Nem is olyan régen, idén nyáron egészen sokat törököztünk itt a blogon, Bécsben és Budán egyaránt. És ezt most folytatjuk, összekötve a XX. és a XVI. században az ország függetlenségéért vívott szabadságharcokat. Az 1956-os szabadságharcunk hazaárulással felérő értelmezésére korábban már utaltam, ezért most menjünk vissza a XVI. századba, amikor mindenki számára egyértelmű volt, hogy ki a fő ellenség. A sokszoros túlerővel szembeni mégoly kilátástalan küzdelemnek az aktualitást 1956-os forradalmunk november 4-i vérbetiprása adja. 

A történelem iránt minimálisan érdeklődők tudhatják, hogy 1552 dicső év volt: az egri várvédők diadala az ostromló török sereg felett. Ez volt a magyar történelem egyik legdicsőségesebb eseménye: a Hadim Ali budai pasa, illetve Kara Ahmed nagyvezír által Erdély és a királyi Magyarország ellen külön-külön indult oszmán seregek Szolnok elfoglalása után egyesültek és a mintegy 40 ezresre duzzadt sereg 1552 őszén a Felső-Magyarország kulcsának számító Eger ellen vonult. Amit Dobó István kb. 2000 emberrel sikeresen megvédett, így a törökök 38 napi próbálkozás után, október 17-én kénytelenek voltak felhagyni az ostrommal.

Na de most nem Eger, hanem Drégelyvár a témánk. Aminek kapitánya 1552-ben Szondi György volt, nagyszerű és példamutató hős, akinek életéről sajnos keveset tudunk. Valószínűleg egyszerű közember volt, aki Révay Ferenc nádorhelyettes szolgálatában részt vett a végzetes mohácsi ütközetben, majd a végvári harcokban tűnt ki vitézségével, ezért Várdai Pál esztergomi prímás az 1540-es években kinevezte őt a drégelyi uradalom élére.

 Drégelyvár

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Ezek a majd’ 88 évvel ezelőtti József Attila írta sorok jutottak eszembe, miközben a Tisza Párt ünnepi megemlékezésének első állomása, a Bem tér felé sétáltam. Idén ez már a harmadik Magyar Péter-féle demonstráció, amin részt vettem, az elsőről, az áprilisiról írtam posztot, a másodikról, a júniusi, Hősök terére szervezettről nem, erről a harmadikról viszont ismét írok, mert mind az ünnepre való emlékezés, mind a kivitelezés profi munka volt, ellenzéki oldalról ilyet még nem nagyon láttam az elmúlt másfél évtizedben. Lehet, sőt divatos MP-t szidni minden oldalról: fidesz light, Rogán titkos embere, ő is éveken át élvezte a NER nyújtotta korlátlan előnyöket, legyilkolja a „valódi” ellenzéket, et cetera, ecetet rá. Én ebbe most nem megyek bele, mindenki azt gondol róla, amit akar, nekem is megvan róla a véleményem, ezért írom ezt a posztot.

Mindenki utálja a hétfőket, a blogger sem kivétel, viszont van egy, a hétfő utálatos hangulatát teljes mértékben ellensúlyozó módszer: Bryan Adams koncertre kell menni. A kanadai zenész ugyanis a múlt hétfő este, okt.14-én olyan pazar és szórakoztató showműsort nyomott, hogy utána minden néző megnyalta mind a tíz ujját - sőt még a szomszédjáét is.

Akárcsak a nyári Rod Stewart koncert esetében, ezúttal is a ferencvárosi pályaudvar felől közelítettem meg az objektumot és első benyomásként máris észlelhettem, hogy míg skót kedvencünk tíz kamionnyi cuccal érkezett, kanadai kedvencünk héttel.

De hát nem a méret a lényeg, a kisebb hasznosabb, a kevesebb gyakran több, jutnak eszembe az ismert közhelyek, régebbi barátnőim is ilyenekkel vigasztaltak anno… Amíg a magyar nemzeti színekkel kivilágított Dome felé lépkedtem, még azon is elmerengtem, hogy Adams életművét meglehetősen felszínesen ismerem csak, koncerten sem láttam soha, és így ő lesz az első, akit limitált háttérinfóval fogok élőben megtekinteni. Ám mint az est folyamán kiderült, a zenészt ez egyáltalán nem zavarta. Hozzánk Brnoból érkezett és ment tovább Ciprusra, Limassolba.

Ó, hát az aktualitásokra fókuszáló posztok írása miatti pörgésben (pedig az Alfonzó-féle nagyszerű Csehov paródiában már régen megmondta nekünk Ványadt Ványadtovics Vinyon: Minek ez a rohanás?!) majd’ elfelejtettem megemlékezni egy fontos állomásról: az előző, Bryan Adamsről szóló írásom volt a 200. poszt itt a blogon! Nem gondoltam nagy ünneplésre, legfeljebb egy ötfogásos vacsorára a Gundelben, aztán meg egy rövid karib-tengeri hajókázásra a Queen Mary 2-n.

Na de amíg az összejön, az ünneplési italok okozta enyhe (eufémizmus alert) mámorban arra gondoltam, hogy ha már a 200. zenei témájú lett, akkor legyen az a 200-at ünneplő is. És hogy mi ebben a truváj? Semmi extra, csak összegyűjtöttem pár kedvencemtől olyan számokat, amikben szerepel a 200.

