Amint azt egy tavalyi posztban megírtam, kedvenc humoristánk abban az évben április 20-án töltötte be 70. életévét. Ám az ehhez kapcsolódó nagyszabású bulira majdnem háromnegyed évet kellett várni, de végül idén január 18-án, egy zimankós és havas vasárnapi estén végre erre is sor került a Kongresszusi Központban. Napjainkban DSR vitathatatlanul az egyik legnépszerűbb előadóművész, humorista, zenész, író, stb, erről kár lenne vitát nyitni. Megnyerő és sármos, közvetlen és vicces, akiről senki nem mondaná meg, hogy betöltötte a hetvenet. Merthogy még mindig úgy néz ki (oké, őszesebb hajjal), mint amikor a L’art pour l’art Társulat (ami megalakulásakor még Laár pour Laár Társulat néven jött létre 1986-ban) megkezdte karrierjét az abszurd humor magyar hullámain, vagy a magyar abszurd humor hullámain, ahogy tetszik.

Amint azt az estet beharangozó arckönyves posztból és az utcai plakátokról előre lehetett tudni, a házigazda és konferanszié Hajós András volt, akit szintén tiszta szívből szeretünk (Helló tourist, Csak a piknik és társai), és aki, bár alapból hajlamos túltengeni, ezúttal visszafogta magát és megelégedett az egyszerű konferanszié és untermann szerepével. Az este 8-ra hirdetett korszakalkotó eseményre gyakorlatilag minden jegy elkelt, az a pár üresen maradt szék bátran tekinthető hibahatáron belüli tévedésnek. (A fotók az első kivételével Robi hivatalos facebook oldaláról származnak.)

A bérgyilkos és a szőke cicababa ezalatt újabb merényletre készül, a csávóról kiderül, hogy Olivérnek hívják és néma, és éppen Kojak fürdőszobájában buherálja a villanyborotva konnektorát. Kojak hazaér és mindenféle lexikonokat, szakirodalmat lapozgat, de sehol sem találja Laczina prof nevét. A szőke ott sündörög körülötte, viszkit készít szódával, nagyon ideszokott, úgy látszik, és azon nyafog, hogy induljanak már abba a meghitt kiskocsmába. Kojak még elmegy megborotválkozni és a fürdőszobában elmélyülten lóbálva a vezetéket mereng a gyilkosságon. Szerencséjére a szomszédos szállodai szobában fűnyíróbemutatót (!) tartanak, ahol az élelmes ügynök az egyik bolyhos szobaszőnyegen mutatja be a kuncsatnak a gép hatékony működését. A hálózat persze nem bírja az extra terhelést és pont akkor vágja ki a villanyt, amikor Kojak bedugná a borotvát a konnektorba. Az egész emelet sötétbe borul, a szőke nő jólnevelten sikoltozni kezd, de feleslegesen, mert Kojak nem halt meg, csak a fejét vágta be a sötétben az ajtófélfába.

„Fársángi víg húmor! csiklándj fel engemet”, jutnak eszünkbe a költő ismert szavai és nyomában a gondolat: ha már farsangi vidámság, akkor ideje folytatni a régebbi magyar filmeket szemléző nosztalgikus hogyvoltok sorát. Az eredeti Kojak sorozat 1973-78 között futott az Egybesült Államokban, és a hetvenes évek végén a cucilista rendszerben jópár részt bemutatott belőle a Magyar Televízió is, jóllehet meglehetősen össze-vissza sorrendben. Ennek ellenére Columbo után Kojak is elképesztő népszerűségre tett szert a magyar nézők körében, nem kis részben köszönhetően Inke László szinkronhangjának. Emiatt logikus lépés volt, hogy film készüljön a bőrhajú nyomozó budapesti kalandjairól, és a mozik 1980. júniusában be is mutatták mai vizsgálódásunk tárgyát, igazi all star szereposztásban, még a kisebb szerepeket is az akkor legnépszerűbb színészek játszották. Egymilliónál is több néző látta a filmet, köztük volt a hogyvoltíró is, naná. Lássuk hát, min szórakoztunk anno!

