Feszült pillanattal zártuk az előző részt, most innen folytatjuk: Gasch Lipót még egyszer elkiáltja magát, miszerint „robbantás!”, mindenki lehasal, ám ebben a pillanatban befut a lihegő Lacó és Gerlinda. Az egyik határőr igyekszik őket elkapni, nehogy berohanjanak a műveleti területre (a szakszavakat vágom, remélem látszik), de Lacó kitépi magát és fut tovább Pirosfejhez. Gasch és a tizedes dühödten rémült arccal ugranak elő a fedezékből, és egymást túlharsogva ordítják lefelé a srác zilált haját, de aztán lassacskán sikerül kihámozniuk a zihálva előadott „az öcsém, a bányában, lement” szóhalmaz jelentését. Lacó mutatja a kezdetleges térképet: Gabi eltűnt egy órája és ezt hagyta az árnyékszékben. (Igazán jól nevelt gyerek ez, még válsághelyzetben is milyen választékosan beszél.) Pirosfej gyorsan kapcsol, nemhiába van két csillagja, és máris intézkedik: Horváth határőr, Takács határőr, lámpákat fogj, irány a bánya!

Ebben a hónapban volt már szülinapi köszöntés, a Saxon énekese Biff Byford esetében, viszont van nekünk egy Kern Andrásunk is, aki ma ünnepli 74. születésnapját. Hosszabb laudációval majd később jövök, most az 1970 óta a Vígszínház és 2003 óta a Halhatatlanok Társulatának tagja színművészt, aki serdülőkorom óta a kedvencem, egyik korai filmjének, az 1972-ben készült ifjúsági filmsorozatnak a hogyvoltozásával köszöntöm. A poszt másodközlés, eredetileg 2013. július 6-án jelent meg az akkor még független Index népszerű alrovatán, a hogyvolt.blog.hu-n. 5 részes sori, heti bontásban, gyerünk!

Rock and History, ez a mai napra rendelt tárgyunk, ráadásul csak az első poszt a témában, mert terveim szerint több is lesz belőle. (Hasonlóan a méltán népszerű, nyáron megjelent Rock'n'Sex poszthoz, amihez szintén lesz pár folytatás, mert abban is jóval több van.) Szóval, rock és történelmi témájú dalok, számos kedvenc előadóm jeleskedett e téren, közülük ma a szilveszteri évzáró posztban megidézett Saxon tánc- és illemtan zenekar öt, témánkba vágó számát fogjuk szemlézni. (Betűcserés elütés esetében zsemlézni.) Az apropót az adja, hogy Biff Byford énekes ma, január 15-én lett 71 éves, many happy returns! További sikereket és lehetőleg egy Budapestet is magában foglaló turnét kívánunk neki, bár ahogy nézem, idén hozzánk a legközelebb eső helyszín a pozsonyi koncert lesz júliusban. Hmm, belegondolva volt koronázóvárosunk azért nincs olyan messze, ráadásul a Judas Priest-tel együtt lépnek fel, ez így igen erős kombó, még a végén útra kellesz lesz kelni, hogy végre élőben hallhassam Biffnek a koncertfelvételekről ismert egyik sztenderd közönséghergelő felszólítását, miszerint: Let's get fucking crazy!

Na de vissza a topikhoz, javaslom, hogy történelmi időrendben haladjunk, aki nem ért egyet ezzel, az persze ugrálhat a címek között.

Elrabolták a tábornok urat hintóstul-kalapostul, Eberstein majdnem az egész helyőrséget kirendelte az üldözésre. Nem tudta a nyomorultja, hogy pontosan ez volt Mátéék terve: minél kevesebb katona maradjon a várban. Az ezredes bezáratta a nagykaput, majd pattogó hangon Pityik őrmestert kezdte kajtatni, és az udvaron várakozó hóhért küldte keresésére, ő maga addig a szobájába vonult. Hiába hívogatod, te knédligyilkos, az utca leendő hírmondója már megkötözve hever a tömlöcben! Ezt persze egyikőjük sem tudta, így a hóhér gyanútlanul ereszkedett alá a börtönlejáró meredek lépcsőin az őrmestert keresve. Máté a sarok mögül előugorva leütötte, majd kiszabadította a szomszédos cellákban elzárt asszonyokat. Miután az eszméletlenül heverő ítéletvégrehajtót a fehérszemélyek gondjaira bízta, magára öltötte a vörös lebernyeget és csuklyát, és indult vissza a várudvarra.

Boldog új évet mindenkinek! A jókívánság új, a poszt viszont másodközlés, az eredeti 2011. május 11-én jelent meg a hogyvolt.blog.hu-n.

Kedves mindenki, pont karácsony első napján lett fél éves a blogom, meg is ünnepeltem szűk körben, egy adag  somlói galuskába beszúrt fél gyertyával. A somlói elfogyott, a gyertya leégett (a lakás nem), a blog pedig bátran néz a következő fél év elébe.

