Kedves mindenki, pont karácsony első napján lett fél éves a blogom, meg is ünnepeltem szűk körben, egy adag  somlói galuskába beszúrt fél gyertyával. A somlói elfogyott, a gyertya leégett (a lakás nem), a blog pedig bátran néz a következő fél év elébe.

Az év utolsó napján az ember buliba készül, családdal vagy barátokkal, hosszú szöveget ilyenkor éppen ezért senki nem fog elolvasni, pláne nem írni. Aki több-kevesebb rendszerességgel olvas engem, az tudja, hogy nagyon fontos számomra a jó zene (főleg a rock), önálló témaként is, de korábbi filmes posztjaimat is gyakran megtűzdeltem zenés linkekkel. Az idei utcsó poszt is zenei lesz, mégpedig egy olyan együttessel a fókuszban, akiről, ha most belegondolok, nem is írtam eddig, pedig nagyon bírom. A Saxonról van szó, az angol heavy metal egyik állócsillagáról (a másik kettő az Iron Maiden és a Judas Priest), akik 1976-ban alakultak és a mai napig aktívak. Alapítója és énekese Peter Rodney Byford, akit természetesen nem ezen a hosszú néven, hanem Biff Byfordként ismernek a rajongók. A neten mindent el lehet róluk olvasni, én inkább a személyes vonalat veszem elő, ha már saját blog, ugye.

A haditerv ellopása utáni reggelen a tábornok az eszéki labanc főhadiszállásra készült utazni. Indulás előtt dörgedelmes hangon még a keresztvizet is leszedte az ezredesről és katonáiról, beléjük vágva az ideget azzal, hogy haditörvényszék elé kerülnek, ha a haditervet három napon belül nem szerzik vissza. Közben dühösen pörgette parancsnoki pálcáját, amivel végül sikerült is orrba vágnia Ebersteint. Majd a jól végzett manőver után hintójába szállt: Nincs kegyelem!, búcsúzott a tisztektől. Jawohl, Herr Hauptbahnhof!, tisztelgett feszesen az ezredes. Amint a hintó kigördült a várból, Eberstein azonmód tovább is adta a szolgálati úton kapott lebasz.. pardon, lebaltázást alárendeltjeinek. Nincs kegyelem!, hangzott végig a várudvaron a fenyegetés. (Na most aztán szűkölhettek, labanc fattyak!)

A karácsonyi készülődés célegyenesében az olvasónak nincs ideje hosszú posztokat olvasni, a bloggernek meg nincs ideje hosszú posztot írni. Ez tehát tipikus win-win szituáció: a mostani poszt rövid és lényegretörő, mindenki jól jár vele.

Természetesen zenélni fogunk, olyan már úgyis régen volt, az ünnepi hangulathoz igazodva egy hagyományos és egy, khmm, kevésbé hagyományos (mondhatnám, hogy unortodox, ha ez a szó nem lenne már a végletekig lejáratva) könnyűzenei felvétel megidézésével. Kezdjük az angolszász nyelvterületeken közismert karácsonyi számmal, a Santa Claus is Coming to Town cíművel. Az eredeti szerzemény 1934-ben született, közvetlenül a nagy gazdasági világválság (the Great Depression) után. A szerzők Fred Coots és Haven Gillespie voltak, a dal népszerűségét mutatja, hogy a későbbi évtizedekben rengetegen feldolgozták. Csak pár név közülük: Bing Crosby, The Jackson 5, Frank Sinatra, Neil Diamond, The Temptations, Mariah Carey és Bruce Springsteen.

Ezen szép nyári napon Pityik őrmester adta a strázsát a várkapu fölötti bástyán, így ő pillantotta meg elsőnek a vár felé közeledő díszes főúri batárt. Fegyverbe kiáltotta az őrséget és sietett jelenteni a császári tábornok érkezését Eberstein ezredesnek. A kornétás fújta a díszjelet, a helyőrség felsorakozott a várudvaron, Amália is pihegve legyezte magát férjura mellett. Az idős tábornokkal együtt érkezett Helén is, Amália testvérhúga. A katonai üdvözlések és a testvéri csókváltás után Amália frissítőt kínálva a vendégeknek a lovagterembe invitálta őket. A tábornok az ezredesnével a karján előreindult, közölve: „Mindennel nagyon meg vagyok elégedve.” Ez valami visszatérő szólás lehet a Habsburgoknál, szerintem még századok múlva is ezt fogják mindenre mondani...

Na, a pökhendi Kammerer főhadnagyot elhelyezték Siklósról a kudarcba fulladt veronikás kaland után, és az ezredes a törekvő, de hasonlóan ellenszenves Bisteritz hadnagyot tette meg a várbéli csapatok vezetőjének. Ezen a reggelen tehát neki osztogatta pattogó hangon parancsát, hogy egy szakasz katonával hozza el Szigetvárról a Siklós hadianyag tartalékának kiegészítésére szolgáló lőporszállítmányt. Erősen meghagyta, hogy a szállítmány semmi esetre sem kerülhet a kurucok kezébe, inkább robbantsák fel, ha veszély fenyeget. Öt császári címeres hordót szekérre raktak, és a szakasz elindult.

A magam részéről ezzel a poszttal töltöm meg az olvasók (remélhetőleg) kitisztított csizmáját. Ho-ho-ho-hó!

