Újabb darabját bocsátjuk közre a rockzenében feldolgozott történelmi események krónikájának. Az első poszt a témában a veterán Saxon munkásságára fókuszált, a mostani a ma este a Groupama Arénában fellépő másik veterán és szintén nagy kedvenc Iron Maidenére, amire a jegyet már hetek óta morzsolgatom a zsebemben. Öt számot veszünk górcső alá a banda első klasszikus korszakából, a történelmi események időrendjében haladva. Korábban már tömjéneztem a Maident, ezért most a tömjén elmarad, koncentráljunk a tényekre.

Na kérem, ez is megvolt. Május 30-án eszméletlenül szuper koncertet adott mindnyájunk kedvence, a hard rock egyik legnagyobb királya, a Scorpions. Teljességgel hihetetlen, de ha valaki csukott szemmel hallgatta volna végig, az azt hihette volna, hogy max. a 40-es éveikben járó bandatagok nyomják a showt. De a majdnem teljesen megtelt Arénában természetesen egyetlen ember sem csukta be, ellenkezőleg, tágra nyílt szemmel és hullámozva, csápolva hallgatta a srácokat. A három szenior: Rudolf Schenker (73), Klaus Meine (74), Matthias Jabs (66) és a két junior: Pawel Maciwoda (55) és Mikkey Dee (58) olyan döbbenetes tempójú másfél órát nyomott le, aminek a végén a közönség egymás ujját nyalogatta elégedettségében.

Klikkvadász a cím, nem tagadom, de aki azt hiszi, az Animal Planet valamely korhatáros műsoráról lesz szó, ami a skorpiók bizarr szexuális szokásait taglalja, az téved. Jelen posztunk tárgya ugyanis a német Scorpions zenekar viszonya / interakciója a közönséghez / közönséggel, pontosabban mit éreznek a tagok, amikor a színpadon állnak és hogyan próbálják meg viszonozni a rajongók szeretetét – mindezt pár daluk fényében, amikben ők nyalnak a drága közönségnek. És miért jön pont most a poszt? Hát mert a Rock Believer turné keretében máma este lépnek fel az Arénában és nekem nemsokára indulnom kell, nehogy elkéssek.

Itt a tavasz, dagad a fa… szárán a sok friss hajtás, hogy nyomdafesték tűrővé változtassuk az ismert népi szólást. Sőt nemhogy tavasz, de mindjárt itt a hosszú forró nyár (Ben Quick megvan?), tehát pont ideje, hogy újabb írást hozzunk össze a tavaly nyári, méltán népszerű poszt után. Mert hát mit adott nekünk (a headbangen kívül) a kemény rock?  Például lányokat, és a velük folytatott mindenféle szexuális interakciókat. Szóval azt folytatjuk újabb példákon, hogy a blogger kedvencei hogyan ábrázolták mindezt őszintén és kőkeményen.

Radoséknál indítjuk a reggelt, Gyula egyedül indul suliba, mamája figyelmezteti, el ne felejtse öccsét felszedni a keresztanyjuknál, Borsó ugyanis ott aludt. Gyula meglepetésére azonban a keresztmutter közli, az öcsi már korán reggel elment a suliba. Bagoly, Andris és Méri hármasban (!) baktatnak az iskola felé, nocsak, a jónő oldalt váltott volna?, témájuk az előző napi buli és Lada gyors távozása a villamostól. Bagoly szerint csak Gyula haverját követte, hiszen ők még mindig egy brancs, Andris azonban erről már nincs meggyőződve, Méri meg egyenesen kijelenti, hogy Lada nem rossz szándékkal ment a villamoshoz, az iskolai lopásokhoz meg pláne nincs semmi köze.

Enni jó, jót enni még jobb. Persze, hogy kinek mi a jó kaja, az egyéni ízlés kérdése: van, aki a belsőségből készült ételeket kultiválja, és van, aki ki nem állhatja. Ez a törésvonal hatotta át a Klubrádióban május 4-én sugárzott beszélgetést a műsorvezető Para-Kovács Imre és a meghívott vendég, a kortárs író Cserna-Szabó András között. A beszélgetést vezetés közben hallgattam és a röhögéstől többször is a kormánykerékbe kapaszkodva igyekeztem nem felhajtani a járdára. Mindenkinek jó szívvel ajánlom az adást, aki akár az egyik, akár mindkét résztvevőt kedveli.

A villamosban kezdünk, Andrisék elégedetten konstatálják, hogy működött az elektromos házőrző: Radosék nyilván voltak itt, de csak a kertig jutottak, a villamosban nem jártak. Andris javaslatára mindenesetre kitesznek egy figyelmeztető feliratot is: Ha rossz szándékkal jössz, magadra vess! Ez nyilván nem hangzik túl félelmetesnek, de hátha lesz valami távoltartó ereje.

