Na kérem, régen készült poszt a „budapesti séták” és a „szól a rádió” rovatokba, úgyhogy most összekötjük a kettőt. A korábban tárgyalt budai helyszínek után áthaladunk Pestre, a Duna-korzóra és megismerkedünk a Pesti Vigadó történetével, amit 160 évvel ezelőtt, 1865. február 20-án vett birtokba Pest városa.
És amiről Katona Csaba történész beszélt a Rádió Café reggeli műsorsávjában keddenként hallható Mesél a múlt rovatban, a február 25-i adásban, a két műsorvezető Gede Balázs és Mihálovics András volt. Fontos: a budai oldalon is van egy hasonló funkciójú épület, ami meglepő módon a Budai Vigadó nevet viseli. Ám míg a budai létesítmény csak 1899-ben készült el, addig pesti társának története jóval régebbre nyúlik vissza, pláne ha elődjéét, a gyászos véget ért Redoute-ét is szemlézni akarjuk ehelyütt. És már miért ne akarnánk? Főleg, hogy ily módon kapcsolódhatunk kokárdás nemzeti ünnepünkhöz és az 1848-49-es szabadságharc eseményeihez is.
Katona Csaba
Gede Balázs Mihálovics András
Buda 1686-os visszafoglalása után a fontos vásárvárosnak tartott Pest is romokban hevert és csak fokozatosan nyerte vissza jelentőségét. A mai Vigadó tér környékén akkoriban a pesti városfal észak-nyugati védelmét ellátó hatalmas rondella volt található.
A gazdaságilag és politikailag egyre jelentősebbé váló Pest kezdte „kinőni” a középkori városfal határolta területét, amit egyre több helyen nyitottak meg és bontottak el a terjeszkedés biztosítása érdekében. Sőt a XIX. század elejére egyre erősebbé vált a lakosság igénye egy új, meghatározó közösségi térként funkcionáló épület létrehozása iránt.
Különféle kitérők és nehézségek után a terveket végül a kor jelentős építésze, Pollack Mihály készítette el. Az építkezés 1829-tól 1832-ig tartott, és a Redoute hivatalos megnyitójára 1833 januárjában, a báli szezon indulásakor került sor; maga az épület a korabeli klasszicista építészet egyik csúcsteljesítménye lett. (A francia eredetű redoute szó báltermet, vigadót jelent.) Báltermi funkciója mellett koncertteremként is működött, a külföldi művészek közül több alkalommal lépett itt fel az idősebb és az ifjabb Johann Strauss, a magyar zeneszerzők közül Erkel Ferenc vagy Liszt Ferenc. A nagytermet 710 gyertya világította meg, amelyek fényét 160 olasz tükör verte vissza, a fényerő fokozása érdekében.
A reformkor pezsgésében a Redoute adott otthont az Első Magyar Iparmű-kiállításnak is 1842-ben. Az épület 1848-49-ben is fontos események színhelye volt: az Országos Honvédelmi Bizottmány időnként annak éttermében gyűlt össze, a koncertteremben pedig az 1848. július 5-én megnyílt első népképviseleti országgyűlés ülésezett, amelynek július 11-ei ülésén Kossuth 200 000 főnyi katonát és ehhez szükséges anyagi erőforrást kért és kapott. Nem csoda hát, ha az 1849. májusi, Buda elleni ostrom alatt a rebellis Pest többször szenvedett bombázást a budai várparancsnok, Heinrich Henzi utasítására, és a célpontok között volt a Redoute is. Az osztrák várvédők május 15-én végső csapást mértek a Duna-parti klasszicista épületekre. Jókai Mór A kőszívű ember fiai-ban így ír erről a veszteségről:
„Estétől éjfélig ezernyi ezer tűzgolyót okádtak az ágyúk a védtelen városra. Egy folytonos mennydörgés hangzott az égen és földön, mely négy óra hosszant nem tartott szünetet, s mikor e pokoli zene elhallgatott, az ifjú szép város egyik végitől a másikig egy lángtengerben úszott. A gyönyörű Duna-soron, a szép ifjú hölgy arcához hasonlított mosolygó panorámán harminckét palota égett egyszerre; azok között a redout-épület; az országgyűlés történelmi hírű háza; oszlopcsarnoka ledöntve, boltozatai bezúzva. A trónmennyezet, a miniszterek székei, a képviselői padok egy zsarátnokká válva.”
