titkosügynök azonban nem hallja a hívást, nyilván olyan alaposan gondoskodott Éva szükségleteiről, hogy most a többszörösen jól végzett munka után kómásan hever a nő mellett az ágyban. SA-11 így Pečar felügyelőt hívja és közli vele, hogy elvesztette a prof nyomát, ezért most a Folklór villához megy. Dobro, de akció nem egyedül kezdeni!, figyelmezteti tört magyarsággal a felügyelő. SA-11 észrevétlenül elhelyezkedik a villa közelében, ahová hamarosan megérkezik Klauberg. A nyomozó elkerekedő szemmel figyeli, amint a kesztyűt viselő prof töltőtollából egy csepp tintát ejt a díszhalak vizébe, akik egy pillanat alatt felfordulnak, mindkét értelemben.

A filmio.hu egy hónapon át ingyenesen streamingel jópár magyar filmet, amit természetesen a blogger is kihasznál és képernyőre veti egyik kedvenc mozijának hogyvoltját. Az 1969. május 29-én bemutatott film egyértelműen a béketábor válasza volt az imperialista Nyugat felforgató ügynökére, James Bondra! Rendezője Révész György, a főszerepben Bujtor István, a korszak és a hogyvoltíró egyik legkedvencebb színésze. Bujtor eddigre már túlvan a Bors első etapján, benne az általa megformált csendőrtiszttel, Zentay Dezsővel, de még előtte áll a Sándor Mátyás címszerepe. Jelen írásnak természetesen nem célja Sean Connery, a "one and only" James Bond és a Bujtor alakította Menő Fej karakterének összevetése, hanem csak annyi, amennyivel Dolák-Saly Róbert invitálja a nézőket a diafilmes izgalmas kalandvetítésekre: Mindenki jöjjön! Nézzék emberek és gyerekek! Jó szórakozást kívánunk!

A budapesti séták tematikán belül ezennel új alrovatot indítok szeretett fővárosunk büszkeségeiről, a hidakról. A vezérlő motívum az eredeti építési év lesz, ebből a szempontból a november 20-án 175. születésnapját ünneplő Lánchíd, hivatalos nevén Széchenyi Lánchíd a rangidős.

Amint az tudható, a tatárjárás után IV. Béla Esztergomból Budára helyezte át királyi székhelyét, ezzel Buda lett az ország fővárosa. És milyen ciki már, hogy egy ilyen fontos városnak nincs állandó átkelője a Dunán. Így gondolták ezt jelentős uralkodóink is (Luxemburgi Zsigmond, Mátyás király), de állandó híd évszázadokon át mégsem létesült: a Buda és Pest közti átkelés leginkább kompokkal vagy dereglyékkel történt. A Duna magyar szakaszán a legfontosabb átkelési pont már a középkor óta Buda volt, ezért itt találkozunk a XVI-XVII. századból származó leírásokban és képeken az első hajóhíddal is. A török hódoltság idején már többé - kevésbé rendszeresen építik fel a dereglyéken nyugvó hajóhidakat, azonban minden esetben más és más helyen, illetve változó szerkezeti összeállítással.

 1819, amikor még csak hajóhíd kötötte össze Pestet Budával (Petrich András rézmetszete)

Nem kerek ugyan, de évforduló: 1985. okt. 28-án jelent meg a blogger egyik legnagyobb kedvencének Afterburner c. lemeze. A blogot rendszeresen olvasók tudhatják, hogy a szerzőgárda tagjainak 100 %-a szereti az évfordulós megemlékezéseket. Így van ez mostani témánk esetében is, jóllehet az eseményhez képest a poszt pár napos késéssel jön ki. A katonai terminológiában jártasak (a blogger nem tartozik közéjük) tudják, hogy az afterburner, jelentése magyarul utánégető olyan, egyes repülőgépek sugárhajtóműveiben alkalmazott rendszer, ami lehetővé teszi a teljesítmény átmeneti megnövelését. Hogyan és miként, ezt szakértők megírhatnák kommentben.

Nem is olyan régen, idén nyáron egészen sokat törököztünk itt a blogon, Bécsben és Budán egyaránt. És ezt most folytatjuk, összekötve a XX. és a XVI. században az ország függetlenségéért vívott szabadságharcokat. Az 1956-os szabadságharcunk hazaárulással felérő értelmezésére korábban már utaltam, ezért most menjünk vissza a XVI. századba, amikor mindenki számára egyértelmű volt, hogy ki a fő ellenség. A sokszoros túlerővel szembeni mégoly kilátástalan küzdelemnek az aktualitást 1956-os forradalmunk november 4-i vérbetiprása adja. 

A történelem iránt minimálisan érdeklődők tudhatják, hogy 1552 dicső év volt: az egri várvédők diadala az ostromló török sereg felett. Ez volt a magyar történelem egyik legdicsőségesebb eseménye: a Hadim Ali budai pasa, illetve Kara Ahmed nagyvezír által Erdély és a királyi Magyarország ellen külön-külön indult oszmán seregek Szolnok elfoglalása után egyesültek és a mintegy 40 ezresre duzzadt sereg 1552 őszén a Felső-Magyarország kulcsának számító Eger ellen vonult. Amit Dobó István kb. 2000 emberrel sikeresen megvédett, így a törökök 38 napi próbálkozás után, október 17-én kénytelenek voltak felhagyni az ostrommal.