Ott folytatjuk, ahol a múltkor abbahagytuk: a Komlóstetőről Bogdán András és Kollár Eugén (nem tudok betelni ezzel a névvel, majdnem olyan veretes, mint a Baradlay Eugén a jól ismert kötelező olvasmányból), szóval Andris és Pikó szemléli az erőmű udvarán gazdátlanul heverő, na jó, álló villamost. Kincset érő lelet, helyet is találnának neki Bagolyék közeli telkén, már csak valahogy meg kellene szerezni, brainstormingolnak a fiatalok. Andrisnak persze megint van ötlete, lestoppol egy arra járó fekete Volgát, Pikó meg gyalogoljon csak hazáig, vagy szálljon fel a róla elnevezett modellvasútra. Változnak az idők, ezek már a ’70-es évek, így a fekete Volga már nem kelt olyan negatív asszociációkat hősünkben, mint keltett volna az ’50-es években, Andris tehát nyugodtan beül és elviteti magát Manó bácsihoz.

Kérem szépen, ez egy ilyen időszak, sorjáznak a negyvenesek: a Maiden és a Van Halen után egy újabb nagy kedvenc, a német Scorpions 40 éve megjelent albumát vesszük górcső alá. A Blackout 1982. március 29-én került a nagyközönség elé, és robbant akkorát, hogy a fal adta a másikat. Szerintem ez és az 1984-ben kiadott Love at First Sting a két legjobb lemeze a bandának. A netről bárki tájékozódhat a csapat megalakulásáról (több mint ötven éve zenélnek), lemezeiről, sikereiről, de a blogger személyes élményeiről csak itt és csak most, úgyhogy vágjunk is bele.

Az engem rendszeresen olvasókon kívül ki más gondolna arra, hogy a Scorpions is a gimis éveim alatt jött szembe velem. Ám az ő esetükben nem a Magyar Rádiónak a ’80-as évek első felébe sugárzott zenei műsorai jelentették az első alkalmat, hanem az egyik évfolyamtársam révén megsimert 1979-es Lovedrive c.LP. Ezt követte az egy-két évvel alattam járó P. Géza ismeretsége, és az ő lemezgyűjteményében található 1978-as Tokyo Tapes c. dupla (!) koncertlemez. Egyik nap órák után együtt haladtunk fel Gézáék Döbrentei téri lakásába, ahol a magammal hozott 90 perces Sanyo kazettára sikeresen átjátszottuk a lemezt. Dallamos, olykor speed metalba hajló rockzene, olyan kiemelkedő korai darabokkal, mint az All Night Long, Speedy’s Coming, Steamrock Fever. Klaus Meine kissé karcos tenorja magával ragadó, a japán közönség hatalmas ovációjától kísért és japánul elénekelt népdalt, a Kojo no tsuki-t (kb. Hold a romos kastély fölött) meg majdnem olyan különleges élmény volt hallgatni, mint pár évvel később Freddy Mercuryt a Népstadionban, ahol magyarul énekelte a Tavaszi szél vizet áraszt-ot az 1986-os Queen koncerten.

A felvételt természetesen körbeadtam rockzenét kedvelő barátaimnak és onnantól kezdve fokozott figyelemmel vadásztunk a csapat egyéb elérhető lemezeire. Ezek közül a Lovedrive már ugye megvolt (erről pár szóban már egy tavalyi posztban megemlékeztem), majd az Animal Magnetism 1980-ból, rajta a fő kedvenccé vált The Zoo-val, és az egészen különleges hangulatú címadó szerzeménnyel. És aztán jött Komjáthy György és az ő 1982. augusztus 1-i műsora, amelyben leadta a Blackout c. album nagy részét. A teljes lemezanyag ugyanis nem fért bele a 30 perces műsoridőbe, ezért hosszú ideig csak azt a csonka verziót hallgathattam vissza kazettán, de azt legalább rongyosra. Most viszont a teljes lemezt vesszük górcső alá, amit a Rolling Stone magazin 2017-ben beválogatott a 100 legjobb metálalbum közé, tehát hegyibe! Alig 36 perc az egész, de milyen 36! A borító Gottfried Helnwein osztrák származású képzőművész alkotása, ordít rajta a szerencsétlen, de korántsem biztos, hogy azért, mert nem tetszik neki a lemez.

Ismét Radoséknál kezdjük a reggelt, anyukájuk felfedezte, hogy az egyik nyúlketrec eltűnt. A mama nagyon kivan, főleg Gyulára, mérgében még saját cipőjét is drágalátos fia után vágja, a párját meg Borsó után, egy ilyen ketrec legalább 200 forint, hol van a pénz? Gyula nem vall rá öccsére, de az utcán kérdőre vonja, kinek passzolta el a ketrecet a nyulakkal? Borsó hősiesen állja a faggatást, nem árul el semmit, na akkor majd előveszem a drágalátos Isti haverodat, fenyegetőzik Gyula.