„Die Ruinen des pesther Theaters nach Beschießung der Stadt durch General Henzi” (A pesti színház romjai Henzi tábornok bombázása után)
A díszes csillárok közül egyet szerencsésen sikerült a romok közül kimenteni és elhelyezni a Zeneakadémia szomszédságában álló terézvárosi Avilai Szent Teréz templomban, ahol a mai napig megtekinthető.
A pesti pusztítás természetesen sima terrorbombázás volt: nem katonai, hanem civil célpontok ellen irányult. Osztrák szemszögből viszont hősi katonai tettnek minősült: Henzi a május 21-i győztes honvédroham során ugyan halálos sebet kapott, de a szabadságharc leverése után Ferenc József császár parancsára 1852-ben díszes emlékművet állítottak neki a Budán. A 22 m magas, fémből készült alkotás 1899-ig állt a Szent György téren, 47 éven át arculköpve a szabadságharc emlékét.
(Zárójeles megjegyzés: idén ünnepeljük Jókai, az áradó képzelettel megáldott nagy mesélő születésének 200. évfordulóját, amiből kedvenc blogunk sem akar kimaradni és már formálódnak tervek a megemlékezésre, természetesen a fent idézett regényhez kapcsolódva.)
1853-ban Hild József kapott megbízást az új Redoute megtervezésére, azonban a munka nem kezdődött el forráshiány miatt. Feszl Frigyes 1859-ben kapott tervezői megbízást, majd 1860 tavaszán építési engedélyt, így július 25-én megkezdődtek a bontási műveletek, majd szeptembertől az új épület alapozása. A romantikus stílusú épületet ünnepi bál keretében avatták fel 1865. január 15-én, a város pedig február 20-án vette hivatalosan birtokba; akkori elnevezése még Vigarda volt. Ez volt az első, önkormányzati megrendelésre kifestett pesti középület: Lotz Károly és Than Mór számára megkötés volt, hogy csak a magyar regék közül választhatnak. (Naná, hogy tizenpár évvel a szabadságharc után nem kaphattak engedélyt semmilyen, az ország függetlenségéért harcolt történelmi alak ábrázolására.) A főlépcsőház nagy festménye ezért Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilona találkozását ábrázolja (Lotz Károly műve), míg a teljes történetet a mennyezeti kazetták kisebb festményei mesélik el. Körben a falakat Than Mór allegorikus nőalakjai és puttói fedik aranyszínű háttér előtt. A nagytermet Teucher Károly művei díszítik: Magyarország négy nagy folyóját (Duna, Tisza, Dráva, Száva) megszemélyesítő női alakok.
Lassanként azért enyhül az osztrákokkal fennálló ellenséges viszony, mert pl. Ferenc József császár 1865-ös látogatásakor a pesti polgári választmány itt adott ünnepélyes zeneestélyt, míg egy évre rá az uralkodó tiszteletére rendezett bált a császári pár nyitotta meg, amit Székely Bertalan festőművész a helyszínen örökített meg.
Külsőleg az épület romantikus vonásként a keleti formakincs felé fordul: bizánci, román, mór és magyaros elemeket ötvöz. A homlokzat frízszerű portrésorozatán Magyarország történelmi alakjai láthatók, Alexy Károly alkotásai. Nem időrendben, hanem északról délre haladva: Luxemburgi Zsigmond, Mária Terézia, IV. Béla, Szent Erzsébet, Széchenyi István, Hunyadi János, Nagy Lajos, Mátyás király, Zrínyi Miklós, József nádor, IV. Béla, Szilágyi Erzsébet, Varula Jakab, Árpád vezér és Attila hun fejedelem. (A hun-magyar rokonságba most ne menjünk bele, nagyon kérek mindenkit.)