A Pan Am légitársaság gépe landol Ferihegyen, a nyugati utasok kíváncsian készülődnek első találkozásukra a gulyáskommunizmussal. Ahogy sorra lépkednek le a gép ajtajához tolt lépcsőn, egyszer csak ismerős alakot pillantunk meg: tovarisi konyec hurkás tarkó, kopasz fej, napszemüveg… a férfi ekkor megfordul, és igen, ő az: Theo Kojak hadnagy! A látvány a felcsendülő Kovács György szerzette főcímdallal együtt válik komplex élménnyé, szövegíró Sztevanovity Dusán, hogyaszondja:

„Keze sújt, esze vág, soha nagyszerű fényesebb koponyát
Lehet éji sötét, hova lép ott az ármányba belelát
Halál torkában jár, és hogy túlélje nem kell más / Csak egy új folytatás!

Mr. Kojak / A száz éltű halhatatlan hős
Mr. Kojak / Ki túlvilágin s alvilágin győz”

A sorozat tehát országos siker, York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át, írt le egy hasonló hangulatot valami angol fűzfapoéta pár száz évvel korábban. Magyarhonban azonban a napsütést pár nap múlva váratlan esemény felhője árnyékolja be. Az egyik játszótér (talán a Lövölde téri) nyilvános WC-jének fülkéjében ugyanis feliratot találnak, miszerint: „Halál a török kutyákra!” Bodó Lukács és Bartos kíséretében azonnal helyszíni szemlére indul, a főszerkesztő dühe azonban nem az ismeretlen elkövető, hanem Lukács ellen irányul. Látod, törökellenes hangulat van kialakulóban, méghozzá miattad, mert térdig tocsogsz a vérben! Augusztusban szakszervezeti kongresszus lesz, amin török elvtársak is részt vesznek, belegondolni is rossz, mi történik ilyen közhangulatban velük. Vissza kell csinálni az egészet, a török legyen lovagias ellenfél, na szervusz. Kérem szépen, ez az intézmény eddig minden rendszerben nyitva volt, itt ilyen még soha nem fordult elő!, sopánkodik a kétségbeesett vécésnéni.

Nézzünk bizakodva a jövőbe és kezdjük vidám hangulatban az új évet! Még a boldog békeidőkben volt anno a hogyvolt blog, az akkor még független index.hu népszerű alrovata. A blogger is ott kezdte karrierjét, ez a poszt onnan származó újraközlés. A film alapmű és igazi gyöngyszemnek számít, erről kár lenne vitát nyitni. Jelen vizsgálódásunk tárgya 1970-ben készült, tehát öregebb, mint a blog olvasóinak többsége, viszont fiatalabb, mint a hogyvolt írója, yeah. December 24-én (szenteste, bár ezt akkoriban nem így mondták) mutatta be a Magyar Televízió. Két részre bontjuk az ismertetőt, hogy hosszabban tartson az élvezet.

Piacon kezdünk, akárcsak a pár évvel később készült Kántor sorozat első részében: két filmes szaki lézeng az árusító pultok között, de nem a zöldség-gyümölcs kínálat érdekli őket. Félhangon mormolt beszélgetésükből kiderül, hogy a középkorban játszódó tévésorozathoz keresnek amatőr főszereplőt, kemény feladat ez, de hálás. Sorra szólítják meg és hívják próbafelvételre a nyalka magyar férfiakat, akiknek két mondatot kell elmondaniuk a kamerába, miközben a nyári szellő lobogtatja kackiás bajszukat (filmgyári kellék). „Uram király, egyszerű magyar áll előtted. – Mi a neved, ifjú? – A keresztségben Gyulának adtak.” A memoriter tehát látszólag könnyű, ám a delikvenseknek, akik közt van árukihordó, zöldséges, hentes (naponta két deci vért iszik), mégsem sikerül hibátlanul előadniuk, vigyorogva hallgatjuk a különböző variációkat, a legjobb a „keresztségnek a Gyulában adtak”. Bartos segédrendező később a tévéstúdióban lejátssza a felvételeket Lukácsnak, a készülő sorozat rendezőjének, de az csalódott arccal nézi a lehangoló eredményt, hiányolja a szenvedélyt a figurákból. Bartos utolsó reményként még előkapja a sörgyárban készült felvételt, lássuk.

Mit adtak nekünk a svédek?, kérdezhetnénk az igencsak alapműnek számító Brian életé-nek egyik fő kérdését parafrazálva. Elsősorban ott van az ABBA, aztán a ’70-es, ’80-as évek Swedish Erotica gyűjtőnéven jegyzett felnőttfilmjei (ezeket nem ismerem természetesen, csak haverom mesélt róluk), az Ace of Base, a Cardigans, rockvonalon meg ugyebár a Europe, és napjainkból a Blues Pills, akik úgy zúznak (egyik kedvenc rádiós műsorvezetőm szerint), mintha a Led Zeppelint és Janis Joplint egybeolvasztották volna. (És tényleg, Elin Larsson hangja egészen elképesztő.) Valamint ne feledjük a valódi svédacélt és annak nagyszerű pöngését a Le a cipővel! c. filmből.