Kezdésként szedjük össze, hogy a blogger szempontjából mit érdemes tudni Kanadáról? A ’70-es évek közepén keresztanyám oda ment férjhez egy emigráns magyarhoz, Calgaryban laktak. 1978-ban általános iskolai szerelmemmel együtt néztük meg a nagykörúti Vörös Csillag moziban az Indiánkaland Ontarióban c. román-francia-angol-nszk kalandfilmet (cinemascope kópia!). A heti zsebpénzemből gyűjtögetett Delfin könyvek között a mai napig megtalálható a Háború a vadonban Teknős Pétertől, amiben az angolok és a franciák Quebecben háborúznak egymással. Az USA és Kanada határán zubog a Niagara-vízesés, ahol David Copperfield is manőverezett (és a végén még a haja sem lett vizes!), egyike volt ez azoknak a showműsoroknak, amiket a rendszerváltás utáni években a magyar tévéken is láthattunk tőle. Ekkoriban még nem tudtam, hogy Kanada egy olyan nagyszerű rockzenész hazája is, aki Ontario állam Kingston nevű városában született 1959. november 5-én, a keresztségben a Bryan Guy Adams nevet kapta és lett belőle az egyik legjobb smirglihangú rockzenész. Akit 2009-ben a kanadai posta még bélyegen is megjelentetett vagy másfél millió példányban, mi ez, ha nem abszolút siker?!

Az előző pár posztban történelmi témákat jártunk körbe, így logikus, hogy folytassuk ezt a vonalat, de most zenei aláfestéssel. A blogger ugyanis újabb darabját bocsátja közre azon posztoknak, amik halhatatlanságra érdemes rockzenei előadók által feldolgozott történelmi eseményekre emlékeznek. Jelen írás újabb ívet húz az ókortól napjainkig, ezúttal az AC /DC, az Iron Maiden, a Motörhead, a Saxon és az Accept egy-egy témánkba vágó darabjának bemutatásával.

Kérem szépen, a múltkori poszt után továbbra is maradunk a budai várban, már csak azért is, mert hol máshol lelhettünk volna biztonságos menedéket legnagyobb folyónk idei áradása elől, mint a Vár-hegy magaslatán. (Árad a Tisza – ja bocs, ezt nem ide.) Egyúttal új rovatot nyitok templomtúra néven, ennek lesz első darabja ez a poszt. (A rovatcímet majd az írás végén megmagyarázom.)

Tehát miután sikeresen visszavettük a töröktől Budát, maradunk is a várnegyed északi részén, ahol az ostromlók először törték át a török védelmet. Mostani sétánkon az Esztergomi-rondellától áthaladunk a (most már csak volt) Hadtörténeti Múzeum épülete mögé, a Kapisztrán János térre: itt áll a néhai Mária Magdolna templom – tornya. Budáról és Pestről egyaránt jól látható, de hogy miért csak a torony maradt meg, ezt a kérdést járjuk körbe ezúttal.

Mink itten a blogon szeressük az évfordulókat, még ha időnként meg is csúszunk velük, mint jelen esetben is. Ugyanis a mostani poszt a magyar történelem egyik jelentős eseményéről szól, jelesül Budának az oszmán birodalomtól történt visszafoglalásáról 1686-ban, ami két és fél hónapos ostrom után sikerült. Az idén a tanév kezdődött szeptember 2-án, az ostrom meg pont azon a napon ért véget, hátha ez megvigasztalja némiképp az iskolásokat. Na de hogy jutottunk el idáig, pontosabban odáig, ez a mai téma.

Wien ist anders, bonus Teil 2. 

17. Meleagrosz

Kalüdóni királyfi a görög mitológiában. Amikor apja, Oineusz, egyszer elmulasztott időben áldozatot bemutatni Artemisznek, az istennő dühében egy iszonyú vadkant szabadított az országra. Oineusz számos hírneves vadászt hívott el, hogy egyesült erővel elejtsék a fenevadat. Eljött a szép leány Atalanté is, és Meleagrosz tüstént beleszeretett. A vadászat során az állatot többen megsebesítették, de végül Atalanté nyila és Meleagrosz dárdája terítette le. Meleagrosz lovagiasan Atalantének ítélte a trófeát, a vadkan bőrét, de ezen anyai nagybátyjai felháborodtak és a lányra támadtak, mire Meleagrosz megölte őket. A történet olvasható az Iliász 9. énekében.

Wien ist anders, bonus Teil 1.

Jelen írással visszatérünk Schönbrunnba, ahogy azt a séta utolsó részében ígértem. Mert a jó blogger köztudottan nemcsak ígér, hanem be is tart. A hatodik részben meglehetősen sokat törököztünk, ebben a mostaniban viszont görögözni és rómaizni fogunk. És ugyebár azért bónusz, mert a schönbrunni látogatásról szóló posztban szóba került a parkot kétoldalt szegélyező 32 szobor, amelyek bemutatására akkor sem kapacitásom, sem fölös karakterszámom nem maradt. A lelkes olvasók viszont megszavazták, hogy külön posztban legyen róluk ismertető, hát most akkor tessék. A könnyebb emészthetőség érdekében két részre osztottam, hátha így nem lesz olyan tömény az antik befecskendezés…

Elöljáróban még annyit, hogy ókori mitológiai műveltségem átlagos, semmiképpen nem olyan mély és átfogó, mint a nagyszerű Szabó Magdáé, aki a Lehetetlen? c. tévéműsorban anno többek közt arról mesélt, hogy édesapja az esti mesék során nem Benedek Eleket, Móra Ferencet, Grimmet, Andersent olvasott fel neki gyerekkorában, hanem görög és római mitológia történeteket. Na akkor veselkedjünk neki!