(Egy másik zárójelbe viszont vallomás: Varula Jakab nevét eddig egyáltalán nem ismertem, viszont a csodás internet révén fellapozhatjuk az Üstökös folyóirat 1863.okt.31-i számát, amiben a 3. oldalon Kakas Márton álnéven Jókai írt rövid verset róla, aki az eredeti Redoute építése idején volt Pest polgármestere.)
A homlokzaton található még hat szobor, amik egy - egy antik hangszerre utalnak: pánsíp, aulosz, réztányér, csörgődob, triangulum, lyra.
A technikai fejlődésének köszönhetően a gyertyavilágítás helyett a Vigadóban már gázégők adták a fényt a díszes csillárokból. A XIX. sz. végére azonban már számos országban elterjedt a villanyvilágítás. Magyarország sem akart ebben lemaradni, és az országban elsőnek itt mutatta be az új technikát a Ganz Mávag 1882-ben, amikor is a gázt villanyvilágításra cserélték.
A báli rendezvényeken és a komolyzenei hangversenyeken kívül a Vigadó több jelentős eseménynek is otthont adott: pl. itt ünnepelték 1894 januárjában Jókai Mór ötvenéves írói jubileumát. (Első műve, az Istenítélet 1844-ben jelent meg Pápán a Tavasz c. antológiában.)
De zenei és irodalmi eseményeken kívül a politika is jelen volt: a Vigadóban rendezték 1867-ben, a kiegyezés után Ferenc József koronázási bankettjét, és itt mondták ki 1873-ban Pest, Buda és Óbuda egyesítését, aminek eredményeként létrejött mindnyájunk büszkesége, az új világváros: Budapest.
1849-hez hasonlóan a II. világháború végén ismét lebombázták a dunai palotasort, köztük a Vigadót is. Még hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni?! Tessék, nekünk mimagyaroknak sikerült. (Ez is.) Ugyan mit tudhatott az a lúzer Herakleitosz a késői századokról!?
1945 után a nagy múltú épület évtizedekig pusztult, csak állagmegóvási munkálatokat végeztek rajta és örülhetünk, hogy a szocializmus alatt nem bontották el a gec…, oppardon, a fenébe az egészet, mint tették azt pl. a Nemzeti Színházzal vagy az Erzsébet híddal. A ’70-es években naponta kétszer mentem el a 2-es villamossal a Vigadó előtt általános iskolába menet és jövet. Zsenge gyermekként nyilván fogalmam sem volt az épület előtörténetéről, csak azt láttam, hogy milyen csúnyán kopott, és milyen ronda az előtte álló vörös színű műmárványból készült szovjet emlékmű.
Hosszas tipródás után mégis megindult a felújítás, bár „átkos” múltja (és a pénzhiány) miatt jóval szerényebb kivitelben, de a Vigadó végül 1980. március 15-én ismét megnyitotta kapuit (a blogger akkor már gimis volt, ha ez érdekel valakit), de már nem burzsoákapitalista bálteremként, hanem reprezentatív kiállítóhelyként, szórakoztató központként, ahol komoly- és könnyűzenei koncerteket is rendeztek. A földszinten megnyílt a Vigadó Galéria, ami a kortárs képzőművészet egyik legfontosabb bemutatóhelyévé vált: Czóbel Béla, Márffy Ödön, Szervátiusz Jenő, just to name a few.
A rendszerváltás után egészen 2011-ig kellett várni, hogy a szochazás igénytelen átalakítást elvetve az épületet hét éves munka után az eredetihez közeli pompájába állítsák vissza, és így lett végre ismét a Duna-korzó és az egész város ékszerdoboza.
A rádióadást itt lehet meghallgatni.