Na de most nem Eger, hanem Drégelyvár a témánk. Aminek kapitánya 1552-ben Szondi György volt, nagyszerű és példamutató hős, akinek életéről sajnos keveset tudunk. Valószínűleg egyszerű közember volt, aki Révay Ferenc nádorhelyettes szolgálatában részt vett a végzetes mohácsi ütközetben, majd a végvári harcokban tűnt ki vitézségével, ezért Várdai Pál esztergomi prímás az 1540-es években kinevezte őt a drégelyi uradalom élére.

 Drégelyvár

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Ezek a majd’ 88 évvel ezelőtti József Attila írta sorok jutottak eszembe, miközben a Tisza Párt ünnepi megemlékezésének első állomása, a Bem tér felé sétáltam. Idén ez már a harmadik Magyar Péter-féle demonstráció, amin részt vettem, az elsőről, az áprilisiról írtam posztot, a másodikról, a júniusi, Hősök terére szervezettről nem, erről a harmadikról viszont ismét írok, mert mind az ünnepre való emlékezés, mind a kivitelezés profi munka volt, ellenzéki oldalról ilyet még nem nagyon láttam az elmúlt másfél évtizedben. Lehet, sőt divatos MP-t szidni minden oldalról: fidesz light, Rogán titkos embere, ő is éveken át élvezte a NER nyújtotta korlátlan előnyöket, legyilkolja a „valódi” ellenzéket, et cetera, ecetet rá. Én ebbe most nem megyek bele, mindenki azt gondol róla, amit akar, nekem is megvan róla a véleményem, ezért írom ezt a posztot.

Mindenki utálja a hétfőket, a blogger sem kivétel, viszont van egy, a hétfő utálatos hangulatát teljes mértékben ellensúlyozó módszer: Bryan Adams koncertre kell menni. A kanadai zenész ugyanis a múlt hétfő este, okt.14-én olyan pazar és szórakoztató showműsort nyomott, hogy utána minden néző megnyalta mind a tíz ujját - sőt még a szomszédjáét is.

Akárcsak a nyári Rod Stewart koncert esetében, ezúttal is a ferencvárosi pályaudvar felől közelítettem meg az objektumot és első benyomásként máris észlelhettem, hogy míg skót kedvencünk tíz kamionnyi cuccal érkezett, kanadai kedvencünk héttel.

De hát nem a méret a lényeg, a kisebb hasznosabb, a kevesebb gyakran több, jutnak eszembe az ismert közhelyek, régebbi barátnőim is ilyenekkel vigasztaltak anno… Amíg a magyar nemzeti színekkel kivilágított Dome felé lépkedtem, még azon is elmerengtem, hogy Adams életművét meglehetősen felszínesen ismerem csak, koncerten sem láttam soha, és így ő lesz az első, akit limitált háttérinfóval fogok élőben megtekinteni. Ám mint az est folyamán kiderült, a zenészt ez egyáltalán nem zavarta. Hozzánk Brnoból érkezett és ment tovább Ciprusra, Limassolba.

Ó, hát az aktualitásokra fókuszáló posztok írása miatti pörgésben (pedig az Alfonzó-féle nagyszerű Csehov paródiában már régen megmondta nekünk Ványadt Ványadtovics Vinyon: Minek ez a rohanás?!) majd’ elfelejtettem megemlékezni egy fontos állomásról: az előző, Bryan Adamsről szóló írásom volt a 200. poszt itt a blogon! Nem gondoltam nagy ünneplésre, legfeljebb egy ötfogásos vacsorára a Gundelben, aztán meg egy rövid karib-tengeri hajókázásra a Queen Mary 2-n.

Na de amíg az összejön, az ünneplési italok okozta enyhe (eufémizmus alert) mámorban arra gondoltam, hogy ha már a 200. zenei témájú lett, akkor legyen az a 200-at ünneplő is. És hogy mi ebben a truváj? Semmi extra, csak összegyűjtöttem pár kedvencemtől olyan számokat, amikben szerepel a 200.

Kezdésként szedjük össze, hogy a blogger szempontjából mit érdemes tudni Kanadáról? A ’70-es évek közepén keresztanyám oda ment férjhez egy emigráns magyarhoz, Calgaryban laktak. 1978-ban általános iskolai szerelmemmel együtt néztük meg a nagykörúti Vörös Csillag moziban az Indiánkaland Ontarióban c. román-francia-angol-nszk kalandfilmet (cinemascope kópia!). A heti zsebpénzemből gyűjtögetett Delfin könyvek között a mai napig megtalálható a Háború a vadonban Teknős Pétertől, amiben az angolok és a franciák Quebecben háborúznak egymással. Az USA és Kanada határán zubog a Niagara-vízesés, ahol David Copperfield is manőverezett (és a végén még a haja sem lett vizes!), egyike volt ez azoknak a showműsoroknak, amiket a rendszerváltás utáni években a magyar tévéken is láthattunk tőle. Ekkoriban még nem tudtam, hogy Kanada egy olyan nagyszerű rockzenész hazája is, aki Ontario állam Kingston nevű városában született 1959. november 5-én, a keresztségben a Bryan Guy Adams nevet kapta és lett belőle az egyik legjobb smirglihangú rockzenész. Akit 2009-ben a kanadai posta még bélyegen is megjelentetett vagy másfél millió példányban, mi ez, ha nem abszolút siker?!