Tombolt a nyár, tombolt a szerelem az ifjú szívekben. A környülállások azonban nem sok időt hagytak az enyelgésre: Máté és Veronika ezen a reggelen is teljesen másféle tevékenységgel volt elfoglalva. A kapitány egy erdei tisztáson célba lőni tanította mátkáját, mert szerette volna, ha a leány még tüzesebb lenne..., pontosabban, hogy meg tudja védeni magát akkor is, amikor Máté nincs mellette. Körülöttük egy Csukma nevű kis puli keringett fáradhatatlanul, akit pár nappal előbb kaptak ajándékba az öreg Siklósitól.

A komoly gyakorlás közben egyikőjük sem vette észre, hogy az egyik terebélyes tölgy ágai közül Kampós, az ismert korhely naplopó leste őket Dudva György megbízásából. A korcsmáros ugyanis nem tudott belenyugodni Veronika elvesztésébe és minden követ megmozgatott, hogy nyomára bukkanjon. Miután eleget látott, Kampós csendben lebocsátkozott a fáról és sietett Dudvához.

Rekkenő meleg volt, tüzesen sütött le a nyári nap sugára az ég tetejéről egy vándordiákra – most nézem, milyen tetszetős költői kép ez, egy jó tollú poéta akár fel is használhatná valami versben. A poros siklósi úton ballagó diák kicsit lepihent az árnyékban, egy apróra összehajtogatott papírdarabot elrejtett a süvegébe, majd halkan fúvogatta tárogatóját. Az úton labancokat szállító zörgő lovasszekér közeledett, a katonák kapatos gajdolása messzire hallatszott. Valahol borhoz jutottak, fene a jódolgukat, és most vidám hangulatban zötykölődtek vissza a várba. A diák köpenyébe rejtette a tárogatót és réztrombitát húzott elő, amin vidáman játszani kezdett valami stájer hopszasszát. A nagyhangú Ritpek felültette a legényt a szekérbe, hogy zenéljen nekik Siklósig, ezt az ötletet cimborái nagy ovációval fogadták. Riszpekt Ritpek! – ordították, aztán harsány nótázással döcögtek tovább. A bokros hegyoldalból az öreg Siklósi bácsi tanúja volt a jelenetnek, és távolról követni kezdte a szekeret.

Az előző posztban sok történelmi adatról és infóról volt szó, de ez talán elnézhető egy pályaelhagyó töritanárnak. Most viszont a múlt mélységes mély kútja után szemünket a város jelenére vetjük. Azt már tisztáztuk, hogy errefelé a november az első téli hónap, kint-tartózkodásunk alatt gyakorlatilag mindennap havazott, igaz, komoly mínuszok még nem röpködtek, de hógolyózni azért lehetett. Ilyentájt ezen a szélességi körön csak reggel 8 körül kezd világosodni és délután 4-kor már sötét van, nem csoda, ha a kisebb üzletekben is legalább 20 féle vodka kapható, a nagyobbakban meg legalább 40... Csapatunk védőitala ez alatt az egy hét alatt a Carszkaja vodka volt, címkéjén Nagy Péter arcképével, kísérőként hazulról hozott, de kereskedelmi forgalomban nem kapható barackpálinka szolgált.

Az előző posztban túl sok szó volt repülőterekről, ezért a nyizsnyij novgorodiról csak most írok. A város nemzetközi forgalomban is részt vevő repterét, amit korábban csak Sztriginói Repülőtérnek hívtak, 2020-ban Valerij Cskalov repülőmérnökről és berepülő pilótáról nevezték el. A kormányzóság területén Vasziljevo faluban született 1904-ben, nevéhez több rekord is fűződik, pl. a Moszkva - Kamcsatka közti távolság lerepülése 1936-ban, illetve egy évvel később a Moszkva - Vancuver táv, amit az Északi-sark fölött átrepülve teljesített. Teljesítményén fellelkesülve Washingtonban maga Roosevelt elnök fogadta és gratulált neki. Sorsát azonban nem kerülhette el, ugyanis 1938 decemberében egy berepülési gyakorlat közben gépével lezuhant és meghalt. 34 éves volt. A reptéren jelenleg kiállítással tisztelegnek emléke előtt.

Nem sokkal a fördős kaland után Dudva úr állított be Ebersteinhez, hogy fizesse ki neki a korábban aláírt adósleveleit. Ajándékul egy kölyökmacskát is vitt az ezredesnének, de hiába. A báró úr panaszolta, hogy nincs pénze, mert ugye hibádzik a kasszából a kurucok által csellel visszavett rekvirált jószágok ára, és a vízhordásért sem tudott pénzt beszedni a parasztoktól. Mi legyen, mi legyen?, töprengett, közben becsöngette Veronikát, hogy vigye el a kismacskát Amáliának. Mikor a szép sudár lány belépett, Dudva úr szemei szinte kiugrottak üregükből: úgy nézte a komornát, majd’ elnyelte. Hevültségében azonmód felajánlotta Ebersteinnek, hogy visszaadja az adósleveleket, ha az ezredes feleségül adja hozzá a lyányt. A gusztustalan vén kecskéje, hát nem megnyalná a finom sót?! A két érdemes férfiú egyből meg is állapodott, jó szokás szerint ki sem kérve Veronika beleegyezését. A lagzi időpontját a pár nap múlva esedékes vásár napjára tűzték ki.