Az év utolsó napján az ember buliba készül, családdal vagy barátokkal, hosszú szöveget ilyenkor éppen ezért senki nem fog elolvasni, pláne nem írni. Aki több-kevesebb rendszerességgel olvas engem, az tudja, hogy nagyon fontos számomra a jó zene (főleg a rock), önálló témaként is, de korábbi filmes posztjaimat is gyakran megtűzdeltem zenés linkekkel. Az idei utcsó poszt is zenei lesz, mégpedig egy olyan együttessel a fókuszban, akiről, ha most belegondolok, nem is írtam eddig, pedig nagyon bírom. A Saxonról van szó, az angol heavy metal egyik állócsillagáról (a másik kettő az Iron Maiden és a Judas Priest), akik 1976-ban alakultak és a mai napig aktívak. Alapítója és énekese Peter Rodney Byford, akit természetesen nem ezen a hosszú néven, hanem Biff Byfordként ismernek a rajongók. A neten mindent el lehet róluk olvasni, én inkább a személyes vonalat veszem elő, ha már saját blog, ugye.

A haditerv ellopása utáni reggelen a tábornok az eszéki labanc főhadiszállásra készült utazni. Indulás előtt dörgedelmes hangon még a keresztvizet is leszedte az ezredesről és katonáiról, beléjük vágva az ideget azzal, hogy haditörvényszék elé kerülnek, ha a haditervet három napon belül nem szerzik vissza. Közben dühösen pörgette parancsnoki pálcáját, amivel végül sikerült is orrba vágnia Ebersteint. Majd a jól végzett manőver után hintójába szállt: Nincs kegyelem!, búcsúzott a tisztektől. Jawohl, Herr Hauptbahnhof!, tisztelgett feszesen az ezredes. Amint a hintó kigördült a várból, Eberstein azonmód tovább is adta a szolgálati úton kapott lebasz.. pardon, lebaltázást alárendeltjeinek. Nincs kegyelem!, hangzott végig a várudvaron a fenyegetés. (Na most aztán szűkölhettek, labanc fattyak!)

A karácsonyi készülődés célegyenesében az olvasónak nincs ideje hosszú posztokat olvasni, a bloggernek meg nincs ideje hosszú posztot írni. Ez tehát tipikus win-win szituáció: a mostani poszt rövid és lényegretörő, mindenki jól jár vele.

Természetesen zenélni fogunk, olyan már úgyis régen volt, az ünnepi hangulathoz igazodva egy hagyományos és egy, khmm, kevésbé hagyományos (mondhatnám, hogy unortodox, ha ez a szó nem lenne már a végletekig lejáratva) könnyűzenei felvétel megidézésével. Kezdjük az angolszász nyelvterületeken közismert karácsonyi számmal, a Santa Claus is Coming to Town cíművel. Az eredeti szerzemény 1934-ben született, közvetlenül a nagy gazdasági világválság (the Great Depression) után. A szerzők Fred Coots és Haven Gillespie voltak, a dal népszerűségét mutatja, hogy a későbbi évtizedekben rengetegen feldolgozták. Csak pár név közülük: Bing Crosby, The Jackson 5, Frank Sinatra, Neil Diamond, The Temptations, Mariah Carey és Bruce Springsteen.

Ezen szép nyári napon Pityik őrmester adta a strázsát a várkapu fölötti bástyán, így ő pillantotta meg elsőnek a vár felé közeledő díszes főúri batárt. Fegyverbe kiáltotta az őrséget és sietett jelenteni a császári tábornok érkezését Eberstein ezredesnek. A kornétás fújta a díszjelet, a helyőrség felsorakozott a várudvaron, Amália is pihegve legyezte magát férjura mellett. Az idős tábornokkal együtt érkezett Helén is, Amália testvérhúga. A katonai üdvözlések és a testvéri csókváltás után Amália frissítőt kínálva a vendégeknek a lovagterembe invitálta őket. A tábornok az ezredesnével a karján előreindult, közölve: „Mindennel nagyon meg vagyok elégedve.” Ez valami visszatérő szólás lehet a Habsburgoknál, szerintem még századok múlva is ezt fogják mindenre mondani...

Na, a pökhendi Kammerer főhadnagyot elhelyezték Siklósról a kudarcba fulladt veronikás kaland után, és az ezredes a törekvő, de hasonlóan ellenszenves Bisteritz hadnagyot tette meg a várbéli csapatok vezetőjének. Ezen a reggelen tehát neki osztogatta pattogó hangon parancsát, hogy egy szakasz katonával hozza el Szigetvárról a Siklós hadianyag tartalékának kiegészítésére szolgáló lőporszállítmányt. Erősen meghagyta, hogy a szállítmány semmi esetre sem kerülhet a kurucok kezébe, inkább robbantsák fel, ha veszély fenyeget. Öt császári címeres hordót szekérre raktak, és a szakasz elindult.