Na és természetesen ott van jelen posztunk tárgya, a ’80-as, ’90-es évek pop rockjának egyik legnagyszerűbb képviselője, a Roxette, akik persze később is aktívan működtek egészen 2019-ig, Marie Fredriksson sajnálatos haláláig. Na de miért pont ők?, kérdezhetné a nagyszámú olvasók bármelyike, amire természetesen kész válaszom van. A blogger idén ünnepelte kerek házassági évfordulóját, a pontos számot hiúsági és feleségem személyiségi jogainak védelme érdekében természetesen nem árulom el. Mindenki elégedjen meg annyival, hogy az esküvői vacsora zenei aláfestését személyesen összeállított gyűjteményem szolgáltatta, köztük egy nagyszerű Roxette válogatás: egy 90 perces Sony kazettára (amennyiben ez a fogalom még bárkinek is mond bármit) felvett szuperségek.

Az előző posztban a ’48-as dicsőséges forradalmi napok és a pár hónappal későbbi esküvő mámorában hagytuk el kedvenc írónkat. A pályaív feldolgozásában továbbra is Mikszáth könyve mutat irányt, ahogy azt már a korábbiakban jeleztem.

Jókai esküvője a nála nyolc évvel idősebb Laborfalvi Rózával teljesen kiakasztotta Petőfit, amint arról az előző posztban már volt szó, de a két jó barát viszonyát mégsem ez, hanem egy másik esemény tette végérvényesen tönkre. A nemzetgyűlés ugyanis a ’48. aug.21-i szavazáson a magyar hadsereget meghagyta az addigi osztrák szervezetében. Az országgyűlési képviselő Vörösmarty Mihály is igennel szavazott, amire az überradikális Petőfi ugyancsak kiakadt (nem sok olyan esemény volt ebben az időszakban, de úgy általában sem, amitől nagy költőnk ne akadt volna ki) és egy támadó verssel esett neki a korszak legtiszteltebb irodalmi szereplőjének. Ez volt a Vörösmartyhoz c. költemény, ami a maga nemében nagyszerű vers, szakaszonként visszatérő két sora közismert. („Nem én tépem le homlokodról, / Magad tépted le a babért.”)

Petőfi rohanvást rohant az Életképek szerkesztőségébe (ahol ekkor a főszerk már egy éve Jókai volt), hogy a verset azonnal adják ki. Jókai azonban ezt megtagadta, Vörösmarty atyaként viseltetett mindkettejük iránt, támogatta őket, ezt nem tehetik meg vele. Gyakorlatilag ez volt az utolsó találkozás Jókai és Petőfi között, ez a konfliktus és később a szabadságharc eseményei végleg elszakították őket egymástól. Miután a segesvári csatában Petőfi elesett, Jókait egészen haláláig kínozta, hogy legjobb barátjával soha többé nem volt lehetősége kibékülni.

Továbbra is vezérlő csillagunkat, Mikszáth Jókairól szóló életrajzi könyvét követjük. Az előző posztban az 1840-es évek közepén hagytuk magára írónkat (aki akkor még csak frissen végzett jogász volt) Pesten, a reformkori pezsgés egyik emblematikus helyén, a Pilvax kávéházban. Aminek eredeti épületét 1913-ban lebontották. (Minek nekünk ellenség, amikor saját magunk is fel tudjuk szántani saját múltunkat, és még sóval is behintjük a helyét. Oké, hogy pár évvel és pár házzal odébb, a mai Pilvax közben megnyílt egy másik Pilvax kávéház és étterem, ami a mai napig működik, de az mégsem az igazi.)

A Pilvax egyik szegletét a Közvélemény asztalának nevezték, ahogy Mikszáth írja: „A megjelent cikkekről, polémiákról, novellákról, versekről folytattak eszmecserét. Rossz vicceket faragtak a kiadókra, a szerkesztőkre, a kiflikre, az omnibuszokra. 1845-ben már Petőfi dominált az asztalnál… A fiatal írót felkarolták-gyámolították, tehetsége, munkája iránt érdeklődést tanúsítottak (az öregebb írók). Az irodalomtörténet gyönyörű példáit mutatja jólelküknek, miként növelték e nagy alakok az ő versenytársaikat. Hogyan gyámolítja a nemzet koszorúival borított Vörösmarty a fölfedezett sasfiókot, Petőfit, holott neki kell legjobban éreznie, hogy ez túlszárnyalhatja egykoron.” És ugyebár Jókai végzett jogász, de a pesti irodalmi élet eseményei egyre inkább arra kényszerítik, hogy ne falusi tyúkpörökkel, hanem saját pennájával (ami nem azonos a hölgyek penájával - huh, ez nagyon rossz poén, de kiszaladt) érjen el sikereket. Így jelent meg első regénye, a Hétköznapok 1846-ban, Petőfi hathatós támogatásának köszönhetően.

