Igen, bizony, nem csalás, nem ámítás: ezúttal a ’80-as évek egyik legsikeresebb és legmenőbb brit pop-rock csapatát vesszük górcső alá. Oké, elismerem, a múlt héten is volt zenei poszt, meg most megint, ez nem mindenkinek jön be, a bloggazdának viszont igen, és ezen a játszótéren én vagyok a főnök. (Legalább itt, ha máshol nem.) Plusz a csapat Lady Diana Spencernek is nagy kedvence volt, az én rajongásomat nyilván nem akarom az övéhez mérni, csak jelzem a tényt.

Ez itt nem a wikipédia, tehát az együttesről szóló részletes infókat nem fogok idehozni, csak pár egyszerű tényt és természetesen személyes élményt. A csapat 1978-ban alakult meg Birminghamben két jó barát, John Taylor és Nick Rhodes vezetésével. A névválasztásról azt kell tudni, hogy az 1968-ban készült Barbarella c. sci-fi (főszerepben Jane Fonda és Ugo Tognazzi) egyik karakteréről, Dr. Durand Durandról nevezték el magukat. (Hát maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?, jut eszembe a zseniális Karinthy zseniális paródiája.)

A kezdeti tagcsere összevisszaságok után 1980 közepére véglegesedett a lineup, amiben a Taylorok (oké, hogy mind csak névrokon) domináltak: Nick Rhodes (gitár), John Taylor (basszus), Andy Taylor (gitár), Roger Taylor (dob), és az énekes Simon Le Bon.

A bloggazda kedvenc rovata ez (és remélhetőleg az olvasóké is), éppen ezért érthetetlen, miért nem született két éve újabb poszt a témában. Ha valakit megnyugtat, elmondhatom, hogy ha bár írásban nem, de a gyakorlatban a poszter mindenképpen életben tartotta a témát. Jóllehet a korosztályom egyes (hím)tagjaira jellemző ősi viccet most ide lehetne idézni, idézem is, mi bajom lehet?

Szex közben ha fölül vagyok, szédülök. Ha alul vagyok, akkor nem kapok levegőt. Ha meg oldalról csinálom, nem látom a tévét. (Ez utóbbi a most kezdődött foci VB miatt még akár valid érv is lehetne.) Természetesen a bloggerre ezekből semmi nem vonatkozik, egy jó eksönért bármikor képes vagyok lemondani akár a VB döntő megtekintéséről, sőt egy hatos karton Paulaner Hefe Weißbier elfogyasztásáról is…

Folytatódik a budapesti hidak története, ha valaki amiatt aggódott volna, hogy az első, a Lánchídról szóló poszt után a blogger dobta a témát, az most megnyugodhat. Oké, annak idején nem úgy terveztem, hogy másfél év telik el a második posztig, de hát mindig közbe jött valami aktualitás. Viszont a mostani írásnak legalább van apropója: a főváros második hídját 1876. április 30-án adták át a forgalomnak, tehát idén lett 150 éves. Plusz az évfordulóról egyik kedvenc rádióműsorom, a Millásreggeli is megemlékezett Mesél a múlt c. rovatában Katona Csaba történész elővezetésében.

Kérem szépen, ismét olyan jön, ami még itt nem volt. Merthogy írtam már pár posztot a Maidenről, és írtam jópár posztot „hogyvolt” tag alatt különböző filmekről (ehhez vigyázó szemeteket jobbra vessétek a címkefelhőre), de aktuálisan moziban futó darabról még nem. Eddig. Történt ugyanis, hogy ugyan a blogger nagyon szereti a Maident, de főleg a zenei munkásságát, ezért nem követi a tagok személyes történeteit, melyiknek van kutyája / macskája / tengerimalaca, miket posztolnak, stb. Így arról is majdnem lemaradt, hogy új mozifilm készült az együttes első 50 évéről, amit a magyar mozik is bemutatnak. De milyen hasznos ilyenkor, hogy a blog mögött álló háttérhatalom képviselői viszont éberen figyelnek, és egyikük, Flankerr kolléga személyre szóló üzenetben hívta fel az online helyett egyre többször inkább offline üzemmódban működő blogger figyelmét erre az örvendetes eseményre. Innen is köszönet neki, a következő talin a sört természetesen majd én állom.

Hosszan tartó betegség után 78 éves korában elhunyt ifjúságom meghatározó focistája, Fazekas László. Aktív magyar pályafutása során kizárólag az Újpesti Dózsa labdarúgója volt. Az a csapat kilencszer nyert magyar bajnokságot az 1970-es években, abban a korszakban, amikor még tényleg volt magyar foci és a meccsekre minden gond nélkül ki lehetett vinni gyermekkorú gyerekeket is.

