A kitűnő művész a napokban ünnepelte 74. születésnapját, amiről röviden már megemlékeztünk az öreg bánya első részének bevezetőjében. Most hosszabb laudáció következik, amelynek során színművészünk 1985-ben megjelent első lemezével foglalkozunk. Kernt már hosszú évekkel a lemezt megelőzően „kinéztem” magamnak, mondhatni, hogy gyakorlatilag gyerekkorom óta egyik fő kedvencem. Természetesen először a rádiókabaréban hallott jeleneteit és paródiáit ismertem és szerettem meg, a Taxi és a Halló, Belváros nyilván mindenkinek megvan. Woody Allen állandó magyar hangjaként is mindig zseniális, ezen belül külön kategória a Vígszínházban, illetve 2009 óta a Pesti Színházban a mai napig futó Játszd újra, Sam!, amiben közel 40 év óta Kern játssza az azonos című filmben Woody által alakított karaktert, Allan Felixet.
De kedvenc színészünk a Lúdas Matyi és a Macskafogó c. rajzfilmekhez is pazarul adta a hangját. Már elég régóta vagyok fiatal ahhoz, hogy elmondhassam, én még moziban láttam mindkét alkotást. A Lúdast 1977 áprilisában mutatták be, erre még a szüleimmel ültem be, a gyermek Matyi hangját egy akkor még ismeretlen név, Geszti Péter adta. A Macskafogóra, aminek premierje 1986 októberében volt, viszont már szintén Kern rajongóvá vált barátaimmal együtt helyezkedtem el a Corvin mozi ülésein. Ezt az alapművet természetesen mindenki ismeri, a Kern által megformált Buddynak, a bérgyilkos patkánycsapat vezérének beszólása (Különben mehetünk vissza a balettbe ugrálni!) gyorsan a magyar popkultúra részévé vált. (Maga a rajzfilm pedig kultfilm lett, megérdemelten. Legyen róla mélyebb elemzés? Kérem, lesz. Velem lehet beszélni.)
A művész urat számos színházi szerepben láttam, valamint rengeteg filmben, sorozatban, nem beszélve a tévés bohózatok hosszú soráról és később a Heti hetesben éveken át előadott „elfogtunk egy levelet” kezdetű magánszámairól. Amint az közismert, Kern az 1962-es, első Ki mit tud?-ban tűnt fel, ahol 14 éves általános iskolásként osztálytársával, Pintér Gáborral színészparódiákat adtak elő, a zsűriben ülő akkori színházi nagyágyúk (Várkonyi Zoltán, Sulyok Mária, stb.) tisztesség ne essék szólván, kis híján bepisiltek a röhögéstől.
Na de nem vagyok én egy wikipédia, inkább a személyes vonalon megyek tovább, aminek a poszt szempontjából fontos állomása volt 1985, amikor is megjelent a „Kern” című nagylemez. És még fontosabb állomása volt 1986 márciusa, amikor fent említett barátaim dedikáltatták a művésszel az LP-t és átnyújtották nekem névnapi ajándékul. A 80-as évek közepén amúgy számos színész jelentetett meg lemezt, pl. Szakácsi Sándor a „Megvagyok”-at 1986-ban, vagy a blogger akkori főkedvenc színésznője, Udvaros Dorottya, aki a „Te rongyos élet!"-ben domborított (szó szerint) remekül és adta ki szintén 1985-ben az „Átutazó”-t, amit akkori szerelmemmel, E-vel lyukasra hallgattunk. (Kern András természetesen ebben a moziban is szerepel, mint Guthy Róbert rendező. UD filmbeli belépője amúgy szuper: „Én vagyok a traktoros lány / Engem küldött hozzátok a Párt / Ellenséges bűzös posvány / Nem tud minket megfojtani már!")
Na de a hosszúra nyúlt bevezető után végre csapjunk bele a nagylemez elemzésébe. A zenekari kíséretet a KFT adta (eléggé el nem ítélhető módon a tavaly augusztusban közölt posztokban erre nem tértem ki), a szövegeket szinte minden esetben maga Kern András írta. Mikor leszek szemüveges?, ezzel a kérdéssel indul az album, zenében és szövegben Bornai Tibor sietett a művész segítségére, a dal refrénje szerint „Semmi pánik, nincs itt a vég / Szemüveg nem kell még.” 50 fölött erre mit is mondhatnék: nekem már kell szemüveg, igaz, egyelőre csak olvasáshoz. Akkor most panic vagy don’t panic?
Következik a Szép kezű lány, ami arról szól, hogy a napi rohanásban, tömegelésben, nyüzsgésben is érdemes megállni pár pillanatra és felfigyelni a szépségre, még akkor is, ha csak egy részletet látunk belőle. Nem kell mindig a teljességre törekedni, ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli, és más népi bölcsességek. Kern megfogalmazásában: „Igazad van, bolond voltam, menjünk / Keze másnak is van.”
Régi kuplékról szól a harmadik szám, ami a ’30-as évek zenei világát idézi fel, a blogger állócsillagának tartott Kabos Gyulától kezdve Josephine Bakeren és Charles Lindberghen át a charlestonig. Szüleimnek még volt 78-as fordulatszámon működő, kézzel felhúzandó gramofonja, az én ifjúságomban viszont már a 33 1/3 fordulatszámú nagylemezek és a 45-ös kislemezek voltak a menők, amelyek lejátszására az NDK iparának egyik csúcsterméke, a Combo lemezjátszó szolgált. Ezt adta vala Honecker elvtárs a családomnak házoá.