Kiestünk. Már megint. Pedig én mindig mindent megteszek. Nemzetközi mérkőzéseken teljes szívből drukkolok a magyar válogatottnak, akármelyik sportágról legyen szó. Kézilabda, vízilabda, röplabda, férfi vagy női csapat, mindegy, csak hajrá! És természetesen a focistáknak is drukkolok, mélységesen nem értve egyet azzal a "divatos" véleménnyel, hogy azért, mert a Nemzet Örökös Miniszterelnöke (akinek Allah növessze hosszúra a szakállát és ötödik végtagját!) minden faluszélre stadiont építtetett és nyilván fog is még többet, szóval csak emiatt a válogatott ellen drukkoljak.

Viszont túl a sokadik x-en megint az van, hogy megint nem fogom az "aranylábú gyerekeket" világbajnoki mérkőzésen játszani láthatni, ahogy negyven év óta egyszer sem. 1982-ben még gimis osztálytársaimmal szurkoltuk végig a spanyolországi VB csoportmeccseket, és a nyári építőtáborban egy emberként szomorkodtunk, amikor a 4.csoport utolsó mérkőzésén 1:0-ás magyar vezetés után a belgák kiegyenlítettek és ezzel ők jutottak a középdöntőbe. És láthattam a válogatottat 1986-ban is a mexikói vb-n, a Magyar Néphadsereg kötelékében a nagykanizsai laktanyában (már nincs meg, lebontották, rohadjon meg az utolsó kődarabja is), amikor 6:0-ra kikaptunk népünk és a béke nagy barátjától, a Szovjetuniótól. És bár Kanadát legyőztük, de utána a francúzoktól hármat kaptunk, és mehettünk haza, hogy azóta se jussunk ki egyetlen egy világbajnokságra sem.

Nem fogok itt most mérkőzést elemezni, meg bullshitet nyomni, talán csak annyit, hogy az utolsó utáni percben kapott ír gól miatt majdnem belevágtam a távkapcsolót a tévébe. Merthát az van, hogy az adómentesség, a kiemelt juttatások, a teljesítménytől függetlenül kapott csillagászati összegű havi fizetés ellenére a fiúk évtizedek óta nem képesek 90 percet végigfutni. Nem is a gólszerzéssel van baj, mert az legtöbbször tényleg csak a szerencsén múlik, hanem az erőnlét hiányával. Hofitól tudjuk, hogy a vízilabdában ezt sikeresen megoldották: aki nem úszik folyamatosan, az megfullad.

Vagy egy másik megfogalmazásban: a '80-as évek közepén akkori munkahelyem KISZ szervezete az érdeklődő fiataloknak hétvégi kirándulást szervezett az egyik télen egy Bp környéki hegyi turistaházba. A hideg miatt természetesen nagyobb mennyiségű alkohol is beszerzésre került, ezeket bontogatva néztük a tévében sugárzott aktuális jégtánc világbajnokságot. Már a sokadik jégtáncos szerepelt, amikor is a sokadik üveget megbontva az egyik társunk benyögte: Ennek az egésznek csak egy titka van: kurva jól kell tudni korcsolyázni.

Hát így.

Október 16-án, 74 éves korában meghalt Ace Frehley, a KISS egyik alapítója és szólógitárosa. Saját otthonában olyan szerencsétlenül esett el, hogy komoly agyvérzést szenvedett, amiből a kórházi kezelés ellenére sem épült fel. Paul Daniel Frehley néven anyakönyvezték, az Ace (Ász) becenevet állítólag azért kapta, mert középiskolás korában nagy sikere volt a lányoknál. Nem fogok itt életének minden részletébe belemenni, az érdeklődők rengeteg infót találnak róla a neten, csak pár főbb állomást említek meg. Aki viszonylag gyakran jár ide, az tudhatja, mennyire nagy kedvencem a KISS, a blogon már kétszer is írtam róluk, itt meg itt.