Amint azt a koncertet beharangozó múlt heti posztban írtam, a southern rock legnagyobb, máig aktívan ragyogó csillaga megalakulásának 50. évfordulóját megünneplendő nagyszabású turnéra indult idén tavasszal, aminek Európai lába június 27-én kezdődött Spanyolországban, aztán jött Olasz- Német- és Franciaország, hogy az alig három hetes látogatást majd Londonban zárják július 19-én a Wembley Arenában.

Mivel a csapat Közép-Európában csak két városban lépett fel, a blogger előtt két lehetőség adódott: St. Pölten vagy Prága. Ausztriában már többször jártam, mondjuk Sankt Pöltenben punkt nem. Róla leginkább csak annyit tudok, hogy Szörényi Levente első nyugat-európai utazása során itt szállt meg…. Prága viszont (Bp után) a legkedvesebb európai fővárosom, ahol szintén megfordultam már jópárszor, de ahogy a mondás tartja: még, még, még, soha nem elég. Így a döntés tulképp nem volt kétséges: fel Prágába!

A tetthely, az O2 Aréna multifunkcionális sport- és rendezvényhelyszín: alapból a Sparta Praha jéghoki csapatának hazai pályája, és egyben Európai 3. legnagyobb hokistadionja. És még egy infó, amit a fenti beharangozó plakátról megtudhatunk: a július csehül červenec. Ezt jegyezzük meg és tegyük el cseh szókészletünk többi szava mellé, amik: ano, pozor, zmrzlina. Aszondja az ojjektum leírása, hogy koncertek esetén a befogadóképesség 20.000 fő, hát most nem voltunk annyian, de az aréna több mint 2/3-ig így is megtelt.

Még egy kis helyi infó: a stadion a B metróvonal Českomoravská nevű állomásánál található, ami viszont felújítás miatt jelenleg le van zárva. Ezért aztán hiába választottam kitűnő érzékkel szállást ennek a vonalnak a túlsó végén, Luka városrészben (My name is Luka, megvan ugye?), pár megállóra Hůrka (nem röhög, tényleg így hívják) állomástól (ez is megvan talán némelyeknek), egy megállónyi távot a végén így busszal kellett megtennem, hogy eljussak az arénáig. Nehéz a koncertre járók élete, ebből is látszik.

Az aréna előtt jófajta cseh csapolt sört mérő kihelyezett sátor (mondjuk rosszfajta cseh sört nem is tudnék mondani), a közönség soraiban érthető módon nagyrészt 50 és 60+-os népek, de majd’ felerészben jelen vannak 30 alattiak is, igen dicséretes módon. Mindenki tudja, hogy az eredeti banda tagjai közül már sajnos senki sincs életben, a most turnézó csapatban a legrégebb óta működő tag Johnny Van Zant énekes, az együttest alapító Ronnie Van Zant öccse. A többiek: Rickey Medlocke - gitár, Mark Matejka - gitár, Damon Johnson - gitár, Keith Christopher - basszus, Michael Cartellone - dob, Peter Keys - billentyűsök. Őket kíséri két vokalista: Dale Krantz-Rossington és Carol Chase.

Az este 8-ra hirdetett kezdéskor az előzenekar, Simon McBride triója csap a húrok közé és nyom egy meglehetősen dinamikus háromnegyed órát. McBride saját projektje mellett amúgy nem mellékesen a Deep Purple gitárosa is 2022 óta, így érthető, hogy néhányszor bedobott pár ismert Purple riffet, társai nem győzték leinteni, hogy most nem abban a csapatban játszik. Vicces pillanatok. De azért csak előkerült egy teljes opusz is, a Black Night, amit nagyon menő volt trió feldolgozásban hallgatni. A végén megérdemelt taps és hujjogás kíséretében vonultak le a színpadról.

Jön kb. félórás átállás, majd ¼ 10-kor a kivetítőn archív képek kezdenek peregni, miközben magnóról kellemes bariton idézi fel az 50 évvel ezelőtti kezdeteket, a számos névváltozást, majd ’69-et, amikor megszületett a legendás elnevezés, a Lynyrd Skynyrd. Their Legacy Lives on, közli velünk a felirat, ekkorra a tagok már elfoglalták helyüket a színpadon és a banda teljes hangerővel belecsap a lecsóba. Pont szemben állok a színpaddal és olyan erős hangzuhatag kap telibe, hogy szinte lerepül a maradék hajam. How ’re you doing Prague?, teszi fel az üdvözlő kérdést Johnny Van Zandt, miközben felzúg a nyitó darab, a Working for MCA, az egyszerű déli zenész dala, akit ki akar zsákmányolni a jenki multi.

Ha nem is ötven, de legalább harminc évvel ezelőtt kattantam rá erre a zenére és egészen idénig nem is reméltem, hogy valaha is élőben fogom őket látni-hallani. És tessék, most itt vagyok, egy légtérben velük, ennek megfelelően leírhatatlan érzések zúgnak át rajtam, és közben széles vigyorral hallgatom Rickey Medlocke első szólóját.