Van ez a huszadrangú sci-fi írócska, valami L. Simon… ja, bocs, nem, Asimov. Írt pár fércművet, olyasmiket mint a Fantasztikus utazás (és az ebből készült film) vagy az Alapítvány-trilógia, illetve ez utóbbinak teljes regényfolyammá fejlesztett változata. Az most ne zavarjon meg senkit, hogy ezek a művek könyvespolcom kiemelt helyén találhatók, nem erről akarok írni. (Pedig írhatnék…)

Az eredeti Alapítvány trilógia az egyik legmeghatározóbb könyvélményem volt evör, többször újraolvastam és nyilván fogom is még. Nos a trilógia második kötetében, az Alapítvány és birodalomban van egy olyan szereplő, akire senki sem számított. ("Nobody expects the Spanish inquisition", ahogy a Monty Pythontól tudjuk ugyi).

Van ugye az a Hari Seldon nevű fickó, akiről ezekben a könyvekben mindenki beszél: ő volt a feltalálója és az egyetlen művelője a pszichohistóriának, az emberiség jövőbeli sorsát meghatározó események bekövetkeztét leíró tudományágnak. Na és az a váratlanul fellépő szereplő volt az Öszvér, aki a faján prosperáló galaktikus birodalom működésébe beavatkozott, és akinek színrelépését még a nagyszerű Seldon sem látta előre.

Kb. ilyesféle (bár nem kitalált) karakter Magyar Péter. Akiről írtam már pár posztot itt a blogon, és akinek a két évvel ezelőtti színrelépése óta lehetett sejteni, hogy vagy ő lesz, aki lebontja a végtelenül korrupt és az országot tönkretevő Orbán rezsimet, vagy senki.

Őszinte leszek, ahogy az itt a blogon megszokott: nem gondoltam bele, hogy pár héten belül a ’70-es - ’80-as évek magyar könnyűzenéjének három nagyágyúja fog kerek (vagy majdnem kerek) évfordulót ünnepelni. Koncz Zsuzsáról és Bródy Jánosról már írtam, de itt van április 26., ami arról nevezetes, hogy annak a korszaknak még egy ikonikus alakjáról lehet posztot írni, jóllehet az apropó nem kerek évforduló, de majdnem: Szörényi Levente ezen a napon ünnepli 81. szülinapját.

Pár hete köszöntöttem itt a blogon a 80 éves Koncz Zsuzsát, most a magyar könnyűzene egy másik meghatározó alakját gratulálom meg, aki nemrég, április 5-én lett 80: ő Bródy János, becenevén Tini. Gyakorlatilag az iskolai kezdetektől zenész, érettségi után egyből az Illés együttes tagja lett 1964-ben. Korosztályom nyilván tudja, ezért csak a fiatalabbak kedvéért: az Illés a ’60-as – ’70-es évek hónaljszagú érett Kádár-korszakának (vagy érett hónaljszagú Kádár-korszakának, ahogy tetszik) meghatározó rockegyüttese volt, az akkori Omega - Metró - Illés „szentháromság” tagja.

Az előző posztban egy virgonc 70-est ünnepeltünk, ezúttal egy szintén jó karban lévő 80-ast fogunk. Amint azt jó emlékezetképességű olvasóim tudják, két évvel ezelőtt, a Vadászat koncert kapcsán megemlítettem, hogy a ’80-as évek első felének magyar rocklemezei közül szerintem a három legjelentősebb az LGT-től a Loksi, a HBB-től a Vadászat és Koncz Zsuzsától a Menetrend. A Loksiról lesz szó külön posztban, a Vadászatról a 2024-es koncert kapcsán már volt szó, úgyhogy ezúttal a Menetrendet vesszük közelebbről szemügyre. Aminek az adja az apropóját, hogy a magyar könnyűzene talán legmeghatározóbb énekesnője március 7-én töltötte be 80. életévét. Hihetetlen, nem? De!

A bérgyilkos és a szőke cicababa ezalatt újabb merényletre készül, a csávóról kiderül, hogy Olivérnek hívják és néma, és éppen Kojak fürdőszobájában buherálja a villanyborotva konnektorát. Kojak hazaér és mindenféle lexikonokat, szakirodalmat lapozgat, de sehol sem találja Laczina prof nevét. A szőke ott sündörög körülötte, viszkit készít szódával, nagyon ideszokott, úgy látszik, és azon nyafog, hogy induljanak már abba a meghitt kiskocsmába. Kojak még elmegy megborotválkozni és a fürdőszobában elmélyülten lóbálva a vezetéket mereng a gyilkosságon. Szerencséjére a szomszédos szállodai szobában fűnyíróbemutatót (!) tartanak, ahol az élelmes ügynök az egyik bolyhos szobaszőnyegen mutatja be a kuncsatnak a gép hatékony működését. A hálózat persze nem bírja az extra terhelést és pont akkor vágja ki a villanyt, amikor Kojak bedugná a borotvát a konnektorba. Az egész emelet sötétbe borul, a szőke nő jólnevelten sikoltozni kezd, de feleslegesen, mert Kojak nem halt meg, csak a fejét vágta be a sötétben az ajtófélfába.