Esik, ez a lakonikus címe a következő dalnak, az őszi eső lököttül, piszkosul és mocskosul esik, legalább tavasz lenne, az azért helyesebb, mondja a költő és ezzel maximálisan egyetértünk. Már csak egy hónap és itt a március!
Mit vegyek fel?, teszi fel a kötői én a kínzó kérdést ezt követően, ami Laár és Kern Andrások közös szerzeménye, nem mellesleg a blogger legkedvencebb dala a lemezről. A megfelelő nadrág kiválasztása a szekrényből szinte megoldhatatlan feladat elé állítja szegény hősünket.
„Ez itt például túl vajszínű
Ez meg túl piros
Ennek meg az a kis hajtókája
nem elég csinos
Nadrágjaim egytől egyig randák, mint a bűn
aaa...
Mit vegyek fel?”
Hosszas töprengés után végül sikerül felülemelkedni a problémán, de a tüske azért ott marad az emberben:
„Na tükröm-tükröm,
mondd meg nékem...
Jó...jó...jó!....
.... De azért a Presseré jobb"
Amúgy ezt az öltözködési problémát a magam részéről nem igazán tudtam átélni sem akkor, sem azóta, belebújok a nadrágomba, oszt’ jóvan, mit kell ezen ennyit dilemmázni? A szövegen viszont minden alkalommal vinnyogva röhögök, mi tagadás, elfogult vagyok Kernnel és Laárral szemben, ha ez eddig nem derült volna ki.
10 perces szerelem, ezzel zárul az A oldal, ami talán a lemez legviccesebb száma. Eszményi Viktóriával azt fejtegetik, hogy tíz perc alatt a legteljesebb és legigazabb szerelmet lehet átélni, pedig hol volt akkor még a Big Brother meg a Való világ?
„Én nem tudom, hogy mi történt,
Vannak őrült dolgok időnként,
Több, mint hét perce is lehet,
Hogy találkoztam veled és a szívem most is ugyanúgy ég."
És tovább:
„Én nem tudom, hogy mi történt,
Vannak őrült dolgok időnként,
Kábé kilenc perce lehet,
Hogy a szívem csak a tied, most már még egy percet kibírunk még."
A „B” oldal a Látlak Amerika c. szerzeménnyel indul, ami teljes őrület: nemcsak felidézi az amerikai mozi legendás színészeit Al Pacinotól kezdve Gene Hackmanen és Robert Redfordon át Marlon Brandoig és Jack Nicholsonig, hanem bedobja Simon és Garfunkelt és Leonard Cohent, majd a hús-vér emberek után Perry Mason magánnyomozót, Earl Stanley Gardner regényhősét, és végül persze megszólíttatik Woody Allen is: „Woody, miért röhögsz te ezen az egészen?” Majd belekerül a magyar szál is: „Nekem a 44-ik utca sarka / olyan, mint a Kresz Géza vége, / ahol fordul a villamos.” Bizony kedves olvasók, a ’80-as évek elején még megvolt a Kresz Géza utcában az 55-ös villamos végállomása, a magam részéről innen indultam Újpestre Dózsa meccsekre az akkor még szintén kiskorú Sz. Csaba barátom társaságában. Amúgy Kresz Gézának, mint a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület alapítójának neve gondolom, mindenki előtt ismert.
A Búcsú esőben Máté Péter és Verebes István szerzeménye, szomorkás szövegű dal egy szakításról. Címzettje egy barna hajú lány, ha jobban belegondolok, nekem csak barna, legfeljebb szőkésbarna szerelmeim voltak, including Andie MacDowell and Sandra Bullock, mi ez, ha nem közös vonás a művész úrral?
Következik a Pincér rock, ami a címéből következően valódi rocky, és görbe tükröt tart a 80-as évek legendásan szar vendéglátóipari szellemiségének, ahol a sör meleg, a palacsinta hideg, és órákat kellett várni, amíg a fizetőpincér végre méltóztatott kihozni a számlát. Amin természetesen mindig volt legalább egy olyan tétel, amit nem is rendeltél. De ezen nem érdemes idegeskedni, hiszen „Mindenütt rossz, de máshol se jó.”
Az utolsó előtti szám az übermegagiga slágerré vált Lövölde tér, ez az egyetlen felvétel a lemezről, amihez videoklip készült. Várakozás az aktuális szerelmünkre, bár sokszor hiába, mert nem jön el, sőt még ránk sem csörög és SMS-t sem ír, ami persze érthető, mert 1985-ben azt sem tudtuk, hogy mi az. Lehet kellemes tavasz vagy nyári meleg, ha nem jön el a lány, akkor azt érezzük, hogy tél van és csend és hó és halál, és csak a szél fúj „a Liget felől unottan”. Művészünk ebben a dalban „szájtrombitán” is játszik, ami a léggitár mellett az egyetlen olyan hangszer, amin én is tudok.
A lemez záró száma a Leszállás, aminek zenéjét szintén Laár András szerezte. Lírai, szimbolikus szöveg az életről, illetve a mindenféle kalandok és kitérők utáni lenyugvásról, megérkezésről. Amúgy egyik kedvenc könyvemben, a Madrapur-ban is szerepel a repülőgép, mint az élet szimbóluma leszállókkal, felszállókkal, kalandokkal.
„Te is leszállsz, ha kell,
a föld már nagyon közel.
Te is eldöntöd végül:
továbbrepülnél vagy inkább megérkezel."
Semmi kétség, emberünk évtizedek óta megérkezett és azóta is a helyén van, tiszta szívből kívánom, hogy ez még nagyon sokáig így legyen.