What's Your Name, azaz hogy hínak, te lyány, ez következik, a koncert után felcsípett és alaposan „megvendégelt” rajongó lányokról szóló szong, amiből persze pont az nem derül ki, hogy mi is a neve a lánynak, viszont sok egyéb igen. Majd megkapjuk az alkohol és a kábítószerek ellen szóló opuszt, ami a That Smell (A halál szaga). A három gitáros felváltva szólózik, szuper.

Következik az I Know a Little (Valamicskét én is tudok a szerelmi dolgokról), amiben a csávó gyanakszik a csajára, hogy az talán félrelépeget, de mivel szereti, mindketten jobban járnak, ha inkább saját kapcsolatukra koncentrálnak. A ritmusa olyan, mint valami keményebb square dancingnek, ennek megfelelően az állóhely közönsége be is indul és alkalmi párok forgatják egymást.

Kicsivel keményebb témára váltunk, mert jön a Saturday Night Special, a szombat esti speciál, ahol a speciál bizony olyan 38-as kaliberű pisztoly, amivel jópár gyilkosságot elkövetnek. Tágabb értelemben mindenféle fegyveres erőszak elleni dal, ami nekem, mint bármilyen fegyverhasználatot elítélő rút libsi szibarita váznak, szívemből szól. Illusztrációnak ez itt ugyan a barcelonai koncert részlete, de ugye nem baj? Nem hát.

Következik a Down South Jukin', kb. lazulás a mély Délen, ami arról szól, hogy mindenki egész héten melózik, ezért hétvégén nehogy már ne járjon valami lazulás, buli, pláne amikor szerencsés esetben két pasira három facér hölgy társasága jut. Social networking, vegyél be húsz centit, stb. A fiúk ebből sajnos csak egy alig másfél perces verziót nyomnak, pedig még hallgattuk volna hosszabban, de nincs idő siránkozni, mert máris jön a Gimme Back My Bullets. Aminek a látszat ellenére semmi köze semmilyen erőszakhoz, merthogy itt nem röpködő pisztolygolyókról van szó, hanem arról a jelölésről (bullet point), amivel abban az időben a Billboard eladási listáján a feltörekvő lemezeket és dalokat jelölték. A fiúk tehát csak azt szeretnék, ha újra a sikerlista élére kerülnének. Én mondjuk minden további nélkül megadnám nekik az örök időkre szóló Number One-t, de hát én elfogult vagyok, nem is lennék alkalmas zenekritikusnak…

Aztán elnyomnak egy bluesos imát azért a rossz, megbízhatatlan, önző emberért, aki csak a saját érdekeit nézi és ezért keresztülgázol a barátokon is, ez a Cry for the Bad Man.

Következik egy újabb kábszer ellenes dal, The Needle and the Spoon, ami már a kemény drogokról (heroin) szól, és hogy milyen sok zenészt vesztett el a rockzene emiatt a 60-as, 70-es években, azt felsorolni is tereh. Mozifilmekből jól ismertek azok a képek, amikor a szerencsétlen függők valamilyen láng fölött kanálban melegítik fel az anyagot és utána beadják maguknak intravénásan.

Maradunk a szomorkás vonalon, mert jön a Tuesday's Gone, azaz a keddi szakítás. Érdekes, hogy meghatározó szerelmi szakításokra milyen pontosan emlékszik az ember: ha valakit érdekel, a blogger esetében ilyenre Csepelen, az akkori Tanácsház tér egyik padján került sor egy nyári péntek estén. Nem ma történt, tekintve, hogy a helyszínt 1991-ben nevezték vissza Szent Imre térnek… Azt viszont fontos megemlíteni, hogy a szövegben többször szereplő kifejezés (Tuesday's gone with the wind) egyértelműen az amerikai polgárháborút a déli államok szemszögéből bemutató, világhírűvé vált regényre, ill. az abból készült filmre utal, ami a Gone with the Wind (Elfújta a szél), főszerepben Clark Gable és Vivien Leigh. A film 8 Oscar díjat nyert 1940-ben.

Aztán Johnny végigkérdezi az egész arénát, balról jobbra és föntről lefelé, hogy vajon jól érzik-e magukat máma este?, Hát hogy a viharba ne!, jön a válasz a tömegtől, bár hogy ez hogy van csehül, arról így utólag fogalmam sincs. Talán fuck yeah, de nem biztos. Ne hajszoljuk a földi hívságokat, aranyat, milliárdos közbeszerzéseket, mert a legfontosabb a nyugodt lelkiismeret és a lelki béke, erről szól a Simple Man (Egyszerű ember).

Are you ready Czech Republic?, kérdezi háromszor egymás után Van Zandt, a válasz természetesen három, egyre hangosabb ováció. És ezzel a felvezetéssel már érkezik is a blogger egyik legnagyobb kedvence, a Gimme Three Steps (Három lépésnyi egérút), amiben a főhős egy helyi krimóban rányomul egy helyi csajra, ám ekkor belép a helyi menő csávó, a csaj pasija és 0.44-es stukkerével hadonászni kezd a főhős orra előtt. Amire csak egyetlen válasz lehetséges: Excuse me, és aztán gyors tempóban irány a kijárat.

Oh wait a minute, mister, / I didn't even kiss her.
Don't want no trouble with you.
And I know you don't owe me / But I wish you'd let me
Ask one favor from you.

Oh, won't you give me three steps, / Gimme three steps a-mister,
Gimme three steps towards the door?
Gimme three steps / Gimme three steps a-mister,
And you'll never see me no more

Természetesen beindul az egész küzdőtér, még szerencse, hogy nincs teljes telt ház, mert így legalább van elég hely lemozogni az opuszt. A gitárosok egymás alá-fölé szólóznak, gyönyör a köbön. Prágai felvételt nem találtam, de itt van egy a ferrarai koncertről.

És nem állunk le, mert érkezik a Call Me the Breeze (Szabadon, mint a szél), a cross country vándorlás dala keresztül az USÁ-kon. Az egész küzdőtér egyetlen hatalmas táncteremmé válik, mindenki mozog, aki él. Szóló szólót követ, és nemcsak a gitárosok, hanem a billentyűs is belead mindent. Szuperség, komolyan, ha más helyzetben lennék azt mondanám, elcsöppenek a gyönyörtől.

Well I might go out to California
Might go down to Georgia
I don't know

Bizony, ennyiféle gonddal jár egy ilyen utazgatás, kedves gyerekek. Deine Sorgen möcht’ ich haben, mondanák erre a művelt csehek.

Az abszolút slágerek blokkját a csapat legismertebb száma zárja, a Sweet Home Alabama (Alabama, édes otthon). Van Zandt ehhez csak egy utasítást ad az arénának: Sing it loud, sing it proud! És úgy is lesz, a refrén közben szinte a falak is remegnek.

Sweet home Alabama / Where the skies are so blue
Sweet Home Alabama / Lord, I'm coming home to you

Ezzel ér véget a műsor, de természetesen ebbe az aréna nem nyugszik bele. Taps, füttyögés, ahogy kell, mert mindenki tudja, hogy nyilván lesz ráadás, és az is könnyen kitalálható, hogy melyik dal lesz az. A fiúk persze hosszú percekig hagyják a tömeget rikoltozni, de azán a félhomályban visszakúsznak a színpadra és jön (mi más, mint) a Free Bird, a szabadság dala. 

If I leave here tomorrow / Would you still remember me?
For I must be traveling on now / 'Cause there's too many places I've got to see.

But if I stayed here with you, girl, / Things just couldn't be the same.
'Cause I'm as free as a bird now, / And this bird you cannot change.

A kivetítőn archív bejátszások a csapat 70-es, 80-as évekbeli fénykoráról és a mostani tagok egy olyan, közel negyedórás verziót nyomnak ebből az örökbecsűből, hogy abban tényleg minden benne van. Riszpekt az eltávozottaknak és előremutatás a mostani tagoknak - és a mostani közönségnek is, természetesen. A kivetítőn feltűnik 16 név 16 gyertya fényétől kísérve azon tagok emlékére, akik már csak az égi csapatban játszhatják ezeket az örökbecsű számokat. Az aréna meghatottan tapsol és nyilván sokan vannak, akiknek könnybe lábad a szeme. Én egy ilyet biztosan tudok… Aztán a gyertyák sorra kialszanak, utolsónak az, ami Gary Rossington neve fölött világít, aki az utolsó alapító tag volt, de 2023-ban ő is elhunyt.

A szám közepétől a tempó felgyorsul, újabb szólók jönnek váltakozva, nem tudok már újabb jelzőket, egyszerűen pazar. (Sőt pozor, ha már Prágában vagyunk.) És kapunk még egy szuper fényjátékot is, amitől az egész aréna olyanná válik, mint amikor napfogyatkozáskor előbukkannak a csillagok az égen. Látvány és zene tökéles összhangja. Rickey Medlocke teljes átéléssel pönget, de a többieken is látszik, hogy akárhány éve / évtizede is nyomják, még mindig élvezik. A gitárosok többször összeállnak, a billentyűs Peter Keys fején egyre csálébban áll a cilinder. Michael Cartellone szinte szétüti a dobszerkót, hiába a csinos homlokpánt, szerintem még így is csurog az izzadtság a szemébe.

De sajnos ezzel a maratoni opusszal tényleg vége a shownak. Alig volt másfél óra (még legalább kétszer ennyit elviseltünk volna), de milyen másfél! Öt évtized eszenciáját hallhattuk, a magam részéről végre először élőben, látványos retinaromboló fényjátékok és effektek nélkül, de szívből jövően és profin.

Köszönjük ezt az ötven évet a fiúknak és várjuk a következő ötvenet!